„Bizonyos átalakítások”

– Azt mondta, ironikusan, amikor felhívtam: „nem biztos, hogy túl kritikus leszek. Nem baj?” Aki az ön szakmájában nem kötelezi el magát egyértelműen, azt kinézik?

– Nem, de a közgazdász szakma is leképezi Magyarország társadalmát, épp olyan megosztottak, mint maguk a magyarok. Én kritikus vagyok, de lehetnek olyan kormányzati lépések, amelyeket el tudok fogadni. A Wall Street Journalban meglebegtetett célokkal – persze lássuk a konkrétumokat! - elvben egyet is tudok érteni.

– Ráadásul kiejtette a szörnyűséges reform kifejezést.

– Nagy merészség ez tőle. Nem is Magyarországon tette, pedig az új gazdaságpolitikai tervekkel itthon szokás előhozakodni.

– Mondjuk egy évértékelő beszédben…

– Na, abban viszont az égvilágon semmit sem mondott. Úgyhogy érdeklődéssel vártam a parlamenti szeánszot (hiába), mivel ilyesmiről eddig sem ő, sem munkatársai nem beszéltek, ellenzékben pedig módszeresen megfúrtak minden átalakítást, még népszavazást is kezdeményeztek.

– Tehát nem lesz túl kritikus, csak amennyire jólesik.

– Aztán lehet, hogy belelendülök.

– A Magyarországról szóló külföldi írásokat olvasva az ember kapkodja a fejét. Az egyik nézet szerint gyógyulófélben vagyunk, a befektetői bizalom nő, a másik szerint Magyarország „sötét ló”, kiszámíthatatlan, folyamatosan leminősítik.

– Ami a minősítő intézeteket illeti, azokról megvan a véleményem. Az úgynevezett minősítő cégek könnyen lehúznak valakit, annál nehezebben ismerik el a pozitív változásokat.

– A mi vesszőfutásunk azzal kezdődött, hogy durván szakítottunk a valutaalappal?

– Azt nem is értettem igazán. Fontos, tudom, nagyon is fontos, hogy a magyar kormányfő emelt fővel beszéljen mindenkivel, de ehhez muszáj kötekedni? Hát ki a fene akar Magyarországnak diktálni? Ki akar minket leigázni? Tisztázzuk végre: a Nemzetközi Valutaalap (és testvérintézete, a Világbank) több alkalommal nyújtott hazánknak életbevágóan fontos segítséget, soha nem akart nekünk rosszat, pláne nem akart semmit ránk kényszeríteni. De a hitelezőnek joga van tudni, mire adja a pénzét.

– Ön mondta: még el is tudná fogadni a válságadók egy részét. Egy ex-bankártól ez minimum furcsa.

– Miért? A bankok éveken át rengeteg pénzt kerestek a magyar államon, mellesleg épp az első Orbán kormány idején. 2001-ben bevezetették a lakástámogatások rendszerét, amelyen a magyar bankok alaposan megszedték magukat. Tehát meg tudom érteni, ha most megkérik őket: szíveskedjenek beszállni a bajban. De ennek feltételei vannak. Meg kell mondani mennyivel és meddig, hogy tervezni, működni tudjanak. És persze mindennek van határa. A bankrendszert sem szabad hazavágni.

– Térjünk vissza tárgyunkhoz, a magyar gazdaság külföldi reputációjához.

– Az sajnos elég siralmas, pedig a gazdaság helyzete korántsem nem kétségbeejtő. Más kérdés, hogy a független elemzők, az Európai Központi Bank, az unió bizottságai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nem tartják kiszámíthatónak, a fejlődést sem látják fenntarthatónak.

– Az utóbbinál ragadjunk le. A hiánycél végül is teljesül…

– De mi lesz 2012-ben, ha feléltük a családi ezüstöt? Improvizáció, kapkodás folyik, pedig mindenki arra számított, hogy a nagy fülkeforradalmi győzelem után egy stabil kormány – nyolcéves felkészülés után - kész tervekkel áll majd elő.

– Láttunk ilyet 2006-ban. Gyurcsány nem tizenhárom „rózsaszín dossziét” lobogtatott?

– Amelyekben nem volt semmi. A 2010-es dossziék is üresek.

– Egyszer talán itthon is szembesülhetünk a Wall Street Journalban felkonferált reformokkal. Mit tudhatunk ezekről?

– Részleteket. Minden kommunikációs trükk ellenére sorra köszönnek vissza a bukott kormány kíméletlenül megfúrt, lehúzott reformötletei, elemi szinten, töredékesen. Olyanok, mint az „egészségügy racionalizálása”, a súlyponti kórházak ötlete…

– Szegény Molnár Lajos foroghat politikai sírjában… De menjünk tovább: megnyirbálják a közsegélyezést.

– Mit mondjak erre? Mindig lelkes híve voltam a szociális rendszer radikális átalakításának. A mai Magyarországon szinte mindenki kap valamiféle segélyt, támogatást, pótlékot. Ezt nem bírja el a gazdaság.

– Háromszázezer alultáplált gyereket elbír? A közösségi közlekedés változatos, párhuzamos formáit a Fidesz holtig védte.

– Ellenzékben. Meg is nyitottak néhány bezárt szárnyvonalat. Láttam vonatot, amelyen egy szál ember utazott. A kalauz.

– A Horni utazási kedvezménynek tizenöt év után valószínűleg lőttek. Reformok ezek?

– A magyar nyelv végtelenül gazdag. Ne nevezzük reformnak, ha annyira prüszköl tőle a nép. Mondjuk úgy, hogy „a nemzeti egyetértés kormánya által, a nemzeti együttműködés jegyében nemzetileg kimunkált nemzeti összefogás” programja. Így jobban megeszik „a zemberek”? Legyen. Egy biztos: a legalább húsz éve ismert szerkezeti gondok megoldása nélkül semmire sem megyünk.

– Korábban úgy tudtuk: az egészségügy forráshiányos. Most kiderül, hogy mégis átalakítható?

– Ellenzékben még népirtással példálóztak. De a piac úgyis kikényszeríti a változásokat. Megfúrták a háromszáz forintos vizitdíjat? A gyógyszerkassza szűkítése nem keményebb csapás?

– De nem reform.

– Mert a miniszterelnök úr törölte ezt a szót a szótárából, mivel a reformot a megszorításokkal azonosítják. Így ad hoc ötletelés folyik: miből lehet pénzt kisajtolni. Egy biztos, nem a befolyásos, politikailag aktív csoportokat fogják megsarcolni.

– A szegényebbeket? Miért őket?

– Mert csöndesebbek, passzívabbak, nincs hangjuk és ritkán szavaznak. Mellesleg ezt most tőlem hallja, „a szívtelen bankvezértől” akinek szociális érzékenysége aktív tevékenysége során a nulla felé tendált. De a tények tények maradnak: ha adót csökkentek, ha bevételt szűkítek, a kiadásaimat is mérsékelni kell. Márpedig a személyi jövedelemadó fenntartható és a magasabb fizetésűek számára kedvező csökkentésének fedezetét meg kell teremteni. Drukkoltam is Járainak, legyen ismét pénzügyminiszter, mert amikor a magyar versenyképesség növelése érdekében adócsökkentést követelt, annak fedezetét nem jelölte meg, mondván: az a politikusok dolga. Gondoltam, miniszterként bölcsebb lesz. Adót csökkenteni népszerű. De fedezet kell hozzá.

– Orbán az első magyar miniszterelnök, aki mitikus távlatokba tolta az euró bevezetésének időpontját. 2020 (!) utánra.

– Pedig pár év alatt be lehetne vezetni a maastrichti kritériumok alapján. Magyarország hozza a három százaléknál nem magasabb költségvetési hiányt, az inflációs előirányzat is közelít, az államadósság csökkenő tendenciát mutat. Akár el is kezdhetnénk. De aki belép ebbe a klubba, annak ez hatalmas fegyelmező erő. És az euró-zóna változik. Az unió előbb-utóbb a tagországok költségvetésébe is bele akar szólni.

– Orbán az ilyesmit nem nagyon szereti.

– Nem bizony. Ő azt mondja, elfogadjuk a célokat, de mi mondjuk meg, mit, hogyan érünk el. Brüsszel ezt nem így képzeli.

– Magyarországon a közszellem erősen etatista. Egy szabad vállalkozásra, öngondoskodásra alapozott világban ez nem előny.

– Miért ne lenne a magyar etatista? Miért ne bízna – jobb híján – a „szép állami nyugdíjban”, a gondoskodó „jó atyában”? A magyar értelmiség jelentős része nem az államtól várja a közpénzt? A magyar kormány tagjai nem Kádár alatt szocializálódtak? Már nem fiatal demokraták ők sem. Ugyanakkor részesülni akarnak az új világ „áldásaiból” is. Kósa Lajos azon nyafog, hogy az Auchan a válságadó miatt lefújja debreceni áruházának megnyitását. Erre mondom: beszélje meg ezt a főnökével.

– Magyarország a rendszerváltás óta négyszer volt olyan helyzetben, hogy fenntartható fejlődési pályára álljon. Valamennyi lehetőséget elpackázta.

– Magyarország viharos tengeren hajózik, mióta csak a gazdaságot ismerem. Elég az ideológiai igehirdetésből, az országnak koherens és realista gazdaságpolitikát kell folytatnia, amely évekig is kitart. Nem engedheti meg magának, hogy ellentétes irányba mutasson a fiskális és a monetáris politika, a kormánytól független nemzeti bank kamatpolitikája és a költségvetés. Miért volt szükség az egyébként magas kamat emelésére? Azt mondja az MNB elnöke: fokozódik az inflációs veszély. Ugyanakkor az Európai Központi Bank ugyanolyan inflációs veszélyek közepette megtartja jelképes szintű alapkamatát. A monetáris és a fiskális politikát és annak összehangolását nem befolyásolhatja a rossz személyes viszony vagy egy ellenségkép. Ahogy Orbánnak is be kell látnia: a kormányzás nem örök küzdelem, háború, büntetőhadjárat, bosszú. Építkezés. Takarítás, konyhai aprómunka.