Beszálltok?

„Rászorulóknak főzünk. Beszállsz?” Mi, a Heti betevő csapata másfél éve kérdezzük ezt másoktól. A Budapest Bike Maffia és a Food not Bombs – másik két civil ételosztó társaság – már régebb óta teszi ugyanezt. Most azonban nekünk szegezték saját kérdésünket: „Rászorulóknak kellene főzni. Beszálltok?” Nem volt kétséges a válaszunk.

Még június végén kezdődött, amikor a szegedi civileket nem hagyta nyugodni a fáradt, beteg, éhes emberek, a megrettent és síró gyerekek látványa. Nem fordították el a fejüket, nem is akarták. Először csak velük maradtak. Aztán víz kellett, és élelem. Szereztek vagy vettek. Amikor kifogytak, gyűjtöttek. Szükség volt önkéntesekre, tolmácsokra, orvosokra is. Segítőkre. Állandó helyre információkhoz, elsősegélyhez.

A szegedi civilek megmutatták: így is lehet. Humánusan.

Amikor a migránsok leszálltak a vonatokról a budapesti pályaudvarokon, mindent értettünk: tényleg nem lehet félrenézni. A szükség mindenütt ugyanúgy szervezi meg a segítséget: először kell víz és élelem, majd segítők és információk, hálózat, melynek révén a segítők, az információk és az adományok eljutnak a menekültekhez. Itt is minden meglett. Budapesten mégis nehezebben ment. Nemcsak azért, mert négy pályaudvarra kell a segítségből, hanem azért is, mert míg Szegeden az önkormányzat támogatást ad a segítő civileknek, Budapesten ezt nem kapják meg senkitől.

– BKV-jegy, az most a legnagyobb segítség! – üzente nekem Judit, az egyik segítő egy hajnalon.
Megállapodtunk: reggelente bemondjuk a Klubrádióban, miből fogytak ki, milyen adományokat várnak a pályaudvarokon. Azt hittem, viccel a BKV-jeggyel, gyorsan visszahívtam.

– Jól értetted – magyarázza. – Az országban ingyen utazhatnak Szeged és a számukra kijelölt menekültállomás között, de Budapesten a Nyugati és a Déli között nem. Jegyeket veszünk nekik, átkísérjük őket egyik állomásról a másikra. Saját pénzből.
– Nem lehet bliccelni? – kérdezem.

– A BKV belső szabályzata szerint mehetnének ingyen is, de az ellenőrök nem ismerik ezt a passzust. Leszállítják őket, balhé van, nem kockáztathatunk.

Hol az a kis segítőkészség, amivel a Fővárosi Önkormányzat valóban ingyenessé tenné számukra a városon belüli utazást?

A múlt héten, a nagy vihar előtti délutánon a segítők azt kérték az illetékesektől: tegyenek valamit, hogy a fővárosban tartózkodó vagy oda megérkező menekültek ne a szabad ég alatt legyenek a vihar alatt és után. Mi, újságírók is ezt kérdeztük a fővárostól, a MÁV-tól, a nagy karitatív szervezetektől, az egyházaktól, a katasztrófavédelemtől... Nem jött válasz. Nem nyíltak meg a templomok, az iskolák, a tornatermek.

A menekültek egy ideig a Nyugati előtti lépcsőkön húzták meg magukat, majd a segítők átvitték őket a Keleti pályaudvar fedett aluljárójához. Másnap este, amikor a hatvannégy vármegyések feljelentették őket, és az a veszély fenyegetett, hogy akár tettleges konfliktus is kialakulhat, a rendőrség példás gyorsasággal helyezte el a menekülteket.

A magyar állami szervek viselkedését a segítők érthetetlennek, felháborítónak és cinikusnak tartják.

– Miután összeszedik a határon őket, két-három napos idegenrendészeti és menekültügyi eljárás jön. Majd a végzés, hogy melyik táborban kell jelentkezniük. Ezalatt napi egy zsemlét kapnak ellátásként – mondja Kati, aki kezdetektől segít a migránsoknak a budapesti pályaudvarokon. Így folytatja:
– A végzés többoldalas magyar nyelvű dokumentum, benne egy vaktérképpel, értelmezni sem tudják. Se menetrend, se saját nyelvű segítség. S maximum két napjuk van eljutni Szegedről – mondjuk – Vámosszabadiba.

– Közben semmilyen ellátást nem kapnak azon kívül, amit mi összedobunk – veszi át a szót Fruzsina, az egyik szervező. – Víz a legnagyobb hőségben sem jár nekik. Tisztálkodniuk is kellene, nemcsak fiatal férfiakról, de kisgyerekekről, csecsemőkről, kismamákról is beszélünk.

És betegekről. Afganisztánból két és fél hónapig, napi 70-80 kilométert gyalogolt egy fiú, akinek a lábszárcsontja már nem bírta a megerőltető menetet, és felcsúszott a combcsontja közepéig. Itt, Budapesten vitték el a sürgősségire; a vizsgálat tízezer forintba került a kísérőjének, de ellátást már nem kapott. A számlák azóta is gyűlnek a segítőknél. Noha sürgősségi betegellátás a magyar jogszabályok szerint a menedékkérőnek is jár.

– Ha egyáltalán orvos elé jutunk. Volt kórház, ahová be sem engedtek minket – állítja Angelika, akivel múlt héten szinte mindennap találkoztam a Nyugatinál. Jogász, de hivatást vált. Ápoló szeretne lenni. Öt éve önkéntes a Magyar Hospice Alapítványnál.

– Jézus, amikor a farizeusok arra kérik, feddje meg a tanítványait, mert hangosan dicsérik az Urat, azt válaszolja: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!” Én azt látom, hogy mi, keresztények hallgatunk, és a civilek azok a kövek, akik helyettünk kiáltanak. Itt a helyem közöttük – mondja Angelika.

Mindegyik segítő, akit megismertem, részt vesz a magyarországi szegénység enyhítéséért küzdő szervezetekben. Önkéntesek. Vannak közöttük, akik maguk is segítségre szorulnak. Ilyen Detti is, a csupa mosoly lány, aki csodálatos türelemmel beszélget minden felháborodott budapesti polgárral és szélsőséges kopasszal emberségről, segítségről. Hamarosan kezdődik a kemoterápiája, nem is tudom, mi lesz, amíg nélkülöznünk kell a pályaudvarokon.

Persze minderre a rengeteg munkára, erőfeszítésre nem lenne szükség, ha a magyar állam az Európai Uniótól kapott támogatásból mindennap bérelne 20-25 autóbuszt, és rögtön a befogadóállomásokra szállítaná a menedékkérőket. Abból a pénzből tán jutna vízre és élelemre is. Igaz, akkor a menekülteket nem tudná felhasználni a magyar kormány az idegenellenes propagandájához.

De amíg a magyar állam nem biztosítja a menedékkérők számára a méltányos elbírálást és az emberséges bánásmódot, ők, a legyilkolt családjuk mellől elindulók, a kisebbségiként vagy vallási meggyőződésük miatt menekülni kényszerülők, itt lesznek velünk. A segítők meg velük.

Azt mondják, az önkéntesmunka jutalma az önbecsülés, amit a másokra fordított munkánkért érzünk. Éppen az az érzés, ez az önbecsülés hiányzik a honi társadalomból.

Úgyhogy a kérdés még mindig időszerű: „Rászorulóknak segítünk. Beszálltok?”