Befogadottak

Épp azt mesélem nekik, hogy ismertem régen egy srácot, akinek a szülei menekült kommunisták voltak. Ő is itt, a Görögfalvának is nevezett községben nőtt fel. A család a nyolcvanas években örökölt egy kis darab otthoni földet, ennek a gyereknek is jutott egy talpalatnyi valami kis szigeten. Egy szál narancsfa élt rajta.

Irigyeltük. Pesten szürke hó esett, a narancsfa meg örökös fényben fürdött a távoli kék ég alatt.

Szegény srác, jól rácseszett – mondja Galanisz érzéssel. Neki ugyan „odaát” ennyije sincs, itt viszont egy kis szállítmányozási cégnek a tulajdonosa, a taverna meg a fiáé. Ám ez csak amolyan maszek, Galanisz főállásban kommunista, a Munkáspárt aktivistája, de a többi is ősbalos. Még Panagiotisz is, akinek a családja pedig nem is az 1949-ben véget ért polgárháború, a kommunista hadsereg bukása után jött ide: 1986-ban Jugoszláviában volt diák, majd Gyulán talált rá későbbi, egyébként magyar feleségére. Ő tehát egy igazi jöttment a bevándoroltak között is. Nem mintha ez számítana. Nem mintha egyetlen magyar is a szemére hányta volna itt bárkinek, hogy mások kenyerét eszi. Az öreg görögök bólogatnak. Csodálatos volt velük az ország, befogadó, együttérző, toleráns. A beloiannisziak sose tanulták meg, mi az idegengyűlölet.

Dél van, áll a levegő. Áll az élet. Majdnem ismerős világ. Mintha az Alföldön némán és lustán elterülő, kicsit kopott, virágos falu lenne ez, de valami mégis hiányzik belőle, és csak később jövök rá, micsoda: a templomtorony. Az 1950-ben felhúzott négyszáztizennyolc földszintes sorház alacsony vonala felett nincs semmi, még az Isten sem. Az ortodox templom csak 1996-ban épült meg a község szélén, annak nincs tornya.

Istenről lehetne ejteni pár szót, ha a családi kálváriákra gondolunk. 1949-ben a polgárháborúból kimenekített gyerekeket Lengyelországban, Romániában, Magyarországon szórták szét. Egyszerre volt, nincs anya, anyanyelv és apa. Csak 1954-ben egyesítették a családokat, már amelyiket sikerült. Jorgosznak, akivel majd a temetőben találkozunk, szerencséje volt. Hatévesen került Ustin nad Labembe, még ma is tud cseh mondatokat. Az apja Albániába menekült, onnan jutott be ő is a Rákosi által vállalt befogadási kvótába.

Magyarország ezek után mennyország volt, bokréta az Úr kalapján.

Aztán miféle kommunisták maguk? – kérdezem Galanisz Achilleaszt, a tőkést, akinek kecskéi is vannak, és időnként süt belőlük egyet az elvtársainak. Amit hallok, attól a község névadó hőse, Nikosz Beloiannisz joggal érezné, hogy hiába halt meg. A magyart folyékonyan törő Panagiotisz szerint a most már tényleg tuti, történelmileg is befutó szocializmus egyenlő lesz egy némiképp kimiskárolt kapitalizmussal meg a társadalmi demokráciával, ami ma nincs. Aki alul van, kussol, aki felül van, lop. Na, ez fog megváltozni, ha nem is a visszájára. Mintha párttagkönyv lenne, megmutatja a Che Guevara-s öngyújtóját.

Felírom a szavait, amelyek később egy szélsőjobbos fiatalembertől köszönnek vissza, de hát Galanisz azt mondja, a Jobbik tőlük csórta az egész ideológiáját. Mutatják, hol van egy jobbikos srác boltja, kicsit megélénkülnek. Más párt nincs errefelé, a Jobbik helyi csoportja viszont jóleső izgalmat vitt a vörös község életébe. Egyszer volt egy jobbikos önkormányzati képviselőnk is, meséli Hriszto nosztalgiázva, kicsit szívózott a szovjet hősi emléktáblával, de a mókának, hogy egy ilyen ki mer kezdeni velünk, sajnos gyorsan vége lett. Azóta itt a párt nem politizál, csak karitatív gyűlésekre jár jólnevelten.

Megyek a jobbikos fiúhoz. Magyar persze. Huszonéves, szóba áll velem, de előbb kéri, hogy csukjuk be az ajtót. A falnak is füle van, mondja. Komolyan elszédülök. Ez az ember, ha nem fél is, tart a többiektől. Egy holdbéli Magyarország ez talán. Amúgy gyorsan végzünk, összeszedett, profi mondatai vannak, be is mutatkozik, de sem a nevét, sem a képét, sem a szavait nem akarja viszontlátni a lapban. Semmi különös egyébként. Valóban munkáspárti szöveg, mínuszokkal. A rendszerváltó generációkat egy életre eltiltaná a közügyektől, az „alkalmatlanokat” meg a választójogtól. Az alkalmatlan nála nem szegényt jelent, hanem buta, összevissza szavazó nemtudomkát. Csak azt nem tudja, hogy lehet az ilyet kiszűrni. Csöndben távozunk, hogy ne buktassuk le.

Barangolunk, kóborlunk, sok látnivaló persze nincs. Posta, műfüves focipálya, templom, de a pap csak ingázó itt, mint ahogy az egész község is egész életében ingázott, főleg Pestre. Most meg a fiatalja Ausztriába, hagyományosan az építőiparba, bár, mióta jönnek a románok meg a bolgárok is, a bérek csökkennek. Ezért is üresek az utcák. Hétköznap csak az öregek méláznak itt, ezen a holdbéli Görögfalván.

Arra gondolok, hogy mint egy szanatóriumba, be kéne ide utalni a magyar lakosságot, szépen, sorban, mondjuk hetente százasával. A bevándorlóktól rettegők megnyugodnának, mások meg a kívül nackós, belül azonban a világtól rettegő önimádat helyett végre valóságos önbizalmat szereznének a bevándorlók elismerő szeretetéből. Itt még a harmadik generációra is átörökítették, hogy a magyarok rendes, befogadó népek. Az ember ettől úgy érzi, tán ez az egyetlen hely az országban, ahol magyarnak lenni tökéletes megoldás. De egy kicsit görögnek is. A bevándorlók jó része a nyolcvanas években hazament, az ezerkétszáz lakosból már csak háromszáz görög, ám a magyar többség folyamatosan görög polgármestert választ. Mert úgy illik.

Temető. Búcsúzóul oda megyünk. Az mindenhol őszinte hely.

Milyen furcsa, a házakat 1950-ben húzták fel, állítólag nyolc hónap alatt, de már egy év múlva kezdtek benépesülni a halotti parcellák. Mert egy menekült nem feltétlenül életerős negyvenes. Volt, aki nyolcvanévesen halt itt meg, idegen földön. Kinek vaskereszt jutott, kinek műkő, fekete márványkripta csak egy van. A szembejövő férfi is egy alacsony sírtól jön. Ő Jorgosz, a vezetéknevét nem mondja meg, viszonylag gyorsan rájövök, miért nem. A jobbikos mellett ő lehet a község másik elhajlója, aki azonban nem a jövővel rémít, hanem a múlt illegális batyuját cipeli. Nem kimondottan balos ember, sőt. Azt mondja, a családja házát kommunista partizánok gyújtották fel, mint ahogy a később jórészt elesett, tapasztalatlan kamasz fiúkat is ők hurcolták el, mert kellett a harcos. Jorgosz is meg az apja is így lettek földönfutók, majd befogadottak. Azoknak kellett kiadniuk magukat, akiknek a nyomorúságukat köszönhették, kommunistáknak. Az élet ilyen. Jorgosz legyint, a többi görög se volt mind balos, csak megjátszották magukat, aztán úgy maradtak. Életben akartak maradni, és annak ez volt az útja.

Van egy kis akcentusa, megkérdezem, mennyire tud még görögül. Keveset. Szóval nincs igazi anyanyelve, mondhatnám ki az igazat, de minek, úgyis tudja. A nyomasztó és el nem hazudott múlt miatt nincs itthon Magyarországon, és nincs otthon az övéi, az itteni görögök között sem. A sors túszai voltunk, mondja. Aztán még megengedi, hogy a temetőkapu rácsain át hátulról lefotózzuk, ahogy biciklivel távozik a poros úton.