Az ultrák lebontják a Fradikát

Azzal nehéz vitatkozni, hogy szankcionálni kell a hasonló cselekedeteket (még inkább megelőzni), ám pár korábbi esetet elővéve máris nem olyan egyértelmű a büntetés mértékének jogossága. A nagy médiavisszhang következtében megszólaló politikusok, ferencvárosi vezetők, illetve a Fradi-szurkolók önjelölt vezetőinek nagyhangú kijelentései pedig egyszerre fárasztóak és nevetségesek. Az elviekben milliárdokból gazdálkodó, 28-szoros bajnok egyesület pedig szép csendben kiesőjelölté lépett elő.

A sokadjára feltalált spanyolviasz

A rendőrség, élén a rendészeti miniszterrel, mindenesetre nagy erőkkel lépett akcióba – demonstrálván, hogy ők egy pillanatig sem tolerálják a huliganizmust, és gyökerestől fogják felszámolni ezt a káros társadalmi jelenséget. Önálló Fradi-nyomozócsoport alakult, két, videofelvételek alapján beazonosított elkövetőt elő is állított a rendőrség.

Draskovics kijelentése, miszerint „A rendőrök a következő „didergős hajnalokon jó néhány lakásajtón fognak bekopogtatni és invitálják meg hosszabb beszélgetésre azokat, akik ott nem bírtak magukkal” valószínűleg a Tanú című filmben is telitalálat lett volna. Nézzék el nekem, hogy elismerő fejbiccentés helyett harsány kacagásban törtem ki.

Szó volt titkosszolgálati eszközökről, a garázdákra kiróható öt évig terjedő szabadságvesztésről, az immáron örökös Angliával való példálózásról és szurkolói kártyáról, illetve rendőri vétóról azzal kapcsolatban, hogy a mérkőzést megrendezhessék-e egyáltalán. A feltaláló és a spanyolviasz esete.

Egyrészt Fradi-nyomozócsoport már a kilencvenes évek elején is létezett, mint ahogy beépített emberek, a szurkolók között elvegyülő civil ruhás rendőrök is állandó vendégei a nagyobb táboroknak. Az öt éves szabadságvesztést enyhe túlzásnak érzem annak tükrében, hogy a héten másfél évre ítéltek el egy borsodit tanárverésért. Ráadásul mitől súlyosabb bűncselekmény zöld-fehér sálban kukát borogatni Fradi-meccs után, mint vasárnap hajnalban a szombat esti diszkóból hazajövet? Mert azt nem közvetíti a televízió? Ugyan már...

A szurkolói kártya alapvetően jó ötlet, csak kis hazánkban hiányoznak azok a mellékes tényezők, amik igazából a kártya nélkül is elegendőek lennének: elsősorban egy működő beléptető rendszer. Továbbá Kispesten, Debrecenben és Pécsett is bebizonyosodott, hogy szurkolókat kitiltani egy pillanat műve – ha a klub és a a biztonsági szolgálat részéről megvan hozzá a kellő akarat. Elegendő egy ajtónálló, aki arcról, vagy fényképről ismeri a kitiltottakat, elvégre nem több ezres, vagy több százas nagyságrendről beszélünk.

Tehát biztos vagyok benne, hogy a magyar szurkolói kártya csak további nyűgöt, utánjárást, lassabb beengedést, felesleges adminisztrációt jelentene, mielőtt szépen elfelejtenék ismételten. Sok családos, vagy nyugdíjas egészen egyszerűen inkább nem járna ki. Rendőri erődemonstráció, és nyomozócsoport helyett pedig még a helyszínen ki lehet szűrni, és kiemelni a bajkeverőket – ehhez három kamera, és húsz rendőr szükségeltetik. És értsük már meg, hogy az angol és a magyar stadionok közötti különbségek koránt sem csak a huliganizmus elleni fellépésben keresendőek!

Ha az MLSZ egyszer példát statuál...

Alapvetően egyetértek a büntetéssel – a zárt kapuval és a pénzbüntetés mértékével. Sokan reklamáltak pontlevonást is, ami abszurd, hiszen a csapat nem tehet a lelátón történtekről. A három zárt kapus találkozót ellenben már soknak tartom. Ebben némi személyes érintettségem is van, mert szó mi szó, nagyon vártam már a Budapest Honvéd üllői úti vendégszereplését. Lássuk, hogy más pályákon hogyan büntette a pályára szaladást és a nézőtéri rendbontást a Szövetség.

Az újpestiek kétszer is hallattak magukról az előző bajnokság vége felé. Először a diósgyőri szurkolók voltak a szenvedő alanyai a rendezők és a hazai szurkolók közös fellépésének, majd rövid időn belül a fehérváriak kerültek sorra. A komolyabb összecsapást itt is csak a pályán felsorakozó rendőrök tudták megakadályozni. Sőt, a hazai rendezők még egy fehérvári játékost is helybenhagytak. Az ítélet: az újpestiek két, majd másodfokon három, míg a szerintem teljesen vétlen fehérváriak egy meccses pályabetiltást kaptak.

A hazaiak azonnal és erőteljesen felszólaltak a szerintük inkorrekt döntés ellen. A klub jogi képviselője, Dr Dányi Szilárd többek között az alábbiakkal védekezett: „...A biztonsági szolgálat egyébként nem szándékosan engedte be a drukkereket, ennek ellenére bejöttek ünnepelni a szurkolók a pályára...” – még szerencse... „Úgy gondolom, hogy az ügy az előbbiek alapján túlmutat a jogon, sokkal inkább sportdiplomáciai súlya van, aminek okát nem értjük, nem ismerjük.” Ebben viszont lehet valami, és feltehetőleg most is hasonló okokra vezethető vissza az ítélet.

Jegyezzük meg – nem elbagatellizálva a szombati eseményeket – hogy az Albert Stadionban nem történt konkrét összecsapás, a beugráló szurkolók is másodperceket töltöttek a pályán.

Ráadásul az Újpest a második hazai mérkőzését már nézők előtt játszhatta a Pápa ellen. Sőt, elviekben a múlt hétvégén lejátszott Újpest-MTK-ra sem engedhettek volna be nézőket, ám nemcsak a lila-fehérek hanem a vendég MTK is lobbizott a kapuk megnyitásáért – eredményesen.

Retteghy István, az MLSZ Felügyelő Bizottságának elnöke augusztusban még a pályabezárások ellen szólalt fel, az arányos büntetés szükségességét hangsúlyozva. Mint mondta, ez alól egyedül az Újpesten történt rendbontást jelent kivételt – utólag kiderült, hogy még az sem.

Angol köd és magyar valóság

A fenti általános szörnyülködés és általános felháborodás közepette fel sem tűnik senkinek, hogy a Ferencváros minden idők legmélyebb szakmai válságában van. Igencsak apró szépségtapasz, hogy ma váratlanul győztek Craig Short és Csató Sándor fiai. Hiába a hazai szinten Krőzus angol befektető, egyelőre joggal érzi úgy valamennyi zöld-fehér szurkoló, hogy fejetlenség és dilettanizmus uralkodik a csapat háza táján.

A gyengébb szereplést talán még le is nyelné az utóbbi időben sok mindent megélt publikum nagyobbik része, ám a felelőtlen ígéretek, és a klubvezetéstől magyarázat helyett érkező semmitmondó, újabban kifejezetten arrogáns hangok már valamennyi szurkolónál kiverték a biztosítékot.

Terry Robinson, az FTC Zrt. angol elnöke éppen a Diósgyőr meccs előtt nyilatkozott a magyar sajtónak, alaposan felkorbácsolva az indulatokat. Megvédték a távozó edzőt, minden felelősséget a szurkolókra hárítottak, másrészt homályos utalásokat tettek arra, hogy a csapat szomáliai, egyébként politikai menekült játékosát a közelmúltban több atrocitás érte. Így utólag persze mondhatjuk, hogy ilyen közegben tényleg nem egyszerű dolgozni, de szimpla porhintés a 12 forduló alatt begyűjtött vérszegény 10 pontot a sokáig a feljutás mámorában élő publikumra fogni.

Örök talány, hogy a munkára SMS-ben jelentkező, shortjával és meglehetősen labilis idegállapotával feltűnést keltő Bobby Davidson egyáltalán hogyan lehetett edző Magyarországon. Ugyanolyan nevetséges azt állítani, hogy a szurkolók miatt nem lehetett jobb játékosokat a csapathoz csábítani. Ha tényleg több, mint egy milliárd forintból gazdálkodik a Ferencváros, akkor nehezen hihető, hogy csak spanyol harmadosztályú, angol negyedosztályú, magyar ifikorú, esetleg szomáliai menekülteket tudnak fizetni.

A szurkolókat nem kellett volna olyan jövőképpel etetni, hogy nemcsak bajnokságot, hanem Bajnokok Ligáját is ígérnek a kacsalábon forgó stadion mellé. A tulajdonos-keresésbe belefáradt zöld-fehér hívek ugyanis nem egyszerűen nyugati tulajdonost, hanem nyugati szemléletet is szerettek volna látni a klub háza táján. Ám jelen formában az FTC ugyanaz a pénznyelő, és áttekinthetetlen működésű csapat, mint volt öt éve. Azt is az angolok szemére vetik, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a csapattal. Robinsont legtöbbször a budapesti éjszakában látták viszont részegen, mint ahogy nem kevés játékos is ott múlatja az időt két edzés között.

Az kijelenthető, hogy minden elégedetlenkedés ellenére is elsöprő többséggel utasítják el a szombati rendbontást. Ugyanis nem csak a saját szentélyüknek a székei kaptak lángra, hanem több, békés meccsre járó is összetűzésbe keveredett a zavargókkal.

Az ultrák azzal védekeznek, hogy ők csak a csapat sanyarú helyzetére szerették volna felhívni a figyelmet, de ezzel alaposan mellélőttek, mert senki sem a Diósgyőr elleni vereségről, hanem a balhéról beszél. És nemcsak a huligánok, hanem az önmagukat a fradisták vezetőinek tartó, a stadion népét eddig is megosztó Ferencváros Szurkolóinak Szövetsége is jelentősen veszített mind a komolyságából, mind a népszerűségéből. Ugyanazok a nagyhangú, a rendbontókat felmentő nyilatkozatok látnak napvilágot tőlük, mint korábban – mintha teljesen normális dolog lenne a saját stadiont lebontani.

A Fradi-saga tehát ugyanott folytatódik, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt: tulajdonos ellenére is gazdátlan klub, rohamosan csökkenő színvonal a pályán, elégedetlenkedő szurkolók, majd berepülő görögtüzek. És persze mindenki szerint a másik a hibás: az angolok, az MLSZ, a szurkolók, a rendőrség, a játékosok, az előző elnökök.

Ritkán láttam angolokat ilyen hamar beleolvadni a magyar valóságba.