Döntse el a kormány, hogy rontani vagy javítani akarja-e a versenyképességet – interjú Szöllősi Rékával

– Ha az Európai Bizottság nem hozza meg a megfelelő döntést, a magyar kormány saját hatáskörben alkot jogszabályt, s rendet tesz az élelmiszerpiacon, mert a fogyasztók megtévesztését célzó kettős mérce legalább olyan káros, mint a hamisítás és a romlott áruk forgalmazása – mondta Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter. Fenyegetésnek hangzik.

– A megközelítés, amit a miniszter s úgy általában az érintett kelet-közép-euró­­pai tagállamok alkalmaznak, egyértelműen politikai, amire nehéz tisztán szakmai érvekkel reagálni. Amit tenni tudunk, hogy az ellenérvek hangoztatása mellett semmiképp nem erősítünk rá az érzelmi vonalra, illetve próbáljuk arra helyezni a hangsúlyt, hogy milyen valós problémái vannak az ágazatnak. Azzal, hogy megpróbálják megtisztítani a piacot a versenytársaktól és külső ellenséget gyártanak, nem javul a hazai élelmiszer-feldolgozó szektor versenyképessége.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Mi a szakmai válasz arra az állításra, hogy van kelet–nyugati törésvonal az élelmiszergyártás során, ezért egy magyar fogyasztó rosszabb minőségű terméket kap, mint mondjuk egy francia?

– Ilyen tengely nem létezik. Még a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hi­­va­­tal (Nébih) vizsgálata – amely a kormányzat szerint alátámasztja, hogy másodrendű polgárok vagyunk a multik szemében – sem tudott erre bizonyítékot szolgáltatni. Való igaz, hogy eltérhetnek egymástól a különböző országok fogyasztói számára gyártott élelmiszerek, lehetséges, hogy egy termékből ugyanaz az összetétel megy a szlovák és a francia piacra, de mást kapnak a magyarok és a finnek, ám ez nem geográfiai vagy politikai alapon dől el.

– Hanem?

– Üzleti vállalkozásokról beszélünk, amelyek abban érdekeltek, hogy az adott piacon a lehető legtöbb terméket adják el egy-egy márkából. Így üzleti döntés kérdése, hogy valaki teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a nemzeti ízlésvilágot, preferenciákat, a hazai alapanyagok felhasználását, s helyette uniformizáltan mindenhol ugyanazt adja, ugyanabban a csomagolásban, ugyanazzal a reklámmal, vagy jobban megéri neki differenciálni a vásárlóerő, az alapanyagok kulturális megítélése, az ízlésvilág alapján. De az is előfordul, hogy a gyártó almárkákat hoz létre, többek között azért, hogy a nemzeti szabályozást betartsa. Az említett összes eset megfelel az ­uniós jogszabályoknak, vagyis nem élelmiszerjogi visszaélésekről van szó. A nagyvállalatok általában egy–három nagy gyártóközpontot üzemeltetnek Európában, onnan látják el a piacokat. Jobban megérné nekik egyforma termékeket előállítani, mert csupán a gépek kitisztítása is egy felső középkategóriás autó árával vetekszik. Mi most az összes energiánkat arra fordítjuk, hogy

induljon el egy uniós szintű, harmonizált vizsgálat, és azonos szakmai szabályok alapján vizsgálják a kérdést. Igenis meg kell nézni, léteznek-e a tagállamok által kommunikált különbségek, vagy sem, s ha léteznek, akkor azok megfelelnek-e a fair üzleti viselkedés szabályainak, vagy sem.

Azt is vizsgálni kell, hogy a piac működésének törvényszerűségei miért nem hozzák helyre maguktól ezt a problémát.

– Van esély ilyen átfogó vizsgálatra?

– Az unióban több fórumon, így az agrárminiszterek két héttel ezelőtti találkozóján is elhangzott, hogy szeptemberben felállítanak egy munkacsoportot, amelyben az összes érintett fél ott lesz, beleértve az élelmiszeripari cégek képviselőit. Itt meghatározzák azokat a módszereket, amelyek alapján megvizsgálják a problémát. Az élelmiszerek változékony, élő alapanyagokból készülnek, ezért akkor lehet őket jól összehasonlítani, ha a különböző országok polcain lévő adott termék azonos tételből kerül ki. Például a mogyoró zsírtartalma változhat attól függően, hogy hol termett vagy mikor szedték le, vagyis ha különböző szállítmányokból kerül ki a két összehasonlított mogyorókrém alapanyaga, lehet, hogy egy picit más lesz a két végtermék állaga vagy színe. De fontos a polcon töltött idő is.

A Nébih a közelében sem járt ezeknek a szakmaiminimum-szempontoknak. Megesett, hogy az összehasonlított áruk még csak nem is ugyanolyan márkájúak voltak,

s még ránézésre sem hasonlítottak. Ehhez képest nyugodt szívvel nyilvánosságra hozták az érintett márkák nevét. A hitelrontás ilyen esetei remélhetőleg nem fordulnak elő majd az uniós vizsgálatban, ez iránt minden nyilatkozó uniós szakember elkötelezte magát.

– Van arról megbízható adat, hogy a külföldi tulajdonban lévő magyarországi élelmiszergyártók a magyar mezőgazdasági termelés mekkora részét kötik le– Ha úgy döntenek a cégek, hogy nem vásárolnak többé magyar gazdáktól, hanem, eleget téve a magyar kormánynak, inkább mindent egyetlen beszállítótól szereznek be, az mekkora bevételkiesést okoz a magyar mezőgazdaságnak?

– Van olyan megye, amelynek csaknem teljes gabonatermését felvásárolja az egyik gyár. Talán ez jól mutatja az arányokat. A nemzetközi nagyvállalatok hazánkban működő élelmiszer-feldolgozó üzemei alapvetően magyar alapanyagokból, magyar munkaerőt foglalkoztatva készítenek magyar terméket, nemzetközi márkanév alatt. Ezek az áruk természetesen megjelennek a magyar élelmiszerexportban, és Európa-szerte forgalmazzák őket.

A Magyarországon forgalmazott élelmiszerek mintegy 65 százaléka hazai előállítású. Amikor célkeresztben vannak a nemzetközi cégek, arról nem szokott szó esni, hogy ők alapvetően itteni beszállítókkal és termelőkkel dolgoznak.

Ráadásul a kormányzat élelmiszeripari stratégiája olyan mértékű exportnövekedéssel számol, amely elképzelhetetlen a multinacionális vállalatok teljesítménye nélkül. Mindeközben pedig a külgazdasági és külügyminiszter az élelmiszeripar területére is külföldi befektetőket szeretne hazánkba csábítani.

– Viszont a kormányzat ráérzett, hogy bizalmi válság van az élelmiszerpiacon, ami kommunikációs szempontból jól kiaknázható. Miért rendült meg a fogyasztók bizalma?

– Ez világjelenség. Az élelmiszeripar bizalmi üzletággá nőtte ki magát, hiszen az átlagos vásárló nem járt még élelmiszeripari üzemben, nem tudja, hogyan készül az asztalára kerülő termék. Ebbe tudatosan persze bele sem gondol, hiszen nem szoronghat ezen nap mint nap többször, ahányszor csak az asztalhoz ül. Nem tehet mást, bíznia kell abban, hogy az adott termékkel minden rendben van. Ez a fajta tudat alatti kiszolgáltatottság és az ismeretek hiánya viszont előbb-utóbb kitermeli a kételyt, a félelmet és az összeesküvés-elméleteket. Napjainkban az élelmiszeripar sok irányból érzékeli ezt a bizalmatlanságot. A felelősen gondolkodó, a vásárlók hűségét hosszú távra megtartani kívánó vállalatok persze igyekeznek megfelelni a változó elvárásoknak és megválaszolni a fogyasztókban felmerülő kérdéseket. Ez nem könnyű, ráadásul lassú és költséges feladat. Sok az ellentmondás, ezeket helyükön kellene kezelni. A magyar kormányzat tudatosan rájátszik arra, hogy az a megbízható, amit valami romantikus, dimbes-dombos, árvalányhajas, patakparti helyen maga állít elő a gazda, másrészt meg ott vannak a Nébih videói a romlott árukból vállalhatatlan higiéniai körülmények között dolgozó zugfeldolgozókról: vagyis sosem a közepes és nagy magyar és nemzetközi gyártókról derül ki, hogy nincs rendben a folyamat. Megjegyzem,

Magyarországon üzleti szempontból kifejezetten rizikós tevékenység élelmiszert gyártani, mert sosem tudhatják a cégek, hogy mikor kapnak a nyakukba egy újabb különadót, egy váratlan, a versenyképességüket komolyan veszélyeztető jogszabályt.

Mint például a „kettős minőség”-ügy kapcsán azt, amelynek uniós notifikációs folyamata elindult. A tervezetben arról van szó, hogy ha egy vállalat akár a világ egyetlen pontjára is picit más összetételű terméket gyárt, mint amit a magyar fogyasztók kapnak, akkor ezt fel kell írnia a termékre.

– Ennek bevezetésére kaptak volna a gyártók nyolc napot?

– Igen, de a jogszabály szerintem nem valószínű, hogy megkapja az uniós jóváhagyást.

 

Szöllősi Réka

az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének ügyvezetője. Pályáját agráriumra szakosodott, szabadúszó tolmács-fordítóként kezdte 1996-ban, egyebek mellett részt vett az uniós joganyag csatlakozást megelőző fordításában.

2004-től 2009 végéig a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium munkatársaként uniós élelmiszeripari témákon dolgozott, tagja volt több uniós bizottsági és tanácsi szakértői munkacsoportnak, ellátta a FAO Codex Alimentarius (nemzetközi élelmiszerkönyv) magyar nemzeti bizottságának titkári feladatait.

2010-től az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségében tevékenykedik, ügyvezető igazgatói tisztségét 2015. január óta tölti be.

 

– Normál esetben mennyi idejük van a gyártóknak egy ilyen jelölési változtatás bevezetésére?

– Ha sürgős, például közegészségügyi probléma kiküszöböléséről van szó, akkor nagyon ritkán előfordulhat néhány hónapos határidő, de általában minimum másfél-két év az átmeneti idő. Az EU szabályozása külön rendelkezik arról, hogy a csomagolás ha­­talmas költséggel járó változtatását előíró jogszabályok meghozatalakor figyelemmel kell lenni az uniós élelmiszeripar nemzetközi versenyképességének védelmére. Így nonszensz, amit a magyar kormányzat kitalált. Pláne, hogy vannak helyi szabályozások is, amelyeknek meg kell felelniük a gyártóknak, ha adott államba exportálni akarnak.

– A magyarok olvassák a címkéket, vagy inkább az ár érdekli őket?

– Nagyon árérzékenyek a magyar fogyasztók, sokszor azért kerül más kiszerelésben egy áru az itteni polcra, mint egy osztrákra, mert így fér bele abba a lélektani határba, amit még gondolkozás nélkül kifizetnek a vásárlók.

– Mi ez a határ?

– Nagyjából

háromszáz forint. És akkor nem beszéltünk a termékek adótartalmáról, például hogy Magyarországon 27 százalék a legtöbb élelmiszer áfája, Ausztriában viszont csak öt.

Továbbá nálunk létezik ezen felül a népegészségügyi termékadó, ami a 27 százalék mellé épül be az árba. Vannak termékek, amelyek ára 50 százalékban adó, vagyis megy az államkasszába, a maradékon osztozik a gyártó és a forgalmazó. Azt pedig pláne nem szokták hangsúlyozni, hogy egy termék végső árát a kereskedő határozza meg. Vagyis ha valami nálunk drágább, mint Ausztriában, abban benne vannak az adók és a kiskereskedői döntések is.

– Hogyan osztozik a gyártó és a forgalmazó a maradék 50 százalékon?

– Nincs általános szabály, de mivel a kiskereskedelemben nagy a centralizáció, és óriási gazdasági erővel bíró vállalkozások működnek, egy szerződéses kapcsolatban nekik sokkal dominánsabb a pozíciójuk. De az arányok függnek a márkanév értékétől, attól, hogy egy nagy gyártó közvetlenül adja el a termékeket a kereskedőnek, vagy egy helyi forgalmazó, s fontos a legyártott mennyiség meg persze az akciók is.

El kellene döntenie a kormánynak, mit akar. Ha tényleg regionális élelmiszergyártó központ szeretne lenni az ország, akkor inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy növelje az ágazat versenyképességét és az iparszerű élelmiszer-előállításba vetett bizalmat, ne pedig rontsa,

ahogyan most teszi.

– Ha nyilvánosan nem állnak is ki magyarázkodni a márkatulajdonosok, de lobbiszinten sincs érdekérvényesítő erejük? Vannak köztük, amelyek stratégiai partnerei a kormánynak.

– Jelenleg itthon nagyon szűkre van szabva a szakmai egyeztetés lehetősége. Úgy tűnik, szinte tabutéma a kettős mércéről való tárgyalás. A szövetség éppen emiatt szorgalmazza az uniós szintű vizsgálatokat, s bízunk az objektív eljárásban. Egy félelmünk van: ha egy ügy nagyon komplex, annak megoldását az Európai Bizottság előszeretettel tolja a tagállamokra. De talán annyit el lehet érni, hogy a jelenleg folyó káros, hitelrontó kommunikációnak vége legyen.