Civil kokárdák

- Még a hetvenes években készült Zolnay Pál tévés riportsorozata, a Keressük Petőfit, amelyben arról kérdezték az embereket: mit tudnak a költőről? Kiderült, hogy nagyjából semmit, Hofi Géza aztán szilveszteri paródiát is csinált ebből. Ma jobban ismerjük a szabadságharc hőseit?

– Talán azok nem annyira, akik csak valóságshow-kat és szappanoperákat néznek. Én szerencsésebb időszakban kezdtem a pályámat, amikor a Magyar Televízió még a kultúra egyik fellegvára volt. Így aztán 1987 őszén elindítottuk az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyeivel foglalkozó műsorfolyamot. Mindjárt az első adásnak akkora sikere lett, hogy aztán negyvenrészessé vált a sorozat. Állandó szerkesztőtársam volt a tavaly elhunyt Katona Tamás történész és Csorba László, aki ma a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Sokat forgattunk itthon és külföldön a csaták helyszínein. Rengeteg történetet meséltünk a forradalom hőseiről; követtük életútjukat még az emigrációban is. A sorozat hatására számos temetőben rendbe hozták a 48-as honvédsírokat, sokan emlékhelyeket kutattak fel és gondoztak, új emléktáblák készültek itthon és külföldön. Ezt tartom a legnagyobb sikerünknek. A történelem ugyanis a személyes kötődések révén lesz igazán érdekes.

– Ön például minden évben magánünnepséget szervez március idusán. „Privatizálta” az állami ünnepet?

– Úgy szoktam fogalmazni: saját március tizenötödikém van. Akkor kezdődött, amikor családommal 1988-ban átköltöztünk a Kis-Svábhegyre, és a kertünk melletti bozótban felfedeztem egy régi katonai sírt. A felirata: „Kovács J. honvéd. Meghalt a hazáért.” Nem tudni, ki volt ő, valószínűleg az 1849-es budavári ostromkor esett el. Rendbe hozattuk, és azóta szervezzük ott a március 15-i ünnepséget. A környékbeli iskolások énekelnek, a tanáruk vezényel, együtt zengjük a Kossuth-nótákat. Neves értelmiségiek is eljönnek, korábban például Glatz Ferenc, Kosáry Domokos, Vásárhelyi Miklós, Jancsó Miklós is elmondta a gondolatait ott. Jubileumi az idei rendezvény: huszonöt éves. Mácsai Pál előadja Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét. Hámori Ildikó és Földessy Margit tanítványai is szavalnak. A korszakot kutató történész, Hermann Róbert a szónokunk.

– Politikusokat nem hív?

– Civil ünnepségünk nyilván nem hivatalos, protokolláris esemény: bárki jöhet. Például 1999-ben Pokorni Zoltán mondott beszédet a sírnál. De jó volt közösen ünnepelni Jankovics Marcellel, Sebestyén Mártával, Csorba Lászlóval, Dés Lászlóval, Sebő Ferivel, Szinetár Miklóssal, Göncz Árpáddal is, szóval mindenkivel, aki vállalta a „fellépést” a körülbelül százfős közönségünk előtt. Első alkalommal, 1989-ben Katona Tamást kértem fel beszédre. Ő közismerten konzervatív ember volt, a rendszerváltás után MDF-es parlamenti képviselő. Én ugyanebben az időben az SZDSZ frakciójában ültem az Országgyűlésben. Különböző világnézetünk ellenére mi mindig jól együtt tudtunk működni. Sajnos ez nem mindenkivel volt így. Például Makovecz Imrével is jóban voltam, a nyolcvanas években gyakran feljártam hozzá. Ám 1990 után teljesen elutasított, mert a parlamenti „patkó” másik oldalán ültem.

– Nemzeti ünnepeink pártpolitikai eseményekké váltak. A Fidesz már a 2002-es választási kampányban kisajátította a nemzeti jelképeket. Szavazóit felszólította: a kokárdát pártjelvényként viseljék.

– Nem ismerek Európában még egy országot, ahol a nemzeti ünnepeken a pártok külön koszorúznak. Egy nemzet attól válik közösséggé, hogy vannak közös történeteink, emlékeink, ünnepeink. Hiába hirdeti a Fidesz a nemzeti értékek védelmét, valójában egyáltalán nem fontos nekik. Annak idején Antall József miniszterelnöknek javasoltam: a nagy magyarok sírjainak, emlékhelyeiknek felújítására hozzuk létre a Nemzeti Panteon Alapítványt. Az ellenzéki kezdeményezést Antall támogatta, s költségvetési forrást is rendelt mellé. A támogatás megmaradt a Horn-kormány idején is. Ebből újítottuk föl a Kossuth-mauzóleumot és sok más emlékművet. Az első Orbán-kormány nullára csökkentette az alapítvány támogatását, s helyette létrehozták a Nemzeti Emlékhely- és Kegyeleti Bizottságot, amelynek ma Boross Péter az elnöke. Kuratóriumi tagjai, titkárai fizetést kapnak. Mi előtte társadalmi munkában, lelkesedésből dolgoztunk. A második Orbán-kormány éveiben a hazai műemlékvédelmi szakmát szétverték, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt felszámolták, és a ma három minisztériumhoz tartozó utódhivatalok kínlódásai között lényegében megszűnt Magyarországon a műemlékvédelem.

– Az 1848-as emlékhelyek is megsínylik ezt?

– Persze. Csak egy példa: a Pilvax közben sokáig látható volt az a belső éttermi rész, amely pont úgy nézett ki, mint az eredeti, az 1848-as forradalom „csarnoka”. Az étteremben a forradalomra és a szabadságharcra utaló emléktárgyakat is őriztek. Két éve átalakították a helyiséget, ír söröző lett belőle. A történelmi rekvizitumokat eltüntették, lerombolták a legendás időket idéző kávéházi enteriőrt. A közmédia nem törődik ezzel. Városvédő műsoromat már 2010 nyarán megszüntették.

– Pedig a Fidesznek látszólag fontosak a szabadságharcos jelszavak, idolok. Vagy akár a polgári reformokat megtestesítő Széchenyi István is. A 2002-es választásokon a Fidesz „kampányfilmje” lett a Hídember. Igaz, Széchenyi filmbéli alakját kissé „orbánosították”.

– Úgy mutatták be Széchenyit, mint egy vidéki kisembert, aki aztán a magaslatokba emelkedik. Ehhez képest édesapja, gróf Széchényi Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója volt, édesanyja pedig Festetics Julianna grófnő. A bécsi születésű „legnagyobb magyar” leginkább németül beszélt. A Lánchidat angol mérnökkel terveztette. Nyitott, európai Magyarországról álmodott, és ezt akarták a szabadságharc hősei is. A mostani kormány ideálja egy Európától elforduló nemzet, eszménye egy szinte rendi, „újfeudális” társadalom. Legalábbis efelé közeledünk.

– Ugyanakkor a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát az 1848-as 12 pont bevezető mondatával kezdik. „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Orbán Viktor állandó szabadságharcot folytat.

– Csakhogy a mai kirekesztő, megosztó politika éppen a sokszínű nemzetet próbálja felszámolni. Gondoljunk bele, ilyen mentalitással mit érhettek volna el a 48-as szabadságharc vezetői? Batthyány franciául beszélt, Woroniecki lengyel volt, Poeltenberg osztrák, Petőfi félig szlovák, félig szerb származású. Mégis együtt harcoltak és áldozták életüket a magyar szabadságért. S bár a szabadságharcot leverték, a hősök áldozatának köszönhetően indulhatott el hazánkban a polgári fejlődés. Történelmünknek talán a legszerethetőbb korszaka ez, amely azt is üzeni a mának: ha felekezettől, származástól függetlenül össze tudunk fogni, megóvhatjuk a demokráciát. És akkor majd együtt ünnepelhetünk.