Hunčík Péter író: Nekem, kisebbséginek, a mai napig probléma kimondani Szlovákiában azt a szót, hogy „hazám”

Azon a területen, amely Trianon előtt Magyarországhoz tartozott, most pedig Szlovákiát alkotja, mekkora volt a magukat magyarnak vallók aránya száz évvel ezelőtt, és mi a helyzet most?

Az 1911-ben közzétett népszámlálási adatok erősen magyarosító tendenciákat tükröztek, a térségben akkor még 1,1 millió magyart mutattak ki. A húszas években az erőszakos asszimiláció és az elköltözések miatt már csak 613 ezer magyart tartottak nyilván. A háború után ugyanis a tanítóknak, hivatalnokoknak az új állam iránti hűségesküt kellett letenniük. Ezt sokan megtagadták, és Magyarországra távoztak. A második világháború után az úgynevezett reszlovakizáció arról szólt, hogy nem kellett távozniuk azoknak, akik vállalták, hogy ők elmagyarosodott szlovákok. Akkor 350 ezerre esett a magyarok létszáma, viszont ahogy normalizálódott a helyzet, minden egyes tízévenkénti népszámláláskor egyre növekedett a magyarok száma, egészen az 1991-es 560-570 ezres szintig. Azóta viszont tízévenként 10-10 százalékkal újra csökken. Ennek oka részben a vegyes házasság, amely a domináns nemzetet erősíti. A magyar általában megtanul szlovákul, a szlovákra viszont nem jellemző, hogy megtanul magyarul. Most 460 ezer a létszám.

Mennyire biztosította a társadalmi fejlődést és a nemzeti identitás megőrzését 1920 és 1938 között a csehszlovák republika?

A masaryki köztársaság minden problémája ellenére polgári demokratikus köztársaság volt. Masaryk valóban nem szerette a magyarokat, és nagyon csúnyán írt róluk az 1800-as évek végén. Masaryk felesége amerikai volt, ő maga hosszú időt töltött az Egyesült Államokban, és megpróbált az amerikai olvasztótégelyhez hasonló rendszert létrehozni. De úgy vélte, hogy a beolvasztás lassú, türelmet igénylő feladat. Természetesen a masaryki Csehszlovákiának is voltak hátulütői. A társadalmi, gazdasági állapotok Csehországban sokkal jobbak voltak, mint Szlovákiában. Csehországban kevesebb választó kellett egy parlamenti hely megszerzéséhez, mint Szlovákiában. De több magyar párt létezett egymással versengve vagy együttműködve, és bekerültek a csehszlovák parlamentbe is. Történetesen a kommunista párt alapítóinak a nagy része magyar volt: az 1919-es Tanácsköztársaság után sokan menekültek Csehszlovákiába. Prágában nagyon aktív magyar élet folyt, Prágai tükör címmel önfenntartó magyar újság jelent meg. Szlovákiában országos magyar nyelvű lapok léteztek, és az ország déli sávjában minden nagyobb városnak megvolt a maga magyar nyelvű lapja is. Tisztességesen működött a magyar iskolarendszer.

Hogyan élte meg a szlovákiai magyarság az 1938-as első bécsi döntés nyomán az újraegyesülést?

A harmincas évek második fele minőségi változást hozott. Egyre többen hangoztatták, hogy Trianont valamilyen módon revideálni kellene. Gróf Esterházy János volt az, aki 1937-38-ra egységesítette a szlovákiai magyar pártokat, mondván, megváltozott a helyzet, mód nyílik visszatérni az anyaországhoz, tehát össze kell fogni, ezért etnikai alapú pártot hozott létre. Azt hiszem, hogy a kommunista pártban működő magyarok kivételével a bécsi döntést egyértelműen pozitívan fogadták a magyarok. Mindössze húsz évvel voltunk Trianon után, minden elevenen élt az emberek tudatában. Márai Sándor, a kritikus szemléletű, demokrata gondolkodású író is magától értetődőnek tartotta, hogy Kassa, az a város, ahol ő felnőtt, az mindig magyar város volt, és az nekünk jár. És a Monarchia történelmében ilyen tíz-húsz évre történő ide-, oda-, visszacsatolások teljesen normális dolognak tűntek. A bécsi döntéshez gróf Teleki Pál által benyújtott tervezet a legpontosabb etnikai felmérések alapján készült. Szlovákia 50 ezer négyzetkilométeréből 11 ezer négyzetkilométer került vissza, és ami visszakerült, az több mint 90 százalékban valóban magyar volt. A mi tragédiánk abban állt, hogy ezt a területet Hitlernek és Mussolininek köszönhetően kaptuk vissza.

Hogyan változott a kisebbségpolitika a második világháború után?

A kommunista időszakban statisztikailag a magyarok megkapták a népességarányos részt a különféle pártszervezetekben, parlamentben, kultúrában. Voltak miniszterhelyetteseink, volt magyar parlamenti alelnök. A mandátumvizsgáló bizottság elnöke a prágai parlamentben például magyar volt. Ez a bizottság harminc év alatt egyetlen mandátumot sem vizsgált meg, de statisztikai értelemben ott volt a magyar kommunista. Látványosan tehát nem sérült a kisebbség helyzete. De csöndben – és elsősorban az oktatás terén – érvényesültek diszkriminációs és lassú leépítő törekvések, iskola-összevonások, hasonlók. Nem hinném, hogy Csehszlovákia kilógott volna a szocialista blokk többi országának sorából a nemzeti, nemzetiségi politikát illetően. De európaiabban járt el, mint például Románia vagy a Balkán többi országa. Nem voltak látványos letartóztatások, nem voltak munkatáborok a kisebbségieknek, ahová az aktivistákat becsukták volna. Illetve 1946–47-ben még igen, de utána már nem. A párttagságban is tíz százalék volt a magyarok aránya, és ezek a káderek soha nem tiltakoztak semmifajta diszkriminációs lépés ellen. Az egyetlen olyan esemény, amely tiltakozást váltott ki, 1968-ban volt, amikor Dobos László (író, a csehszlovákiai magyarok kulturális szervezetének, a Csemadoknak az elnöke – a szerk.) és néhány kollégája – nem egyénileg, hanem a párt dubceki vonala szerint – tiltakozott a Szovjetunió és a Varsói Szerződés bevonulása ellen.

Hatvannyolc hogyan befolyásolta a szlovákiai magyarok gondolkodását?

A szlovákiai magyarok 1967 decemberétől 1968 augusztusáig minőségileg más országban éltek, cenzúra nélkül. Belekóstoltak a szólás- és a sajtószabadság gyümölcsébe, és az ízlett nekik. Augusztus 21. után a döntő többségük számára hamar egyértelművé vált, hogy itt nem egyfajta magyar testvéri segítség jött, hanem kimondottan megszállás, és egyértelművé is tették, hogy ezzel ők nem értenek egyet.

Lépjünk egy nagyot, 1989-ben összeomlott a kommunizmus. Mi következett eufória helyett?

Duray Miklós, akivel én nem voltam egy csónakban, a fordulat után azt mondta: a kommunizmus évei alatt megtapasztalt asszimiláció sokkal kegyetlenebb formája következik ebben az úgynevezett klasszikus demokráciában. Sokat vitatkoztunk vele, mondtuk, hogy ez pesszimizmus. Alapjában Miklósnak igaza lett.

Milyen stratégiát követett akkor a szlovákiai magyarság a csehszlovák állam jövőjével kapcsolatban?

Először is teljes mellszélességgel kiálltunk az 1989. novemberi változások mellett. Hamarabb alakítottuk meg Vágsellyén a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) nevű liberális kisebbségi pártot, mint hogy megszületett Václav Havel mozgalma, a Polgári Fórum, vagy a szlovák VPN. Aztán 1990 elején etnikai magyar pártként létrejött az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Visszatért a két világháború közötti állapot, amely arról szólt, hogy a kisebbségek nem feltétlenül csak etnikai módon gondolkodhatnak, van lehetőségük megmutatni a politikai arcélüket is. Az FMK az első pillanattól fogva együttműködött a szlovák liberálisokkal, és tagja lett a választások utáni első szlovák kormánynak. A prágai parlamentben és a prágai kormányban is kaptunk szerepet. Duray viszont azt mondta, hogy nekünk, kisebbségieknek, mindig ellenzéki szerepkörben kell lennünk, hogy ellenőrizhessük a hatalmat. Mi ezzel nem értettünk egyet, és komoly feszültség volt a kétféle felfogás között, de abban a kérdésben nem volt köztünk ellentét, hogy Csehszlovákiát meg kell őrizni egyben. Nekünk a csehek sokkal jobb garanciát jelentettek a kisebbségi jogok megtartását illetően, mint amire számítottunk a Vladimír Meciar vezette Szlovákiától.

De aztán a dolog úgy dőlt el, hogy lehetőségként a szlovák állampolgári identitástudat maradt…

Nekem, kisebbséginek, a mai napig probléma kimondani Szlovákiában azt a szót, hogy „hazám”. Mondhatom, hogy politikailag lojális vagyok Szlovákiához, itt dolgozom orvosként, adót fizetek, itt jártam az iskolákat. Teljesen normális szlovák állampolgárnak érzem magam, 1998 és 2006 között mi, magyarok kormányon is voltunk, a szlovákok gond nélkül elfogadtak bennünket, de eközben irracionálisan, érzelmi alapon nagyon sokszor érzem én is azt a fajta nyomást, amit a kisebbségiek szoktak általában érezni itt Kelet-Közép-Európában.

Milyen most a közéleti klíma a szlovákiai magyarok körében?

El kell döntenünk nekünk, kisebbségnek azt, hogy részesei akarunk-e lenni a globális gondok megoldására, a civilizáció megvédésére irányuló küzdelemnek, vagy pedig duzzogó, sértődött embercsoportként fogunk viselkedni, amiért velünk nagyon kitoltak száz évvel ezelőtt, és azóta is vannak bizonyos diszkriminatív lépések. Ma is létezik nyelvtörvény Szlovákiában, amely az alkotmány szerint is nemzetállam. De nemzetállam Magyarország, Románia, Szerbia és Horvátország is. Hiába magyarázzuk nekik, hogy itt most ne nemzetállamokban gondolkodjunk, amikor a nemzetállami eszme legfőbb zászlóvivőjét úgy hívják, hogy Orbán Viktor. Magyarország ezzel lemond a kisebbségekről, mert ha Románia elkezd kizárólag nemzetállamban gondolkodni, úgy söpri félre a kisebbségi problémát, ahogy akarja. És megteheti ezt Szlovákia is. Magyarázza el már valaki a Fidesz köreiből, hogy mi lesz a mi kisebbségeinknek az előnye ebből a nemzetállami koncepcióból! Számunkra, kisebbségieknek, az Európai Unió által nyújtott megoldás a legelfogadhatóbb. A határok légiesítése amikor jövünk-megyünk, vállalkozunk együtt, akár etnikai alapon is iskolába küldhetjük a gyerekeinket. Ez a fajta globális együttműködés és szolidaritás lenne a jövő, nem pedig ez a begubózó, emlékműveket építő, és állandóan Nagy-Magyarországon gondolkodó budapesti álláspont. Budapest hivatalosan kimondta ugyan, hogy nem törekszik a határok megváltoztatására, de folyamatosan azt sugalmazza – például az Orbán Viktor szobájában látható Nagy-Magyarország térképpel –, hogy ez a meccs még nincs lefutva.

A február végén tartott parlamenti választás óta hogyan alakulnak a dolgok Szlovákiában?

Az első hónap a korrupcióellenes harc jegyében zajlott, tucatjával vittek el bilincsben bírákat, ügyészeket. Aztán jött a koronavírus, és most ez a fő téma, de a járvány kezelésére Igor Matovic kormánya egyáltalán nem volt felkészülve. Közben erős nemzeti, klerikális mozgalom bontakozott ki, amire nem volt példa az elmúlt harminc évben. Olyan témákat dobtak be, mint a vasárnapi boltnyitvatartás, a templomlátogatás, illetve az abortusz. Az egészségügyi miniszter lelkesen számolt be az interneten arról, hogy sikerült a gonosz lelket imával kiűzni egy betegből. És szerinte a jógát be kell tiltani, mert az a gonosz műve. Ez a Szlovákia már nem az öt évvel ezelőtti ország. Akkor az európai irányultság Robert Fico alatt egyértelmű volt azzal, hogy csak hagyjatok bennünket lopni, ne szóljatok bele Brüsszelben. Ennek fejében Fico kéthetenként elmondta, hogy az unió magvához kell tartozni. Ez a mostani Szlovákia nem akar lopni, viszont a lengyel–magyar retorikát kezdi hangoztatni, miszerint a legnagyobb erőnk a morális tartás, a katolikus kereszténység. Nagyon veszélyes kötéltánc zajlik az országban, nem tudom, ki fog leesni erről a kötélről. Vagy a demokrácia zuhan le, vagy ez a társaság.

Érdekes, hogy ezek szerint viszont a nemzeti kisebbségi kártyát még nem vették elő.

Igen, egyelőre a klerikalizmus erősödött meg, és nem a nemzetiségi téma. Ez utóbbi szerintem attól függ majd, hogy milyen lesz a Trianon-megemlékezés. Ha nagyon hangos lesz, arra nem tudnak majd nem odafigyelni.