A cápa fogai közt
Hallgatom a történetüket. Abban a tokodi családi házban beszélgetünk, amit fiatalon, teli ambícióval, még valamikor a hetvenes években építettek. Talán ugyanannál az asztalnál ülünk, ahol a jövőjüket tervezgették, de biztos vagyok benne, akkoriban aligha gondolták, hogy jóval túl a hatvanon szegényebbek lesznek, mint amikor álmokkal teli nekiindultak az életnek.
Kellner Jenő a nyolcvanas-kilencvenes években, az évtized első felében sikeres vállalkozó volt. Amihez nyúlt, abból arany lett. Egyre nagyobb munkákat vállalt, egyre több lábon állt, sokan irigyelték is ezért az egykori villanyszerelőt. Ha valahol igazi szakembert kerestek egy-egy nagyberuházás elektromos munkáinak elvégzéséhez, őt mindenütt szívesen alkalmazták. Vele is megesett persze, hogy voltak, akik nem fizették ki a munkadíját, mert az építőiparban a körbetartozás javában dívott, de kezdetben megvonta a vállát, és lépett tovább. Az első figyelmeztető jel az volt, amikor a nagymarosi erőmű készenléti lakótelepén elvállalta a villanyszerelést, de amikor leállt a beruházás, tízmillió forinttal adósa maradt az állam.
– Nem voltam elég óvatos – mondja most. – Néhány elektromos szakemberrel alapítottunk egy villanyszereléssel foglalkozó részvénytársaságot az esztergomi fürdő munkálataira. Az építkezés becsődölt, ott sem fizettek ki. A kesztölci tsz privatizációjakor megvettem a galvanizáló üzemüket, arra gondoltam, az új acélkorlátok polírozása menekülési út lehet. Kezdetben jól ment a dolog, volt olyan hónap, amikor száz lakás korlátjára is kaptunk megrendelést, aztán a recesszió miatt az igények a töredékükre csökkentek.
A ki nem fizetett munkadíjakból összegyűlt ötvenmilliós hiányt baráti kölcsönökből pótolták, de akik kisegítették őket, visszavárták a pénzüket. A helyi fideszes országgyűlési képviselőtől próbált helyben munkát, segítséget kérni, aminek az lett a vége, hogy egyetlen fillér nélkül kihúzták alóla a galvanizáló üzemet is. Amíg folyt az esztergomi fürdő csődje miatti pereskedés, az összes papírját bekérte az adóhivatal meg a bíróság, de soha nem kapott vissza egyetlen igazolást sem. Később kellettek volna a nyugdíja kiszámításához, de azok nélkül nagyon sok befizetését nem vették figyelembe. Pedig vállalkozóként tisztességgel fizette az adókat, a járulékokat, éppen azért, hogy ha majd egyszer nyugdíjba megy, legyen miből élnie. Amikor kiszámolták a járandóságát, kiderült, hogy egy csomó befizetésének a dokumentumait vagy elveszítették, vagy valamiért nem vették figyelembe. Kevesebb ma a nyugdíja, mint azoknak a kollégáinak, akik egész életükben ügyeskedtek a befizetésekkel.
Örök álmodozó volt. Amikor privatizálták a tokodi üveggyárat, az óvoda és a bölcsőde senkinek sem kellett. Akkoriban még megtehette, megvette, és működtette tovább az óvodát, hogy a telepen élő üveggyáriak gyerekeit ne tegyék ki az utcára. Ott dolgozott a felesége. Csodabogárnak tartották a tokodiak, olyannak, aki vesz egy óvodát az ott dolgozó feleségének. Pedig nem neki vette, üzletet látott a majd 1700 négyzetméteres épületben. Úgy tervezte, felhúznak rá emeleteket, ahol ki lehetne alakítani 52 lakást fiatal pályakezdőknek. Fent laknak majd a szülők, alul a gyerekek óvodája. Megvoltak az engedélyek, az építési hatóságnak is kifizette az illetékeket, aztán az önkormányzat visszavonta az engedélyt. Ez lett volna a menekülés utolsó útja a közelgő csőd elől.
– Még ma sem volna késő – mondja. – Nyergesújfalun egy hatalmas akkumulátorgyárat építenek, valahol el kell majd szállásolni a munkásaikat. Jól jönnének azok a lakások akár munkásszállónak is.
– Mit rontottak el?
– Vissza kellett fizetni a baráti kölcsönöket. A bankunk akkor ajánlott fel egy ötvenmilliós szabad felhasználású devizahitelt, amit elfogadtunk. Osztottunk, szoroztunk, úgy láttuk, hogy a vállalkozásaink jövedelméből, az osztalékokból nem okoz majd gondot a törlesztés. Fedezetnek felajánlottuk a fiam akkoriban kétszázmillió forintot is megérő tokaji villáját, amelyet az egykori bodrogkeresztúri téglagyáros építetett még az 1800-as évek végén a lányának.
– Egy igazi ékszerdoboz volt – szól közbe Margit, a felesége. – Amikor 1996-ban, a cégek fénykorában megvettük a hozzá tartozó többhektáros birtokkal együtt, egy romhalmaz volt. Beleszerettünk. Attól kezdve minden megtakarításunkat abba fektettük. Szépen felújítottuk, egész arborétumot alakítottunk ki, 1200 növényt, köztük mamutfenyőket ültettünk. Úgy terveztük, ha majd nyugdíjba megyünk, ott telepedünk le. Mostanra ezt is elveszítettük.
A gazdasági válság Kellneréket is utolérte. Nem figyeltek a vészjelekre, nem hallották meg, amikor a fideszes Kósa és Szijjártó a 2010-es kormányváltás után az ország gazdasági összeomlásáról vizionált, és öt perc alatt bedöntötte a forintot. Akkor szabadultak rá a devizahitelesekre a banki cápák.
– Egy ideig még nem okozott gondot a hitel törlesztése – emlékszik a családfő. – Visszafizettünk az elárverezett vagyonunkkal együtt 240 millió forintot, de az OTP Faktoringnak ez sem elég. Szerintük az elárverezett vagyonunk így sem fedezi a tartozásunkat, azóta a nyugdíjunk egy részét is lefogja a bank.
– Egy éve azt ajánlották fel, ha még húsz évig fizetünk havi 375 ezer forintot, akkor azzal kiegyenlítettnek tekintik a hitelünket. Hatvannyolc éves vagyok, hol leszünk húsz év múlva? Ráadásul a kettőnk nyugdíja sem teszi ki a havi követelésük kétharmadát.
Margitot az a bizonyos tárgyalás annyira felbőszítette, hogy még ma is remeg a hangja, amikor beszél róla:
– A bank munkatársával megpróbáltunk egyezségre jutni. Érjék be az eddig kifizetett mintegy 240 millióval, de egy fiatal hölgy nyeglén csak annyit mondott: miért panaszkodunk? Még mindig van mit pénzzé tennünk.
– Mire gondolhatott?
– Erre a házra, amiben lakunk. Úgy voltunk vele, amit elvittek, vigyék. Mással is megesett már, hogy elveszítette ilyen-olyan módon a vagyonát. De addig fognak szorongatn minket, amíg szusz van bennünk? Elfogadtam, hogy kisebb lábon éljünk, nyugdíjtól nyugdíjig, de annyi pénzünk sincs, hogy lemenjünk Bodrogkeresztúrba, és elhozzuk a házból, ami még a mienk.
Mindent eladtak, amit pénzzé lehetett tenni. A gépeket, az ékszereket, a családi emlékeiket, a kúria értékes bútorait. Ilyenkor persze jöttek a dögkeselyűk, akik tudták, hogy bajban vannak, és mindent jóval áron alul vettek meg.
– Hogyan tovább?
– Várunk valamilyen csodára – sóhajt Margit asszony. – Pereskedünk, mert nem lehet, hogy ezt megtehessék az emberrel.
A férje egy hasonlattal érzékelteti a helyzetüket.
– Minden nagyon szép volt körülöttünk. Sütkéreztünk a sikerben, úgy éreztük, mienk a világ. Aztán mint egy óvatlan fürdőző az óceánban, besétáltam a mély vízbe, kicsit távolabb a biztonságosnál. Nem vettem észre a leselkedő cápát. Először csak kicsit harapott belőlem, aztán egyre jobban marcangolt, mind mohóbban tépte a húsomat, ontotta a véremet. És nem akarja abbahagyni, amíg csak mozdulni bírok…
Kellner Jenő tényleg áldozat lett. Egy könnyelműen felvett devizahitel miatt nem tud a cápa fogai közül szabadulni.
