Fekete lovagok a közmédiában – Megírta a regényt, aztán az Orbán-rendszer Magyarországán megvalósult egy-két fejezet

- A könyvedet olvasva azt éreztem, annak megírása egyfajta gyászmunka lehetett. Így dolgoztad fel a Fideszből való kiábrándulásodat?

- Amikor elkezdtem írni, akkor már túl voltunk annak a médiavilágnak az összeomlásán, amelyet ismertem. A Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót azonnal bezárták a választások után. A Heti Válaszban elhitették velünk, hogy van menekülő utunk, amiről utólag kiderült, kamu volt. Nem volt esélyünk, de legalább tudtunk egy kicsit még kínlódni. Aztán elmentem augusztus elsején a Szabad fogás új évadának első felvételére a Hír TV-be, ahol lepattantunk a Valton Security embereiről a bejáratnál. Az volt az a pillanat. A médiavilág, amit ismertem, megszűnt létezni. Ültem otthon a teraszon, nyitott laptoppal, és tényleg nem emlékszem rá, hogyan, de elkezdtem írni. Nem tudtam, hogy ez mi lesz. Húsz oldal után kezdett gyanússá válni, hogy valami lesz.

- Tehát a történtek hatására kezdtél el írni?

- Igen. Még nagyon fájtak a sebek.

Fotó: Merész Márton

- Úgy érződik a szavaidból, mintha váratlanul ért volna téged a végkifejlet, pedig a G-napban kódolva volt, hogy a Simicska-birodalomhoz tartozó médiumokat bezárja Orbán a választások után, ha megint nyer.

- Persze, nem voltam naiv. Végigküzdöttem az életem a jobboldali médián belül úgy, hogy sokszor mentem Simicska elől tovább, ő mindig jött utánam. Nem nagyon kedveltem őt. A G-nap után kvázi rocksztár lett belőle, és az ellenzék egyik legerősebb arca azokban az időkben. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ellenzéki tényező, annyira szét voltak hullva akkoriban. De én akkor is azt mondtam, hogy ő nem jó ember, nem lesz jó buli ez. Úgy voltunk vele, hogy nem lehet tudni, hány évünk lesz, de sajtószabadságot kaptunk az ölünkbe. Akkor örüljünk neki, és használjuk ki, hogy lehet valódi újságírást művelni. A Heti Válasznál a változás nem volt radikális, minket úgy hívtak korábban, hogy az „emberarcú orbánista lap”.

- Talán azért, mert az óvatos kritikák ellenére a tartalom összességében megfelelt annak, amit a Fidesz akart …

- Nem az volt, hogy „amit a Fidesz akart”, hanem inkább ilyen „érted aggódom” típusú kormánykritikát próbált megfogalmazni a szerkesztőség. Azt tapasztaltuk, hogy ez egyre nehezebben megy. A Heti Válasz jóval a G-nap előtt összeveszett a Fidesz prominenseivel. Nekünk a G-nap egy természetes folyamat vége volt, láttuk, honnan indul a történet. Velünk akkor már egy éve nem állt szóba Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter. Sokaknak a G-nap emberileg és szakmailag is felszabadulást jelentett.

- Számomra az, ami ekkor a Hír TV-nél, a Lánchíd Rádiónál, és a Magyar Nemzetnél történt, az az újságírás mint szakma diadala. Ez a fordulat azt mutatta, hogy ha egy szerkesztőséget békén hagynak, azonnal a szakma szabályai szerint kezd működni.

- Ez tök jó lenne, ha nem a G-naphoz kötődne. De a G-nap mégis csak a politikából jött. De igen, diadal volt, bár nem merek többes szám egyes személyben fogalmazni, mert nem tudom, a kollégáim, hogy élték meg. Én nagyon élveztem ezt az időszakot. Jó volt úgy elmenni műsorokba, hogy szabadon mondhatsz bármit. Már nem voltak ott azok a korlátok, amiket nem is mindig a hatalom erőltetett ránk, hanem mi magunk teremtettük meg azzal, hogy egyszerre akartunk újságírók is lenni, miközben igyekeztünk nem rátiporni bizonyos bütykökre. A G-nap után sokan nem azért maradtak ezeknél a médiáknál, mert hétfőről keddre úgy döntöttek, hogy a Fidesz ellenzéke lesznek, hanem azt érezték, hogy végre eltűnt a fejük fölül ez a sötét erő, ami árnyékba borította a hétköznapokat.

- Akik nem így éreztek, azok dolgoznak ma a KESMA-ban?

- Amit most tapasztalunk a jobboldali médiában, az előrelátható volt. Nekem, mint ősfideszesnek, egyértelmű volt, hogy jobboldali lapnál akarok elhelyezkedni, amikor dolgozni kezdtem. Nem csak azért, mert az a politikai viszonyrendszer áll hozzám közelebb, hanem azért is, mert azt láttam, hogy nem létezik jobboldali média. Az Új Magyarország nevű lapnál kezdtem, kábé fél év után bezárták. A Magyar Nemzet akkoriban kicsit bizonytalan identitású volt, a jobboldal nem igazán rendelkezett médiával. Nagyon hasonlóan láttam azt a médiavilágot, mint ahogy ma sokan a KESMA-t látják: egy olyan tömbnek, amely ugyanahhoz a körhöz tartozik és amelyben ugyanazok az emberek dolgoznak. A közmédiától azt vártam volna, hogy kiegyensúlyozza ezt, de nem egyensúlyozta ki.

- Ahogy a Fideszben mondani szokták, baloldali médiatúlsúly?

- Abszolút! Azért használtam a tömbös jelzőt. Pedig sokkal sokszínűbb volt, mint most a KESMA, de mégis, amikor ott vagy az egy szál úgynevezett jobboldali lapnál újságíróként, akkor a másik oldalt nagy és erős ellenfélnek látod. Innen indul az egész. Úgy éreztük, hogy nem kezelnek minket kollégaként. Csomó rossz ízű emléket tudnék felidézni ebből az időszakból. A kilencvenes években bennünk volt a megfelelési kényszer. Akkor tényleg annyira beszorítva éreztük magunkat jobboldali újságíróként, hogy ha leírtunk valamit, azon agyaltunk, úristen, mit fognak erről mondani, írni. Ezért a mi identitásunk harcos volt. Küzdelmes. Sarokba beszorítva küzdünk, ezt éreztük. Meg voltunk győződve róla, hogy nekünk van igazunk: Magyarországnak jobboldali útra kell térnie. Ne felejtsük el azokat az időket 1994 és 1998 között!

- Akkor azt se felejtsük el, hogy annak az időszaknak a legnagyobb botrányát, a baloldali-liberális kormány bukásához vezető Tocsik-ügyet az a bizonyos baloldali média tárta fel.

- Azért mondom, hogy sokkal színesebb volt, mint most a KESMA. Csak arra szeretnék rávilágítani, mi hogyan éltük meg azokat az időket. Ez annyiban fontos, hogy állandó küzdelemre kényszerített újságíróként egészen másként néztünk a világra. Joggal merül fel a kérdés: miért nem volt Fidesz-kritika? Azért nem, mert amikor úgy érzed, hogy a média 90 százaléka a Fidesz kritizálásával van elfoglalva, akkor te, mint a maroknyi sereg része, nem érzed szükségét annak, hogy hozzátedd a magadét. De azért írtunk mindenfélét. Voltak kritikai írások. Nem mondom, hogy a bátorság érdemrendet a mellünkre tűznénk. A Fidesznek az volt a tapasztalata, hogy a média ellenséges, amivel kezdeni kell valamit, mert nem lehet állandóan ellenszélben dolgozni, számukra a 2002-es eredmények ezt igazolták. Látták, hogy van egy kicsi médiájuk, ami egész hatékony, de azt úgy kell működtetni, mint egy sereget. Innen lengett ki az inga.

- Nem volt rossz érzés, hogy egy seregben vagy katona? Ahol nem az újságírás szabályai működtetik a szerkesztőséget, hanem a küldetés, a közös ügy határozza meg a feladatot?

- Mi akkor azt éreztük, hogy a másik oldalon sem működnek az etikai normák. Ebből a beszorított helyzetből jött létre a mostani Fidesz-média. Ott tartunk, hogy ma már semmilyen kritika nincs benne. Régen azért volt. Én a közmédiában dolgoztam 2011-től 2014-ig. Akkoriban még voltak viták, hova rakjuk az ellenzéki híreket. Most hol van ilyen? Az elején még jól lehetett dolgozni, legalábbis az online felületen. De aztán hamar besorolódott az is a hadparancsnokságba. Aztán az újságírás minden magvát kiirtották a közmédiából. Amikor eljöttem, akkor hírtelevíziósították az M1-et. Azt tapasztaltam, hogy sokan már proaktív módon meg akarták előzni azt, hogy a hatalom kérjen tőlük valamit. Úgy érezték: ha a hatalomnak kérnie kell tőled, akkor az valahol a te alkalmatlanságod jele. Na, ez már nagyon súlyos szint. A közmédia itt tart.

- A könyvedben a főhős ahogy lépked egyre feljebb a ranglétrán, úgy kell egyre több morálisan vállalhatatlan döntést meghoznia, és magában utólag igazolnia. Működés közben a kognitív disszonancia redukció. 

- Mindenkinek ilyen az élete, nem? Hozol egy rakás döntést.

- De kevesen reflektálnak magukra, ahogy a könyved teszi.

- Nem biztos, hogy az én vagyok, ez a regényem főhősével történik.

- Nem egyszerű szétválasztani a fikciót és a valóságot, mert sok a hasonlóság a kettő között. Olvasva téged a sajtóban, a közösségi médiában, azt látom, hogy próbálsz kommunikálni egykori barátaiddal, kollégáiddal, akik maradtak a propaganda médiában. Türelmes vagy velük, soha nem kioktató. Az a döntésed, hogy az újságírást választod, azt is jelentette, hogy sok egykori harcostársat elveszítettél.

- Amikor az adott pillanatban döntesz, nem gondolsz bele, hogy hány embert veszítesz el emiatt. És értem, mi történik azokkal, akik maradtak. Ha úgy alakul, hogy benne maradok a közmédiában, valószínűleg pont ugyanígy viselkednék, mint ők. Volt egy pillanat, amikor döntenem kellett, és ekkor kiszálltam. Szerencsém volt, hogy vissza tudtam menni a Heti Válaszhoz, ami már éppen kezdte összerúgni a port a Fidesszel. A közmédiában úgy általában megszűnsz önálló entitás lenni, de ez valószínűleg nem csak Magyarországon van így, csak az okok mások. A könyvemben azt akartam megírni, milyen az, amikor bekerül egy nagy rendszerbe az ember. Ha egészséges öntudata van valakinek, azt hiszi, majd a saját képére formálja a rendszert. El is kezdi ezt a tevékenységet, de egyszer csak azt veszi észre, hogy mint a fekete lovag a Gyalog galoppban, se keze, se lába, mert mindent leevett róla a rendszer. De ő még mindig azt hiszi, hogy „majd én!”. A nagy rendszereknek nincs szükségük egyéniségekre. Ezek szépen mindenkit egyformára gyúrnak. Amikor aláírod a szerződést és belépsz egy ilyen nagy rendszer kapuján, akkor puff, mintha eltűnnél. Ez globális és örök történet, valószínűleg a nagy rendszerekben régen is így volt, és most is így van. Én egy nagy rendszert ismerek, a közmédiát, ezért játszódik ott a Hádujudú története.

- Azt mondod, volt egy pillanat, amikor azt érezted, ki kell szállnod. Ez konkrét eseményhez kötődik, vagy sok történethez, amiből az utolsó lett az a bizonyos?

- Lassan történt. És az első időszak nem volt rossz. Az első évre úgy emlékszem, hogy rugalmas volt.

- Pedig Papp Dániel már tevékenykedett akkor. A könyvedben van is egy történet, ami a hírhamísításról szól, és kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor Papp Dániel főszerkesztőként döntött arról, hogy Lomnici Zoltánt, a Legfelső Bíróság korábbi elnökét takarják ki a Híradóból.

- Az olvasó arra asszociál, amire szeretne. Úgy csináltam meg a szereplőket, hogy egy-egy pillanat, elszólás, tekintet, momentum valóságos, de nincs konkrét figura.

- Emiatt kevés a regényedben az a szereplő, akinek neve van.

- Akik meg vannak nevezve, azok a legkevésbé sem fontos szereplői ennek a történetnek. A fontos szereplők azért nincsenek megnevezve, mert ezzel is ki akartam fejezni a nagy rendszerek egyenruhásító hatását. Mindegy, hol vagy a rendszer-piramisban, melyik pontján tartózkodsz éppen, teljesen mindegy, hogy hívnak. Mert ha úgy alakulnak a számodra ismeretlen erők közötti harcok, akkor bármelyik pillanatban kipöckölhetnek és egy teljesen hasonló figurát fognak odarakni. Ezért nincsenek nevek. Egyik olyan, mint a másik. A rendszer csak azt akarja, hogy minden abba az irányba és úgy működjön, ahogy azt ő jónak tartja, ezen belül az, hogy kik, hogyan tapossák egymást, mindegy számára.

- Lassan realizálja a főhős, hogy ő csak egy eldobható bábu.  

- Igen, ez egy hosszú folyamat. Engem például úgy hívott oda az MTI vezérigazgatója 2011-ben, hogy csináljunk egy jó hírportált. Az első időszakban ezt is csináltuk. Az én elképzeléseim alapján kezdtük el a hirado.hu-t megformálni. Volt olyan nap, amikor 200 ezer feletti nézettséggel zártunk.

- Az nem ijesztett meg, hogy elég nagy tisztogatás volt akkortájt a közmédiában? Vagy szükségszerűnek találtad?

-  Nehéz visszaidézni, mit éreztem. Mondok egy friss történetet, amitől egy kicsit visszamentem most az időben. Egy ismerősöm beszélgetett valakivel egy rendezvényen, és én odamentem hozzájuk. Azt gondoltam, nem ismerem a beszélgetőtársat. Kezet ráztunk, bemutatkoztam neki. „Tudom, te rúgtál ki” – mondta. Ez valóban így volt. Amikor odakerültem, akkor zajlott le a nagy összevonás: minden szerkesztőséget egybeolvasztottak. Nem emlékszem a számokra, de arányaiban nálunk is harminc százaléknyi leépítés történt. Vezetőként az egyik első feladatom volt az, hogy olyan emberekről döntsek, akiket nem ismertem. Ebben nem kaptam semmilyen segítséget. Elém raktak egy listát, és annyit mondtak, ötven mínusz hétfőre. Igen… Igen. Ezeknek az embereknek aztán el is kellett ezt mondani. Ez volt a feladat. Egy cég lesz a sok cégből, nem kell annyi ember.

- E közben a vezető újságírókat is kirakták, akik arcai voltak a közmédiának, Krizsó Szilviát és Mészáros Antóniát például.

- De abban meg ott volt, hogy úgy érezted, eddig ők kritizáltak minket, és ha nem is örültél neki, de nem omlottál össze tőle. Ezt hoztad, ez volt a múltad.

- A regényedhez teremtettél egy olyan egyedi nyelvezetet, amellyel még nem találkoztam. Mondhatni: ezzel a nyelvezettel le is tetted a védjegyedet. Egyszerre irodalmi és brutálisan nyers, emelkedett és hétköznapi. Mennyire volt tudatos ennek a nyelvezetnek a kidolgozása?

- Ez magától jött. Úgy szerettem volna megírni a történetet, hogy olyan legyen, mint amilyennek érzékelem a valóságot. Nem az van, ahogy így most beszélgetünk: elmondom, kérdezel, válaszolok. Hanem közben te is gondolsz mindenfélére, meg én is. Gondolatfolyam az egész. Ahogy például beszéltem a közmédiás indulásomról, előjött egy emlék, amikor a kantinban finom somlói galuskát ettem valakivel. Szerettem volna visszaadni, hogy sokkal bonyolultabb az élet, mint ahogyan azt sokan hajlamosak látni. Amikor döntések születnek, az sem fekete-fehér. Mindig van valami mögötte. Ezt a kavalkádot akartam visszaadni ebben a nyelvezetben. Féltem ettől a nyelvtől, van olyan mondat a könyvben, ami egy oldal. Beszél az egyik szereplő, történnek a dolgok, miközben a másik gondol valamit, és visszaréved a múltba, aztán megint ott van a jelenetben.

- A regényeden keresztül megvilágítasz egy morális dilemmát: van olyan, amikor a döntéseink olyan súlyúak lesznek, hogy már nem lehet kiszállni.

- Biztos ez? Tudom, hogy ez egy általánosan népszerű gondolat, hogy majd eljön a pillanat amikor összeomlik a rendszer, és akkor majd mindenkinek szembe kell nézni azzal amit tett. Biztos? Ők a saját szabályaik szerint semmi rosszat nem tettek. És most nem azokra a szerzőkre gondolok, akik konkrétan lejáratnak hazugságokkal embereket, hanem mondjuk a harci publicistákra, vagy szakértőkre, akik az arcukat adják a rendszer működéséhez. Ők hisznek abban, amit előadnak egy-egy műsorban.

- Csak más a hit és más az újságírás.

- Igen, így van, de csak a mi felfogásunk alapján. Ahogy te vagy én gondolkodunk az újságírásról, abba nem fér bele, amit ők csinálnak. Annak, ahogy ők gondolkodnak erről a szakmáról, az a célja, hogy az általuk vélt helyes irányba tolják a tömeget a maguk eszközeivel tűzön-vízen át. Ha megkérdezem tőlük, hogy miért nincs náluk egy betű kormánykritika sem, akkor erre ugyan nincs válasz, de valami olyasmi lehet, amit egykor én éreztem: ha minket rugdos a balliberális média, akkor miért álljunk be még mi is a sorba. Nagyon más világot élünk mi és ők. Nekik egyszerű az egyenlet: van Orbán és a Fidesz, illetve az a kaotikus ellenzéki zűrzavar sok nem vállalható arccal. Mi ott követjük el a „hibát”, hogy nem egyszerűsítjük le a történetet, és próbálunk még ragaszkodni régi normákhoz, amikre ráragasztottuk az újságírás címkét.

Fotó: Merész Márton

- A könyved megjelenése után több olyan esemény is történt, ami benne van a regényben. Mintha előre megírtad volna. Ennyire kiismerhető a gépezet működése?

- Igen, ennyire. Semmi misztika! Egy-két fejezet elkezdett megvalósulni, az élet megírta. Ezek bele vannak kódolva a rendszerbe. Van egy olyan rész, amikor hülyét csinál a közmédia az ellenzéki képviselőkből, úgy tesznek, mintha felvennék és beolvassák a követeléseiket, de nem, sőt, fel sem vették. (A 2018 decemberi székházbotrányban született elsőfokú ítélet nyomán a DK országgyűlési képviselői szeptemberben a közmédia székházában azt kérték, olvassák be a nyilatkozatukat a közszolgálati híradóban, a közmédia ezt megígérte, majd e helyett beadtak egy propagandaanyagot – a szerk.) Ez még vicces volt. A Borkai-ügy nem annyira. Amit úgy tudtam meg, hogy azzal hívtak ismerősök, nem én írtam-e a könyvemet promózó céllal a botrányt kipattintó blogot. Ez azért az arcomra fagyasztotta a mosolyt.

- 16 évesen léptél be a Fideszbe. Nem léptél még ki?

- Nekem a Fidesz tagság mellékes. Nagyon fiatal voltam, nagyon lelkes és nagyon igazunk volt, amikor 1989-ben a Fidesz alapszervezetet megalapítottuk. Aztán nem voltam aktív. Az, hogy Fidesz-tagként csalódtam-e, mellékes. A tagságom olyan, mint a Plútó a Naprendszerben, már el is felejtettem, hogy tag vagyok. Ha véget kell érnie ennek a történetnek, rakjanak ki. Vagy ne. Lépjen ki a párt! Ami nekem a nagy csalódást okozta, annak semmi köze nem volt a párttagsághoz. Amikor azt látod, hogy megalázó és gonosz módon rúgnak ki embereket. Vagy ahogy a hétköznapokban beszéltek a kollégákkal! Ezt nem tudtam soha megemészteni. Láttam, hogy ez a bánásmód hogyan öli meg a lelket. Voltak persze szimbolikus politikai ügyek is.

- Mi tette be végleg a kaput?

- Az Elios. De akkor még nem volt ügy. Még nem volt se megírva, se kinyomozva. Hallottunk róla fideszes körökben, hogy milyen pompás üzleti sikerek születnek. Azt gondoltam, ez nem történhet meg. Amikor az orosz közeledés érzékelhető volt, addigra már kifelé tartottam a szisztémából. Nekem a tovarisi konyec meghatározó élmény volt. Ezért is lettem jobboldali. Néptáncosként Nyugat-Németországba jártunk a rendszerváltás előtt fellépni. Münchenből Sátoraljaújhelyre hazajönni az olyan, hogy felteszel kérdéseket. Én az kérdeztem, vajon Magyarországról ki lopta el a színeket, az egyéniségeket, miért szomorú mindenki, miért beszélünk úgy egymással, ahogy.

- Most ugyanígy néz ki az ország és ugyanúgy feltehetőek ezek a kérdések.

- Ezért vagyok nagyon szomorú. Megvalósul az, ami ellen küzdöttünk. És pont a Fidesz valósítja meg.