Az iszapkatasztrófa csak a jéghegy csúcsa?

A rossz hírek rendre jóval nagyobb visszhangot keltenek, mint a jók. Az mégis meglepő volt, hogy a vörösiszap okozta katasztrófa ismét a világsajtó figyelmének a középpontjába juttatott minket, sajnos most sem kedvező képet sugallva rólunk. Jellemző, hogy feleségem amerikai nagybácsija Atlantából telefonált, hogy vagyunk, mert az ottani híradásokból azt szűrte le, hogy az országot elöntötte valamilyen mérgező áradat. Még a tekintélyes hírcsatornák is jócskán túlzásokba estek azzal, hogy a mintegy 10 hektáron pusztító iszaptenger jelentőségét a BP olajkútjának környezet károsításához hasonlították, holott a szennyezés a Mexikói-öbölben több magyarországnyi területre terjedt ki és az élővilág tömeges pusztulásához vezetett.

A hazai méreteket tekintve valóban precedens nélküli, súlyos katasztrófa történt, amelyet azonban a helyén kell kezelni és a pánikkeltés, a helyi lakosság további riogatása helyett mindinkább a tanulságok levonásával kellene foglalkozni. A hangulatkeltés nem csupán a reális helyzetértékelés esélyét rontja, de rossz irányba terelheti a kárelhárítási és megelőzési intézkedéseket is. Egy ilyen pusztító esemény után alapvetően három feladat van: a kárelhárítás, az érintettek megsegítése és kárpótlása, valamint - és az ország szempontjából ez a legfontosabb - a tapasztalatok alapján hasonló helyzetek kialakulásának megakadályozása. Az első feladat végrehajtása már megkezdődött, de még hosszú hónapokig fog tartani, mivel hatalmas területet kell megtisztítani a szennyeződéstől. A munka teljes nagyságát és költségét egyelőre megbecsülni is nehéz.

A kárt szenvedettek segítése is azonnal megindult, az egész ország megmozdult, sőt külföldről is tömegével érkeznek a támogatások és felajánlások. A fő kérdés az, ki kártalanítsa és hogyan azokat, akik mindenüket elvesztették. Több száz emberről van szó, akiknek nagy része nem tud vagy nem is akar visszaköltözni régi házába, nekik új lakhelyet kell teremteni és megfelelő életkörülményeket biztosítani. Erre a kormányfő személyesen tett ígéretet, ezzel együtt a források megteremtése és gyors felhasználása nem lesz könnyű, ahogy azt a nyári árvíz károsultjai is tapasztalhatták. Az eredeti ígéretek szerint ott ma már mindenki új vagy felújított házban lakna, ehhez képest a többség még mindig ideiglenes lakhelyén várja a visszaköltözést.

A legbonyolultabb mégis a harmadik feladat, a szükséges kármegelőző intézkedések meghozatala. Túl egyszerű dolog csupán a timföldgyárra, a MAL konszernre és annak tulajdonosaira mint egyedüli felelősökre mutogatni. A felelősségük és a történtek objektív kivizsgálását nemigen segíti, hogy a nagy kereskedelmi csatornák az indulatokat szítva a tulajdonosok sok milliárdos vagyonát állították szembe az iszapömlés okozta károkkal. Nem csoda, hogy a katasztrófán joggal megdöbbent közvéleményben szinte lincshangulat alakult ki, érdemes elolvasni az interneten terjedő véleményeket. A kormányfő is nem szokásos felelősségre vonásról beszél, ami egy jogállamban nehezen értelmezhető kijelentés.

A gond az, hogy a történteket a politika ezúttal is a saját szája íze szerint értelmezi és igyekszik a maga javára kihasználni. Rögtön emlegetni kezdték az alumíniumipari privatizációt, amely egyébként vélhetően nem volt zavarosabb és sötétebb, mint a többi ágazat magánosítása, és eddig nem is foglalkozott vele senki. A lóláb aztán kilógott, amikor elérkeztek Gyurcsányig, akinek szintén volt érdekeltsége az ágazatban, sőt horribile dictu valamikor a MAL fő tulajdonosával is volt közös üzlete. Ebből aztán szépen sugallható, hogy neki is köze van az egészhez, és azok persze nem lehetnek rendes emberek, akik vele üzleteltek. Miközben tehát a tényleges felelősség megállapítása lenne a feladat, a politikai célzatú hangulatkeltés eleve prejudikálni igyekszik.

Ezzel az a fő baj, hogy a valódi okok kiderítése elengedhetetlen a további intézkedések kidolgozásához és meghozatalához. A felelősök megnevezése és megbüntetése teljesen jogos elvárás, de nem vonhatja el a figyelmet az ennél jóval fontosabb célról, a hasonló esetek megelőzéséről. A mostani katasztrófa nem csupán arról szól, mit mulasztott a timföldgyár, mennyiben volt gondatlan. Az iszaptározó gátját ugyanis rendszeresen ellenőrizték a hatóságok és nem találtak problémát, minden megfelelt az előírásoknak. Ha ez tényleg így volt, vagy a szabályozás rossz és nem képes elejét venni a veszélynek, vagy a hatóság nem teljesítette rendesen a feladatát. Mindkét esetben az állam felelőssége sem vitatható, sőt az utóbbinál olyan szervről van szó, amelynek egyik felügyelője pont az a környezetvédelmi államtitkár, aki a leghangosabban követeli a felelősségre vonást.

Könnyű és indokolható volt gyorsan leállítani az érintett timföldgyár működését, ez azonban hosszabb távon kétélű lépés. Egyrészt újabb súlyos gondot eredményezhet, mivel az egész térség szociális katasztrófahelyzetbe kerülhet, hiszen csaknem tízezer ember megélhetése függ az üzem működésétől. Másrészt nem ez az egyetlen cég Magyarországon, amely tevékenységével veszélyt jelent a környezetére, csak eddig még nem volt ilyen horderejű baleset. Számos iparágnál hasonlóak a környezetszennyezési kockázatok, de azt gondoljuk, hogy megfelelőek a biztonsági szabályok és azokat be is tartják. Így hittük a MAL timföldgyáránál is mindaddig, amíg meg nem történt a katasztrófa. Ezek után biztosak lehetünk abban, hogy mindenhol máshol rendben van minden és nem történhet ilyen pusztítás? Mi a garancia arra, hogy az iszapömlés a kockázatok szempontjából nem csupán a jéghegy csúcsa, és csak a véletlenen múlt, hogy éppen ott és akkor történt katasztrófa?

A logikusan felmerülő kételyeket csak a biztonsági szabályok és az illetékes hatóságok működésének alapos, országos szintű felülvizsgálatával lehet eloszlatni, hangulatkeltő nyilatkozatokkal nem. A történtek okainak pontos feltárása és a felelősök megkeresése nem lehet öncél, az áldozatok kárpótlása is önmagában kevés. A tanulságokból okulni kell és a tapasztalatokat arra felhasználni, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló eset.