Churchill igaza
Apai ágon főnemesektől származott, a szép mama amerikai pénzember lánya volt. Dadája nevelte a kisfiút, aki olyan lusta volt a középiskolában, hogy Oxford helyett a tisztképzőbe is csak nehezen vették fel. Winston Churchill mégis remek stratéga, utóbb Nobel-díjas történetíró, de mindenekelőtt a 20. század egyik legnagyobb államférfija lett. Ötven éve hunyt el.
Heltai András írása
Élete kész regény – mondhatnánk közhelyesen, pedig az övé tényleg az. Ott volt hírlapíróként a kubaiak függetlenségi harcában, majd a búr háborúról kellett (volna) tudósítania. A búrok elfogták, de megszökött, s ötszáz kilométeren vágta át magát Mozambikig. Megfordult a birodalom indiai háborújában is – s minderről írt. Amikor 1900-ban, 26 évesen visszatért Angliába, ötkötetes szerző volt.
Ekkor lépett képviselőként a híres torypolitikus papa nyomdokaiba, ám az őskonzervatív család sarja négy év után kiábrándultan hagyta ott a pártot. A liberálisokhoz csatlakozva a társadalmi reformok élharcosa lett, s arisztokrata társai árulónak bélyegezték, amikor kezdeményezésére megnyirbálták a Lordok Házának jogait, és síkraszállt a nyolcórás munkanapért, a minimálbérért, az általános társadalombiztosításért – jó száz évvel ezelőtt.
Utóbb, immár a haditengerészet minisztereként, évekkel az első világháború kitörése előtt felismerte a német veszélyt. Fegyverkezést hirdetett, s 1914-re készen állt a flotta, amely végül erősebbnek bizonyult az ellenségénél. A miniszter mindenesetre elszenvedte katonai pályafutásának legsúlyosabb kudarcát is: azt hitte, a Gallipoli-félszigeten 1915 elején partra szállva ki tudják kapcsolni a törököket a háborúból, ám a brit, ausztrál, francia csapatoknak kilenc hónap, negyedmillió ember elvesztése után szégyenszemre vissza kellett vonulniuk – és Churchillnek is a posztjáról.
Nemsokára skót lövészek alezredeseként harcolt a francia fronton, de hamarosan ismét a kormányban találjuk: a hadfelszerelés minisztereként fő mozgatója volt az új fegyver, a tank építésének és sikeres bevetésének. 1919-től, már hadügyminiszterként, szinte az egyetlen volt a kabinetben, aki mindvégig támogatta a lenini forradalmárok elleni brit–francia katonai beavatkozást az orosz Távol-Keleten, mondván, hogy „a bolsevizmust bölcsőjében kell elfojtani”.
Churchill, a gyarmatügyi miniszter nevéhez fűződik az 1922-es döntés, amely elismerte Palesztinát a zsidók otthonaként – igaz, rögzítve az arabok jogait is. Ellenezte viszont India függetlenségét, Gandhit „félmeztelen bohócnak” nevezte, s későbbi kutatások szerint javasolta: ha az éhségsztrájkol, hagyják csak meghalni. A harmincas évek elején, sokakhoz hasonlóan, ő is alábecsülte Mussolinit és Hitlert, de később ismét az elsők között figyelmeztetett a német veszélyre – mire háborús uszítóként háttérbe szorult.
A náciknak szóló brit hadüzenet napján ismét a hadiflotta minisztere lett, majd 1940 tavaszán ő került a szocialistákkal alakított koalíciós kormány élére, magának tartva meg a hadügyi tárcát is. Ugyanaznap támadták meg Hitlerék Belgiumot és Hollandiát, s csapataik május végére körbezárták a kétszázezres brit sereget a francia Dunkerque-nél. A történészek szerint Hitler akkor közel állt a nyugati győzelemhez, s hősünknek oroszlánrésze volt abban, hogy ez nem sikerült.
Első, híres beszédében „csak vért, munkát, könnyeket és verítéket” tudott ígérni népének, s figyelmeztetett: invázió fenyeget, a végsőkig harcolni kell a zsarnokság ellen. Amikor megindultak a pusztító német légitámadások, ott volt a katonáknál és rendre a civilek között is. Humorával, szivarjával, ujjaival a győzelem jelét mutatva úgy volt képes lelkesíteni az embereket, mint kevesek.
S ami tán még fontosabb: sikerült megnyernie Roosevelt elnököt, hogy Amerika hadba lépése előtt is óriási hadianyag-szállításokkal nyújtson támogatást. Bár a remélt győzelem még messze volt, a két politikus már 1941 augusztusában aláírta az Atlanti Chartát, a háború utáni rendezés, az ENSZ máig élő, ható alapelveit.
Churchill, a bolsevizmus esküdt ellensége, a szovjetek elleni náci támadás napján mégis arról beszélt, hogy „az oroszok ügye a miénk is”, mert felismerte: a három nagyhatalom összefogása kell ahhoz, hogy legyőzhessék Hitlert.
Írjuk javára: egyúttal megint elsőként látta a veszélyt, mit jelenthet a győztes szovjetek megjelenése Európában, és tett azért, hogy legalább csökkentse a kihatásait. Délről szeretett volna támadni, Trieszten, Szlovénián át törni a németek hátába – felszabadítva részben vagy egészen Magyarországot is. E partraszállás tervét, amelyben ismeretesen Horthyék is reménykedtek, Roosevelt húzta keresztül. Sajnálta a várható nagy véráldozatot – de főleg nem akarta ingerelni Sztálint. Akinek Churchill – a közkeletű városi legenda szerint – „eladta Kelet-Európát”.
Valóban létezik a cédula, amelyre 1944 októberi moszkvai tárgyalásukon felírta, milyen arányú lenne a nyugatiak, milyen a szovjetek befolyása a felszabadított államokban. Romániában, Bulgáriában 90 százalék a szovjeteknek, Görögországban ugyanennyi a Nyugatnak – Jugoszláviában, Magyarországon fele-fele... Molotov és brit kollégája, Eden végül abban állapodott meg, hogy Magyarországon 80:20 százalékos lesz az arány – a szovjetek javára.
Churchill utóbb azzal védekezett, hogy csak előzetes, nemhivatalos megállapodásról volt szó, három hónapos próbaidőre, de egybecseng a történészek véleménye: az amerikaiak nem ismerték fel az érdekövezetek rögzítésének veszélyét – ám főként nem akartak fellépni a háború végső szakaszában nagy emberáldozatot hozó szovjetekkel szemben, akiktől még segítséget reméltek a japánok ellen is. A reálpolitikus brit kormányfő pedig e helyzetben mentette a menthetőt – azaz Nyugat-Európát, benne Olaszországgal s Németország nagyobbik részével.
S tán lehetett volna másképp. Bán D. András kutatásaiból tudjuk, hogy Churchill 1939 júliusában Londonban fogadta Eckhardt Tibort, a Kisgazdapárt vezetőjét, valamint Auer Pált, a jeles jogász-diplomatát, s kijelentette: „Vegyék tudomásul, ha ezúttal is kitartanak függetlenségük mellett, ha ellenállnak a német nyomásnak, és háború esetén igyekeznek Lengyelországgal és az önökkel szomszédos kis nemzetekkel együtt megakadályozni, hogy a németek elárasszák Közép- és Kelet-Európát, Magyarország revíziós igényei bőkezűen kielégítést fognak nyerni. Ha arra kerül a sor, emlékeztessenek erre a kijelentésemre. Ha Magyarország megint a németek oldalán harcolna, ne csodálkozzanak, ha a legrosszabb vár önökre.” Sir Winstonnak ebben is igaza volt.
1945 nyarán a britek meglepetésre a háborúban győztes tory helyett a Munkáspártnak szavaztak bizalmat. Hősünk így is előrelátó politikus maradt. 1946 márciusi, amerikai beszédében rádöbbentette a világot a vasfüggöny leereszkedésére – e kifejezést ő használta elsőnek. 1951-ben, 77 évesen került ismét, négy évre, a kormány élére, és sikertelenül próbálkozott a tömbök közelítésével. Azután még egy évtizedig élt, festegetve. Képeit nemrég árverezték, s volt, amelyikért több mint egymillió fontot adtak – pedig a festészet csak hobbija volt.
