Bevallani a múltat

A névadó, a 2005-ben elhunyt Simon Wiesenthal élete utolsó éveiben felismerte, hogy eredeti célja, az egykori náci bűnösök kézre kerítése már csak biológiai okokból is aktualitását vesztette. A jövőt ezért a tudományos kutatásban, a különféle irányzatok és szempontok feltárásában látta, ám elképzelései véglegesítését már nem érhette meg. A feladatot több országból felkért történészek vették át. Évek múltán, 2009-ben kérték és kapták meg az osztrák kormány hozzájárulását az intézetalapításhoz. Támogatói körük – a dokumentációs anyag és a tapasztalatok átadásában – hat intézményből áll: a bécsi, illetve a salzburgi egyetem, a Zsidó Hitközség, a bécsi Zsidó Múzeum, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Központja és a berlini egyetem antiszemitizmus-kutató fakultása. A költségvetést fele-fele arányban a szövetségi állam és Bécs városa állja. A tudományos felügyeletet is ellátó, 12 tagú nemzetközi kuratórium dönt a programokról, a témákról és az ösztöndíjasok pályázatainak elbírálásáról.

Amikor dr. Rásky Béla 2010-ben átvette az igazgatói posztot, egyetlen munkatárssal igyekezett gondoskodni a terjedelmes anyag elhelyezéséről. Ma már tudományos helyettes és több munkatárs is segíti, a hely azonban szűkös. A megoldás a 2015 végén várható költözés lesz. A kijelölt épületben, a közeli Rabensteigben 1400 négyzetméter áll majd rendelkezésükre. A 12 ezer kötetes könyvtárhoz jön még a Zsidó Hitközség levéltári anyaga az 1938 és 1941 közötti deportálásokról, a Wiesenthal Archívum (német neve:

Wiener Wiesenthal Institut für Holocaust-Studien(VWI), amelynek nagy része már digitalizált, tehát hozzáférhető. Emellett egyre több adomány, hagyaték érkezik magánszemélyektől.

A kormány 2009-es döntése után három év állt rendelkezésükre az érdemi munka megkezdéséhez, Rásky pedig azonnal nekikezdett az ismeretterjesztésnek, a szervezésnek és az ötletelésnek. A helyhiányból előnyt kovácsolt: ma az évi nyolc Wiesenthal Lecture helyszíne a kancellári hivatal tetőterében lévő levéltár. Ez szimbolikusnak is tekinthető – mondja az igazgató –, hiszen Wiesenthal, különösen fiatalabb korában, nem volt a kormány kedvence.

Persze ennél is fontosabbak maguk az előadások. Az eltérő témák különféle típusú közönséget vonzanak, s ezt Rásky igen fontosnak tartja. Nemrégiben például egy svájci előadó Thomas Mann műveinek 1945 utáni filmes feldolgozását vizsgálta a zsidó karakterek szempontjából. A téma új közönséget, főként germanistákat vonzott. A világhírű szociológus,

Jeffrey C. Alexandera népirtás traumájának feldolgozásáról beszél, és nem csak a holokausztéról: szerepel a témák között egy XVI. századi pogrom történészi megközelítése is.

Az idei lesz a negyedik év végi nagy konferencia. Ezúttal a közszolgálati tévével együttműködve azt vizsgálják, hogyan foglalkoztak a holokauszttal a televíziózás kezdetekor, a hatvanas években készült műsorok. Várnak anyagot a kelet-európai televízióktól is. Az ötlet onnan ered, hogy az idén 35 éve sugározta az ORF azt a négyrészes amerikai filmet, amely egy család sorsán keresztül dolgozta fel a zsidóüldözés témáját, és Ausztriában segített elindítani a holokauszt szélesebb körű végiggondolását.

Rásky, aki korábban számos kiállítást rendezett – egyebek mellett a Bécs Történeti Múzeumban is –, akkori „felfedezéseit” is hasznosítja. Például a tűzoltóság levéltári anyagai közt talált jegyzőkönyveket, amelyek a maguk óvatos megfogalmazásában is tanúsítják, hogyan akadályozta a Gestapo a kristályéjszakán felgyújtott épületek oltását, milyen lelkiismereti válságot okozott ez a tűzoltóknak. Talán kiállításszervezői múltja teszi, hogy Rásky fontosnak tartja a köztéri prezentációkat. Tavaly május 10-én a könyvégetésekre emlékezve a köztudomásúan antiszemita egykori polgármester nevét viselő Lueger teret választották helyszínül. A Városháza kérésükre két éjszakára lekapcsolta itt a közvilágítást, a közeli kis pinceszínházban pedig érintett írók tűzben elpusztult műveiből idéztek.

Ötletben nincs hiány – mondja Rásky, és hosszan sorolja, milyen nagyszerű ötletekkel pályáznak fiatalok az ösztöndíjakra. Néha egészen meglepőek a témák, de a kutatómunka eredményeként született publikációk igazolják a létjogosultságukat. Külön öröm, hogy milyen kiemelkedően jók a magyarok.

A holokauszt magyar emléknapján, április 16-án Csak egy forrás címmel magyar történészek egy-egy munkát, filmet, történetet, tárgyat mutatnak be a deportálásokról, május végén pedig busztúrákat szerveznek azokra a bécsi helyszínekre, ahol magyar kényszermunkások dolgoztak.

A Wiesenthal Intézet nem szeretné keresztezni az Ausztriában szerencsére oly ötletes civil kezdeményezéseket sem – mondja Rásky. Ő maga hisz a társadalom aktivitásában, abban, hogy az emberek nem tűrik a rasszizmust, az antiszemitizmust. Legutóbb Bécsben egy szélsőjobboldali egyesület bálja ellen 15 ezren vonultak utcára. Ehhez nem kell történész, sem intézet – igaz, Ausztriában is hosszú tanulási, gondolkodási folyamat előzte meg a közvélekedés ilyen változását. Az egész a Waldheim elnökké választása körüli botránnyal kezdődött, a töprengéssel, hogy vajon egy, a nácikat kiszolgáló, majd ezt elhallgató, sőt tagadó személy milyen szerepet játszhat a közéletben. Ma – teszi hozzá a magyarországi emlékműtervvel kapcsolatban feltett kérdésre – Ausztriát senki nem állíthatná be a fasizmus áldozatának, sem szóban, sem más formában. Nem mintha nem állna ma is a belváros közepén a nyolcvanas években oly sok vitát kiváltó Hrdlicka-emlékmű (a fasizmus és a háború ellen), amely az áldozatokat lealacsonyítva ábrázolja. El nem távolítják ugyan, de ma már nem lehetne ilyen köztéri szoborcsoportot emelni.

Amúgy – véli Rásky – Budapesten vannak a legszebb holokauszt-emlékművek, a cipők a Duna-parton, vagy a mártírok emlékműve a Kozma utcai temetőben. Ezeknek kellene jobb megközelíthetőséget biztosítani. Ennyi intézetre viszont nincs szükség. Nem is érti, minek a Sorsok Háza. Azon a környéken, ahol a múlt és a jelen oly sok aspektusa találkozik, inkább egy urbanisztikai pályázatot kellene kiírni valamilyen multikulturális intézményre – ha ugyan kell egyáltalán valami. Hiszen a múltat be kell vallani, de sokkal izgalmasabban, ötletesebben és közérthetőbben is meg lehet közelíteni, a napi politikától mentesen.