Az utca jobb oldalán
Békemenet felcímmel az unió és „nemzetközi körök” gyarmatosító törekvései ellen tüntetett a hétvégén fővárosunk úri közönsége. A „tarts ki, Viktor”, „éljen a kormány”, „ő értünk, mi érte” vezéreszme jegyében tartott télesti egészségügyi séta civil jellegét demonstrálva a gyújtó hangú beszédek most elmaradtak. Csak a némán lobogó fáklyák, a halk énekszó, a sámándobok dübörgése és az izgatott párbeszédekből kiszűrődő hazaárulózás jelezte, hogy függetlenek vagyunk, magyarok vagyunk, és ezer éve itt vagyunk. S ami fő: velünk van a miniszterelnök, aki megvéd. Mivel a demonstráció részben a Nyugatnak szólt, a sajátos, hazai ízek elmaradtak. Nem jelent meg a gárda, alig volt árpádsáv, csak szórványosan fordultak elő csikósok meg számadó juhászok. Nem hallatszott cigányozás és buzizás. Volt viszont számháború. A több tízezertől a másfél millióig. A jobboldal tüntetési szimbólumait (jelmez, látvány, ruha, zene) BUJÁK ATTILA próbálta megismerni.
– Barátaim! Sokan vagyunk, és most már elegen – deklamálta az egyik szervező az orbáni ősszlogent – kifordítva.
És tényleg sokan lehetnek. Fél négy, de a BKV összeomlott. A kisföldalattit nem erre tervezték, a többség gyalogszerrel vág neki a Hősök terére vezető útnak. A térre sietnek, hogy aztán onnan rituálisan visszajöjjenek. Kockáztassunk meg mi is egy becslést: kétszázezren lehetnek. Az egyik televízió nem kicsinyeskedik, kapásból bemond egymilliót (!), hogy ne kelljen bonyolult számokkal bíbelődni. A belügy szakértői kényszeredetten kiegyeznek négyszázezerben. De hát nem mindegy? A lényeg az, hogy „előzzék” az alkotmánytagadó operaházi demonstrátorokat. Ez pedig sikerül.
A Bajcsy-Zsilinszkyn megfeneklett buszkonvoj dekkol, megjött a gyorshadtest, tódul a nép, mert „mozdul a vidék”. Transzparenseket vételeznek, a mécses, a fáklya húsz forint.
Erdély is megindult, ott Szász Jenő polgármester vezeti a szabadságharcokat. Újvidék csekély számban, de itt van, Felvidék érettünk szorít. Mozog az egész medence, kicsit fel is van kavarodva.
Sietünk, hogy a szakrális robbanás magjáig hatoljunk a Hősök tere táján. Az úttesten átívelő vezértranszparens alatt („Ő értünk, mi érte”) menetel az élgárda, Bayer ideológiai sámán, Bencsik alsámán és Széles Gábor, a sajtókirály. Barátok, magyarok és üzlettársak.
Százezer fölött a tömeg önmozgása folytán kiszámíthatatlan, hogy a rendezvény milyen irányt vesz majd.
Krekó Péter, a Political Capital elemzője mondja: a jobbikos dizájn ezúttal hiányozni fog. Az ordítozás, lökdösődés most elmarad.
– A nemzeti színek Nyugaton is a jobboldali tüntetéseket uralják – állítja az elemző. – Ez európai hagyomány.
Felénk is így van: ma a trikolór dominál majd. A tolókocsiban ücsörgő nagyi fölött is az lobog. Csöndesen énekelget a menet, a közönség jól öltözött, a zenei törzsanyag kulturált: a Himnusz-Szózat bevezető után jöhet a székely himnusz, utána népdalok és katonanóták. „Nosza rajta, jó katonák, igyunk egészséggel”, „A csitári hegyek alatt” és „Mária anyánk...” Árnyalatnyi átírás csupán: „Orbán Viktor azt üzente, elfogyott a regimentje.” Aztán már sámándobok dübörögnek. A demonstrációs táblákat gondosan angolra fordították (Hungary is free, bizony), tobzódunk a függetlenségben (independence), a gyarmati sors elleni lázadásban. Bajnai a keményebb magyarok szerint csak szimpla spion, Simor bankelnök „uniós csicska”, mi pedig függetlenek vagyunk. Csak azt nem tudjuk pontosan, mitől. Mielőtt eldöntenénk, egy kis pénzmag jól jönne (a rabtartótól), hogy össze ne zuhanjunk.
Zsinóros menték, dolmányok, atillák, bocskaik, székely szalmakalapok, panofixbunda, sportcipő, kínai széldzseki – a rendes úri közönség vonul ki, Krisztinaváros és vidéke, fel egészen a Kuruclesi útig. A Jobbik nem is él meg, helyzete amúgy is kétes. A kormánypárthoz csatlakozni az unió ellen kínos. Az unió mellé mégsem állhatnak. Így állnak és néznek. Előttünk a tömegben szemüveges öregúr földig érő, kék törzskari köpönyegben. (A társaság ezredes úrnak hívja.)
A séta – az egészségügyi szempontokon túl – lélekerősítő terápiás célt szolgál.
– Orbánnak el kell adnia ezt a kiadós vereséget – mondja Csepeli György szociológus, aki úgy látja, logikus, hogy az utcákon a baloldal nehezen boldogul.
A baloldali szimbolika annyira kiüresedett, hogy szinte már nincs is ilyen. 1945-ben tálcán kapták a győzelmet, nem kellett megküzdeniük érte, majd ’89-ig uralmon voltak. A legitimációval nem nagyon bíbelődtek. A jobboldal negyven évig készült a revánsra, amelynek szerves része az általuk interpretált nemzetkép.
Most itt vannak, hogy birtokba vegyék a történelmet. Alkotmányosan becikkelyezik.
A tüntetés a múlt század elején baloldali műfaj volt, és kifejezetten antinacionalista. Kiszelly Zoltán politológus mondja: nem véletlenül bélyegezte a német és az osztrák sajtó a korszak szocdem tüntetőit „hazátlan bitangoknak”. Magyarországon Trianon után ez változott: lefutottak az első irredenta tüntetések, amelyekről nem mondható el egyértelműen, hogy jobb- vagy baloldaliak voltak-e. Trianon után nehéz volt nem irredentának lenni. ’47 után évtizedekig nem volt legális tüntetés.
Besötétedik, hideg is van. Szaporázzuk a lépést, hogy a célegyenesbe, az Alkotmány utcába érjünk.
– Nem vagyunk egyedül – örvendeznek a megkönnyebbült honfiak. – Az ország java Viktorral van.
Rend van, az „illemtudó transzparensek” az úttest közepén imbolyognak, a „mutánsok” a járdára szorulnak. Az egyik „Batu kán–Szulejmán–Sztálin–Hruscsov ’56–Európai Unió”-fejlődésvonallal skicceli fel a magyar történelmet. A Sztálin–Brüsszel-párhuzam kissé meredek, de másféle szöveg is akad. „Ne félts bennünket Cóhn úr (sic), mi sem félünk tetőled.” Ami egy kissé zagyva gondolat, de a név (Cóhn úr) azért sok mindent megvilágít.
A riport teljes terjedelemben a 168 Óra legfrissebb számában olvasható.
Videó a Békemenetről:
