Barátocskám, te nem is migráns vagy, hanem cigány
Tamer, a palesztin fiatalember leült Tali, az Argentínából érkezett zsidó lány mellé. A még könnyes szemű vietnami lány, Linh, aki korábban arról beszélt, hogyan veszítette el a szerelmét, átölelte Brunót, a meleg albán fiút, aki egyébként elég szerencsétlenül nézett ki a fél szakállával. A fiatalember ugyanis nem akarta húzni a szűk százfőnyi közönség idejét, ezért nem fejezte be a borotválkozást, amelyet coming outjával kötött össze. Így ért véget a gyűlöletbeszédről szóló rendezvény, a Hate Speech Monolugues első része.
A gyűlölködésről szóló vallomások, majd az ezek kapcsán kialakuló viták hagyománya a CEU-n a 2012–13-as tanévben kezdődött. Molnár Péter, a Közpolitikai Tanszék valamikori Fidesz-alelnökből lett elkeseredetten liberális oktatója ekkor tartott kurzust a gyűlöletbeszédről. Ki-ki elmondta a legfájdalmasabb esetét, és együtt találták ki, milyen választ lehet ilyenkor adni. Egyre többen jöttek, és azóta az egyetemen már hagyománnyá váltak a Hate Speech Monologues estek, tanévenként két-három alkalommal. Érthető: a CEU 1500 diákja 117 országból érkezett. Ezek a találkozások jó alkalmat adnak nemcsak arra, hogy a diákok megtanulják elfogadni egymást, de arra is, hogy még nagyobb méltósággal vállalhassák kultúrájukat.
Mindenki három körben beszélhetett. Az indiai Simily, a megismeréssel foglalkozó bonyolult tudományág, a cognitiv science kutatója először azt az esetet idézte fel, amikor egy autó felgyorsítva közeledett felé, miközben ő egy kereszteződésnél átment az úttesten. A fiatal nő óriási bakugrással menekült, a kocsi csikorogva fékezett. Az autóban két fiatal férfi nevetve mutogatott rá. Remekül szórakoztak. Talán véletlen, talán nem, de a CEU- ellenes kampány kezdete előtt nem történt vele hasonló. Úgy látja, a férfiak azt üzenték neki a maguk módján: alacsonyabb rendűnek tartják.
– Ugye most, hogy itt vagy az EU-ban, Indiába már nem mész vissza? – kérdezték barátai Similyt, ezzel azt üzenve, Európa eleve jobb hely, mint az ő hazája. Máskor oktatták.
– Nem kell megsértődni, amikor éreztetik veled, hogy színes vagy. Hiszen ha okos vagy is, mégsem vagy fehér.
Luis hosszú évekkel ezelőtt érkezett Venezuelából. Magyarországról akkor csak annyit tudott, hogy Európában van. Jogot és politológiát tanult, ma már oktató, ő is tart kurzust a szólásszabadságról. Nemcsak megtanult magyarul, de itt telepedett le. Amikor megkapta a személyi igazolványát, a hivatalnok mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: maga mostantól magyar állampolgár, de ne felejtse el, ettől még nem lett magyar. És sohasem lesz az.
Ki vagyok? Mi vagyok? Ez kulcskérdés az argentin zsidó lány, Tali életében is. A zsidóság számára inkább csak származási és nem vallási kérdés. Asszimilálódott családból jön, a hagyományokból keveset tanítottak neki. A középiskolában új és új próbák elé állították osztálytársai. Az egyikük szerint nem lehet ő igazi zsidó, ha nem hord parókát. Egy másik arról értekezett előtte, hogy Hitlernek biztosan volt valami jó oka arra, hogy irtotta a zsidókat. Tali lehülyézte a fiút, de könnyek között azon gondolkodott, ki kellene keresztelkednie. De mit szólna a család?
Tamer palesztin, de Olaszországból érkezett, onnan hozta el bátyja esküvői képét is, ő olasz lányt vett el. A fotón mindenki mosolyog, de a jókedv leolvadt az arcokról az anyakönyvvezető beszéde hallatán. A hivatalnok előbb a szeretet hatalmáról, a családi értékekről beszélt, majd közölte: mi itt, Olaszországban nem arra neveljük a gyerekeket, hogy repülőket vezessenek a felhőkarcolókba, hogy zsúfolt bevásárlóközpontokban felrobbantsák magukat.
A vietnami Linh rózsaszín szerelmes történetet ígért egy lányról és egy fiúról, akik megfogadták egymásnak, sohasem válnak el. A szép vietnami szerelem történetében nemcsak az volt a szereplők között a különbség, hogy az egyik északról jött, a másik délről. Az is, hogy a lány földműves családja szegény volt, a fiú értelmiségi szülei meg gazdagok. A lány édesanyja baromfitelepen dolgozott, a fiúé egyetemi katedrán. Kapcsolatukkal mindenki szembefordult.
– Azt mondták a szüleink: nem. Azt mondták a rokonaink: nem. Azt mondták a barátaink: nem. – Linh szeméből patakzottak a könnyek, de folytatta a CEU nagytermében. – És feladtuk. Elengedtük egymás kezét.
Imre esete egy meleg csókkal kezdődött, amire egy buli utáni éjjelen került sor a cigarettabolt előtt. Ő barátjával kint maradt, míg ismerősük bent vásárolt. Egyszer csak három fiatalember gyűrűjében találták magukat, az egyiknél baseballütő volt, és veszedelmesen felemelte.
– Na, buzik, most ráfizettek! – mondta lassan, majd hárman háromféle módon gyalázták a két diákot. Imre hidegvérrel a rendőrséget hívta. Nem jöttek, a három támadó pedig csak nevetett és tovább mocskolták őket. Három hívás és fél óra kellett, míg végre megjelent a rendőrautó.
– Ezért akar feljelentést tenni, amikor alaposan meg sem verték?
– kérdezte hitetlenkedve a fiatal rendőr. – Magukat fogom bevarrni közszeméremsértésért! Nem jogellenes baseballütőkkel mászkálni. Értve vagyok?
Imre azonban nem tágított, erre felvették feljelentését. A fiatalember még tüntetést is szervezett a rendőrség elé.
Néha jobb nem észrevenni az agressziót, túllépni rajta. Ezt vallja a venezuelai Luis, akit a 47-es villamoson migránsozott egy félrészeg nő. Az egyetemi tanár próbált nem reagálni, de végül kibökte:
– Tudja, Árpád is migráns volt, meg mind a hét vezér.
A nő meghökkent, amikor magyar szót hallott a korábban angolul telefonáló férfitól, de feltalálta magát.
– Barátocskám, te nem is migráns vagy, hanem cigány.
Ekkor két fiatalember kelt Luis védelmére, de a nő új megoldással állt elő.
– Mind buzik vagytok! Mind a hárman!
A Hate Speech Monologues mostani estje különleges volt. Különleges, mert most rendezték meg először azután, hogy nyilvánvaló lett: a CEU-nak mennie kell. És azért is, mert a szervező-rendező Molnár Péter szépen leszerelte lakásában a falról a nagy tükröt, ami már 27 éve a helyén volt, és behozta a színpadra. Nézzenek szembe magukkal a szereplők, pillanthasson bele a közönség is.
Simily elkeseredetten vallotta be: valójában az ő viselkedésében is előfordulnak a mikroagresszió nyomai, amelyek másnál annyira fel tudják háborítani. Ő olyan országból jön, ahol a kasztrendszer következményei máig elevenen hatnak, és érzi, tudatába mélyen beégtek az előítéletek.
– Akkor adtuk fel, amikor már minden jóra fordulhatott volna – folytatta az elvesztett szerelem történetét Linh. – Annak a fiúnak már jó állása van, önálló. Belátható időn belül én is végzek a CEU-n. De túlságosan meg akartunk felelni, nem voltunk elég eltökéltek. Nem a környezetünk volt a veszteség okozója, ők előbb-utóbb elfogadták volna a döntésünket. Függetleníteni kellett volna magunkat az elvárásoktól. Mindig mi magunk vagyunk a probléma.
A palesztin Tamer az ellenkező következtetésre jutott Bolognában, ahol az alapszakot végezte. Az egyik legjobb barátja egy izraeli lány lett. Egyszer együtt mentek a könyvtárba, ahol látták, hogy a kávézóban a lány szülőföldjéről érkezett diákok egy csoportja beszélget.
– Kérlek, ne mondd meg nekik, hogy palesztin vagy. Találj ki valamit, jó? – kérte a barátnő.
Nem volt jó. Tamer úgy véli, hiába az eltökéltség, hiába nyitott valaki. Legyőzik a társadalom elvárásai, ha nem akarja, hogy kiközösítsék. Ahány izraeli–palesztin szerelmespárt látott, ahány nagy barátságot – a végére mind szétesett.
Bruno albán. Kiskamaszkorában rettenettel fedezte fel, hogy a férfiakhoz vonzódik. Egy országban, ahol az a férfi, aki macsó. Aki férfinak született, és nem macsó, az nincs. Elhatározta, ő is igazi, kemény férfi lesz, mint a többiek. Feleséget vesz majd, aki sok gyereket szül neki. Amerikába ment tanulni. Összebarátkozott egy kanadai lánnyal. Megtanulta, neki nem lehet nő a párja. Vállalnia kell magát, nem bujkálhat, nem viselhet álarcot. Lesz, ami lesz, otthon, Albániában is. Ezért, ha már itt áll ez a tükör, ennek az elhatározásnak az emlékére ő most levágja a szakállát, ami mögé eddig elbújt. És felzümmögött a villanyborotva.
Tali, a zsidó lány is Budapesten talált magára. Most pótolja, amit saját hagyományairól korábban nem tanult meg. Szerinte a CEU, ahol ennyi ország kultúrája találkozik, kiválóan alkalmas arra, hogy az ember saját magával tisztába jöjjön, és arra is, hogy megtanulja elfogadni a másikat.
Imre a napokban bírósági idézést kapott abban a régi ügyben, amit már szinte elfelejtett. Tanúskodnia kell a baseballütős fiatalember büntetőperében. Eszébe jutott: ha egy szerencsétlen hajléktalant jelentett volna fel, nyilván azonnal jöttek volna a rendőrök, és a bíróság napokon belül mozdult volna.
– Hiszen a hajléktalanság alkotmányellenes lett, a magyar miniszterelnök-helyettes egy tévéadásban pedig maga nyilvánította devianciának a homoszexualitást. A roma gyerek, aki fenyegetett annak idején, maga is áldozat. Az ő bunkó beszéde semmiség az ország vezetőinek gyűlöletbeszédéhez képest. Ők okozzák az igazi kárt, baseballütők helyett mérgező kampányokkal, az ország számára hosszú távon hátrányos döntésekkel. Ezt a szegénységből jött csávót nyilván most a régi fenyegetőzésnél komolyabb bűncselekmények miatt ítélik el. Ahhoz kell a tanúvallomásom, hogy az illető többet legyen a sitten. Szabad ebben részt venni? Menjek tanúskodni?
Az est magyar résztvevője a közönséget szavaztatta meg. A száz jelenlévő többsége szerint tanúskodnia kell.
Két nap múlva Imre nagyobb nyilvánosság előtt állt a Kossuth téren. A felsőoktatás szabadságáért tartott tüntetésen arról beszélt: eljött az idő, amikor a CEU diákjainak kell szolidárisnak lenniük a magyar társadalommal, amely eddig kiállt a CEU mellett. Sürgette az egyetemisták és a szakszervezet együttműködését is.
A Kossuth téren december elsejéig ott maradnak a CEU-s diákok sátrai, amelyekben várhatóan feltűnnek a Hate Speech Monologues est résztvevői is. Alighanem a gyűlölködők is megtalálják őket. Érdemes lesz azzal biztatniuk magukat, amivel a Vietnam politikusának készülő Linh búcsúzott:
– Néha nem várhatjuk ki, amíg a vihar elvonul. Meg kell tanulnunk táncolni akár az esőben is.
