Az emlékezet fantomjai

- A pártok október 23-i ünnepei azt mutatják, hogy a forradalom sokféleképpen él bennünk. Ez rendben is lenne, ha ezek a párhuzamos tudások nem zárnák ki tökéletesen egymást, és nem dúsulnának fel a közelmúlt eseményeivel. A jobboldal például meg van győződve arról, hogy 2006-ban, a zavargások idején a baloldal a magyar népre támadt rá, a kormányfő pedig most azt mondja, hogy a régi kommunisták ma is lőnének. Gumiból van a társadalmi emlékezet, nyújtható, alakítható?

– 2006 őszén teljes modern kori kísértetjárás volt Magyarországon, s amennyire én emlékezem az eseményekre, nem annyira Farkas elvtárs katonáit láttam, hanem inkább egy korábbi időszak elszabadult, katonai fegyelmet nélkülöző pártszolgálatosait. Az ünnepek nem feltétlenül arra jók, hogy a nemzet egyetemét hozzák össze, sok ünnep arra való, hogy mindegyik szekértábor megtalálja benne az őt erősítő mozzanatokat, amelyek nem feltétlenül igaziak. Az ünnep a valóság égi vagy pokolbéli mása, attól függően, hogy melyik szemszögből nézzük.

– Vagyis a múlt kemény ideológiai szelekciója folyik. Ez csak könnyen kimúló hatásokkal jár, tehát napi, sőt pillanatnyi használatra jó csak, vagy képes új történeteket is kreálni?

– Hobsbawm remek tanulmányokban írta le, hogy a modern nemzetek értelmisége miként „találja fel” az utóbb szentnek, változtathatatlannak tartott tradíciókat. Ha egy nemzetben két vagy több nemzet van, akkor a hagyományaik is mások. Ettől kezdve az ünnepek szimbolikus vásárterek, ahol az egyes politikai pártok árulják portékáikat, s este, rovancsoláskor már látják is, hogy mi volt az eredménye. Vannak, akik ebből tanulnak, változtatják a kínálatot, mások nem tanulnak, de azok tönkre is mennek.

– Hogy érti azt, hogy egy nemzetben több van?

– Erdei Ferenc kettős társadalomként írta le a régebbi, egymás mellett élő, de egymásról tudni sem akaró polgári és rendi csoportokat, amelyeknek a tagjait sokszor csupán egy kőhajításnyi távolság választotta el egymástól. Makón például, a központban ott élt a városi hivatalnok-dzsentri, balra a parasztpolgárok negyede volt, jobbra meg a hajdani gettó, közepén az elegáns zsinagógával. A korzón mindenki láthatta egymást, de beszédbe csak hasonszőrűvel elegyedett. Mára a párbeszéd még nehezebb lett, hiszen kiestek az egykori beszédpartnerek, űr tátong a rendi és a polgári csoportok helyén, amelyet nem tud betölteni a nemzeti trafikokon, pálinkafőzésen, helyi kolbásztöltésen meggazdagodott új elit. A párhuzamos történetek már csak azért sem találkozhatnak, mert nincs ma már, aki autentikusan elmesélhetné azokat.

– De hurcoljuk őket magunkkal. Pontosan emlékszünk arra, hogy ki ártott valaha a családunknak, a hazánknak, mi jellemzi az aranykort, és ki szokta ránk hozni a sötét időket.

– Hogy mire „emlékszünk”, az egyáltalán nem fontos. Nem a tények számítanak. Ha megnézzük ezeket az emlékeket, gyakran azt találjuk, hogy az alapjuk valamilyen sérelem. Hogy is lennének összeegyeztethetőek? 1940-ben például létezett az ONCSA nevű állami alap, amely szociálpolitikai támogatásokat osztott, csak hát a benne forgó pénz egy része elrabolt zsidó vagyon volt. Aki ebből házat épített, a kort remeknek tartotta, akit kifosztottak, elvittek és megöltek, gyűlöletesnek. Vagy vegyük a svábok ügyét, akiktől 1945 után elvettek földet, házat, és helyükre más szerencsétleneket, felvidékieket vagy bukovinaiakat telepítettek, akik pontosan tudták, hogy ez igazságtalanság, de azzal vigasztalták magukat, hogy velük is ez történt. Ezért mondom, hogy nálunk az emlékekben nem igazságok, hanem igazságtalanságok harcolnak egymással.

– Az ONCSA-pénz eredetére később rájövő ember vagy bukovinai székely tehát nem érez bűntudatot, és a saját bűntelen igazságát örökíti tovább?

– Ez annyira így van, hogy most, amikor a kolléganőmmel, Bíró Judittal antiszemita gondolkodásmódokat próbálok rekonstruálni a holokauszt előtt és után, nagyon kevés embert találok, aki szembenézett volna saját szavaival és tetteivel. Megvolt és meg is maradt az az ideológia, hogy ők csak egy nagyobb igazságtalanságot ütöttek helyre egy kisebbel. Ez nagyon fontos, mert arról szól, hogy van egy eredendő bűn, amelyet az követett el, akivel szemben ugyan én is bűnözök egy kicsit, viszont nem én kezdtem. Hát nem a „zsidók” csinálták az őszirózsás forradalmat, Kun Béla terrorját, nem ők döftek kést a nemzet hátába, amely ezért nem védekezhetett Trianon ellen?

– A sérelmekből gyanakvás következik, abból meg bizonytalanság és félelem a „másikkal” szemben. De kivel tartunk össze?

– Egy Granovetter nevű szociológus mondja, hogy a fejlett társadalmakban az emberek között gyengék a kötések, tehát a sokféle helyzetnek megfelelően sokfelé tudnak kapcsolatokat kiépíteni. A nyomorult társadalmakban az erős kötések adják az ember erejét, ezekből azonban kevés van, a családra korlátozódnak. Ebből következően a vérségi, rokoni vagy baráti alapú, maffiaértelemben vett családok küzdenek egymással. Belül lojalitás van, kívül a gyanakvás.

– Ezekből a történetekből épülnek nemzetképek? Lecsúszó alsó középosztálybeli embereken látni, hogy a saját sérelmeikből, félelmeikből rakják össze a nemzet bajait. Ha ők veszítenek, a haza veszít. Ha megsértik őket, nemzetgyalázás történik.

– Nem kell itt kipécézni szegény alsó középosztályt. Az egész magyar társadalom sérelmekből, bántásokból, veszteségekből rakja össze azt is, amit pozitíve gondol a nemzetről. Fantomidentitások meredeznek szerteszét a megmagyarított Jézusról, a szkítaságról, a pártus eredetről. A lényeg mindenhol az, hogy a történet ne legyen valóságos. A különböző nemzetképek ebben egyeznek egymással, a különbség köztük az, hogy mindenki a maga módján boldogtalan.

– Hogy lehet ebből kikeveredni? Mit kezdjünk a párhuzamos történeteinkkel?

– Természetesen párbeszéd kell, anélkül nem megy. De főleg nem megy a jóléti torta megnagyobbítása nélkül, mert csak az teheti tét nélkülivé a régi küzdelmeket. A boldogtalanságot önmagában nem magyarázza a szegénység, de részben azért igen. Ha Magyarország egy gazdagabb, fejlődő ország lenne, most nem erről beszélgetnénk.

– Beköszöntene a jótékony amnézia?

– Az a világ köszöntene be, ahol egyáltalán szót tudunk érteni egymással. Most a szavaink elszállnak egymás mellett, mert az örökölt sérelmeinket hurcolják, mint a semmibe kilőtt nyilak. És ha nem lesz változás, fejlődés, ebben sem változik semmi.