Bukfencek és pofonok

– „A teljes élet egyik nagyon fontos feltétele, hogy rizikóval élj.” Ez a mondat abból a monológodból való, amiből Simon V. László kiváló könyvet írt és amit azért idézek, mert én éppen erről szeretnélek faggatni ebben a beszélgetésben.

– Ez érdekes lesz.

– Én is úgy gondolom.

– …mert még el sem kezdtük és már nem értek egy szót sem. Miről akarsz faggatni?

– Arról, hogy milyen kockázatoknak és milyen veszélyeknek voltál kitéve az elmúlt 75 évben. Kezdjük azzal, hogy neked már a születésed is kockázatos volt.

– Ikerszülés voltam. Ikertestvérem 11 hónapos korában meghalt. Drága Kazal Laci barátom egyszer, előadás közben, nyílt színen megkérdezte tőlem: „mondd, igaz-e, hogy te ikerszülés vagy? „
Szegény súgónő elkezdte keresni a szöveget, az ügyeletes rendező meg rágta az oszlopot, mert ő tudta, hogy ez nincs a szövegkönyvben, én meg csak motyogtam, hogy igen, igaz, ikerszülés
vagyok. „Nem csodálom – legyintett Kazal Laci – egyedül egy ember ilyen hülye nem lehet!” … Egyébként, hogy is jön ez most ide?

– Hát úgy, hogy már a születésed is kétséges, kockázatos volt. Az ugyanis, hogy melyiktek marad életben: az ikertestvéred vagy te?

– Igen. Habár lehet, hogy ő maradt életben. Nem is tudom…

– És most te vagy ő. Remek.

– Illetőleg én az ő testvére vagyok, aki nagyon hasonlít énrám.

– Nincs baj, tudlak követni. Melyikteket anyakönyvezték Markstein Józsefnek?

– Józsinak az öcsém bátyját anyakönyvezték.

– Ha nem tévedek, akkor…

– Nem tévedsz, fantasztikus fejed van, hogy bírtál rájönni?

– Ez a Markstein nem tipikusan ősi magyar név, ugye?

– Nem. Kérlek szépen nagyapám nápolyi volt, apám félig sváb, anyám jugoszláv zsidóasszony.

– Van egy számod, amit úgy szoktál kezdeni, hogy szegény családból származol…

– Igen, mert szegény apámnak csak három kávéháza volt. Az egyik a Dob utca – Akácfa utca sarkán, a másik az Abonyi utca és az Aréna út sarkánál… Habár az Aréna útnak talán más neve van, nem?

– Dózsa György út.

– Igen, Dózsa György út. Erről jut eszembe, hogy nemrégiben Bécsben voltam és a szállodaportástól kértem egy várostérképet, mert el akartam menni egy ismerősömhöz, de nem tudtam, hogy miként jutok el hozzá a legrövidebb úton. Nézem a térképet, látom, hogy 1897-ben adták ki. Nem akartam hinni a szememnek. Mondom a portásnak, ne haragudjon, de én nem a monarchiabeli Bécsre vagyok kíváncsi. Azt mondja: mi a gond, uram? Itt nem változott egy utcának a neve sem. De… miért is mondtam ezt el?

– Mert volt egy kávéházatok az Aréna úton, ami most Dózsa György út.

– És volt a Stefánia úton is, ami most… azt hiszem… mi is?

– Népstadion út.

– Népstadion út! Hát persze. Tudod, egy picit már romlik a memóriám, de vadul cavintonozok. Na, szóval volt három kávéházunk és közben volt libastandunk is a Klauzál téren. Kellér mondta egyszer amikor a kis Kabos cukkolt a társalgóban, hogy hagyd békén Alfonzót, mert én szeretem őt az összes libáival együtt. Szóval én gyerekkoromban reggel 4-kor keltem, mert a faternak kellett segíteni, hordtam a libákat kosárban, a pincéből a standra. Egy liba volt 8-10 kiló, és 8-10 liba volt egy kosárban. Mire 5-10 kosárral felcigöltem én is ki voltam, mint a liba. Vézna kölyök voltam, de a hordárok között egy pofon fölért egy lórúgással, meg kellett erősödni. Na, én ezt a kondit a libáknak köszönhetem. Meg persze az apámnak, aki maga is rettenetesen erős ember volt és ragaszkodott hozzá, hogy a kamaszkölyke dolgozzon, pedig nem voltak rászorulva az én munkámra.

– Fizetést is kaptál tőlük?

– Természetesen. Ugyanannyit, mint a libás legény. Nem úgy, mint most, hogy „ha jól vizsgázol, fiam, akkor kapsz egy Mazdát”. Hajnalban dolgoztam és csak aztán indultam el az iskolába. Egyébként nagyon rossz tanuló voltam.

– Azt mondják, hogy te az élettől, illetve az iskolától elég sok pofont kaptál, ámde ezeket a pofonokat rendre mind vissza is adtad. Nemcsak képletes pofonokról van szó…

– Kérlek, volt egy Sztojanovics nevű számtantanárom, én meg döghülye voltam számtanban.

– És?

– És akkor még nem nyomkodták a számtant, tudod?

– Most nyomkodják?

– A számítógéppel, igen. Ma egy gyereket megkérdezel, mennyi 2x2, veszi elő a komputert, mindjárt, Alfonzó bácsi, aztán, ha a gép nem téved, azt mondja, hogy négy. Mi nem nyomkodtunk, mi tanultunk. Illetve én nem, csak a többiek. Én az istennek nem voltam tisztában az algebrával, gyökvonással. Telerajzolták nekem a táblát, hogy köbgyök, meg X, meg ipszilon, meg ez-az, én aztán álltam, mint egy hülyegyerek a négyzeten. S akkor a Sztojanovics mindig megcibált itt a pajesznál, és kiegészítésként lekent egy hatalmas pofont. Olyan tenyere volt, mint egy péklapát.

– És hogy tűrted?

– Hazamentem sírva és elmondtam apámnak, hogy a tanár úr pofozkodik. Apámat nem nagyon izgatta a dolog, azt mondta, hogy ha legközelebb megpróbálja, vágjam szájon.

– A tanárt?

– Naná, a fatert… Igen. Azt mondta, hogy ha Sztojanovics még egyszer bánt, és én nem vágom szájon, akkor ő vág szájon engem.

– Mármint az apád, téged, ugyebár?

– Az apám. Engem. És neki aztán valóban földrengésszerű pofonok voltak a tenyerében.

– Már sejtem, mi történt. Jött a számtanóra…

– Jött bizony. Meg a köbgyökvonás, meg hogy egy kúpnak mennyi a szöge, hogyha derékszögből nézzük és hogyha emeletes. Na, én aztán mondtam az emeletes baromságokat, Sztojanovics
már nyúlt a pajeszomhoz, mondom neki; „tanár úr, ne tessék megfogni, és ne tessék megütni, mert az apámtól megbízásom van, hogy visszaüthetek.” 17 éves voltam, 80 kiló és akkor már vasat hajlítottam. És ahogy megemelte a kezit, durr! Kapott akkora pofont, hogy – nem dicsekszem vele, de – becsúszott a katedra alá. 5 perc múlva búcsúztam a Kertész utcai kereskedelmi iskolától, s mentem haza boldogan. Apám meg már másnap reggel elhelyezett autószerelőnek. A fater nem tudta szegény, hogy ott mindennap megkaptam a pofonomat.

– Gondolom, akkoriban az inasoknak könnyen lesózták a fülest…

– Egy Gyuricza nevű segéd például azzal szórakozott hogy a fiatal inasoknak gumit darált a sapkájába és ha fölvette a gyerek, akkor egy hétig vakarózott utána. Volt egy inasbarátom, Beke, aki
szó nélkül tűrte az ilyesmit, pedig különben bokszolt valamilyen egyesületben. A Gyuricza meg csak kérdezősködött: „miért nem húztad meg jól a csavart?”. Puff, egy pofon. „A kalapács miért így áll, miért nem úgy?” Piff-puff. Még két pofon. Már nem mertem szólni apámnak, csak összegyűjtöttem magamnak szépen, hogy mégis tudjam; mennyivel tartozom. Na, aztán vége lett az inaskornak, fölszabadultam a Király utca 50-ben – te csak nevezd Majakovszkij utcának – és akkor beállítottam a műhelybe, mint az egér, mikor kiáll részegen, hogy „hol a francban van az a macska?!” Szóval beállítottam, és kerestem a Gyuricza urat. Mikor megtaláltam, először bemutattam neki a segédlevelem, aztán azt, hogy egyetlen mozdulattal be lehet rakni valakit az autók alatt lévő aknába. Ott pedig addig vertem, amíg úgy éreztem: kvittek vagyunk. De nem csak őt, beszállt a Beke is segíteni, és végigvertük az egész műhelyt. Akkor apám adott 200 pengőt és elmentem Párizsba a Renault-gyárba. Ott dolgoztam egy évet.

– De mitől erősödtél meg ennyire?

– A városligettől. Volt ott egy banda…

– Ma galerinek mondanák…

– Nem ugyanaz. A bandában, ha valaki földre került, abban nem rúgtak bele. Elég volt leütni és utána már mentünk is inni valamit. Nem úgy, mint a mai galerikben, hogy szétrúgják egymás fejét, meg négyen-öten támadnak egyetlen nyiszlett gyerekre… Na, mindegy. Elég az hozzá, hogy imádtam a Lizsét. A vurstlival, a fáskörrel, a cselédekkel, a bakákkal, a kikiáltókkal, a bohócokkal, a liliputiakkal. Mikor jól dolgoztam, apám azt mondta: itt van, fiam 20 pengő, menj ki a Ligetbe.

– Mire volt elég 20 pengő?

– Úristenem. Hát 1 pengőért a következőt ebédeltem, mikor inas voltam. Egy üveg sör…

– Levesnek…

– …aztán 20 deka absnicli a hentestől. Akkora kenyér, mint a tenyerem. Uborka. És kaptam még vissza 20 fillért. Császár voltam. Úgyhogy az anyám libazsírral, májjal megkent kenyerét odaadtam a haveroknak.

– Bohócoknak, liliputiaknak, artistáknak?

– Nem, a bandának. Az artistáknak forrázott csibét vittem meg libát.

– És te hogy lettél artista?

– Hát úgy, hogy én akkor már birkóztam az MTK-ban, súlyt emeltem, gyűrűztem, és jártam az Alpesi falu nevű zenés-táncos vendéglőbe, ahol gyönyörű pincérnők szolgáltak fel, tiroli ruhában, mély dekoltázzsal és olyan keblekkel, hogy madonna mia! A műsorban fellépett egy szépfiú, tánc-, erő– és életművész, aki ott próbált a színpadon s már hatodszor ejtette el a nőt. Én meg a libaszállító kosárral az ölemben, hentesruhában, -kötényben ott üldögéltem és röhögtem rajta. A nő már tiszta kék-zöld volt, az izompacsirta pedig szótlanul tűrte, hogy a főnök ordítozzon vele. Fakezűnek nevezte meg szarházinak, ha jól emlékszem és amikor meglátta, hogy én ott röhögök a nézőtéren még megtoldotta: „Látod, te seggfej, ezt a nőt még ez a tróger is elkapná!” És én meg fölszóltam: „ne trógerozz, az édesanyád!” Ment a szöveg egyszer csak azt mondja: „na gyere föl, ha olyan nagy a pofád!” Fölmentem. Elsőre elfogtam a nőt. Hát így lettem artista; fogó ember. Nemsokára már Szófiában léptem fel egy lokálban. Kérdezték: táncolni tudok-e? Hát úgy táncoltam körülbelül, mint a Jumbó elefánt. Nevettek rajtam, de igazából nem az volt a fontos. Szasa, a góré beöltöztetett egy trikóruhába, ördögnek, a mamát – Szasa nagyon fiatal feleségét – emelgettem; úgy röpködött a levegőben, mint egy angyal. De a legangyalibb nem az volt, hogy mindenáron el akarta csábítani az ördögöt, hanem, hogy 14 nap múlva jött volna a fizetés, de se Szasa, se góré, se senki. Elmentek. Megszöktek. Akkoriban kezdtem birkózni.

– Hol?

– Bulgáriában.

– Egy pillanat. Az előbb már Franciaországnál tartottunk. Te elmentél, miután „kitelt az időd” – mondjuk így – az autószerelő-műhelyben.

– Kirúgtak! Ezt mondjuk. Ne szépítsük a dolgot. Egyszerűen kirúgtak.