Az elvesztegetett idő

– Mesterházy Attila a baloldali vereség másnapján úgy értékelt: nem az Összefogás vizsgázott rosszul, hanem a választási rendszer, amely csakis a Fidesznek kedvezett.

Kéri László: Akinek csak most tűnik föl a választási rendszer visszássága, az átaludhatta az elmúlt időszakot. Persze nem akarom elhülyéskedni a kérdést. Mert azért a pálya egy térfeles, az egyéni körzeteket túlsúlyozták, átrajzolták a választókörzeteket a jobboldal javára, és megkönnyítették a kis pártok indulását. Csakhogy 2011 novembere óta ismerjük a verseny feltételeit. Különben az én lelkiismeretem tiszta. Annak idején próbáltam elmondani: az MSZP hagyjon fel azzal a vágyával, hogy ő legyen a koalíció vezető ereje, és a többiek majd alkalmazkodnak hozzá.

– Mégis ez történt. Elfogadták a többiek is.

K. L.: Márpedig az új választási rendszer logikája alapján az MSZP legfeljebb koordinátora lehetett volna a különféle csoportoknak, hogy összefogja a társadalmi bázist.

– Másfelől a korábbi közvélemény-kutatások azt jelezték: a lakosság 56 százaléka kormányváltást akar.

Petschnig Mária Zita: Megvan az 56 százalék – a Kormányváltók, az LMP és a Jobbik együttes szavazataival. Én is azt gondolom: a Kormányváltók épp azt nem tudták bizonyítani, hogy képesek a kormányváltásra. Kormányváltó lehetőséget inkább az LMP és a Jobbik mutatott.

K. L.: Így van. És a Jobbikot a kormányellenes düh hozta fel ennyire, nem a jobboldaliság. Az ellenzéki szövetségre április 6-án viszont csak 1,2 millióan szavaztak. Ami 400 ezerrel kevesebb, mint a tavaly őszi támogatottságuk – külön-külön. Miután januárban összefogtak, minden intézet azt mérte: csökken az össztámogatottságuk. Hogyan reagáltak erre a pártvezetők? Úgy: a rejtőzködő szavazók titkolják a véleményüket. Hát nem titkolták. Korábban sokszor említettem azt is: nem lehet a választóközönséget másfél évig azzal szórakoztatni, ki lesz a vezetője. De ha már létrehozták a szövetséget, egységes politikai üzenet kellett volna.

– Mit kellett volna mondaniuk?

P. M. Z.: Javasoltuk, legyen árnyékkormány. A tagjai elmondhatták volna, hogyan rendeznék a földviszonyokat, az egészségügyet, az oktatást és így tovább. Paks pedig lényegében az LMP témája lett. Holott Paks mindannyiunkat összenyom a következő évtizedekben. És Paks ellensúlyozására semmi más nem volt a Fidesz tarsolyában, mint a Simon-ügy. Amikor a közvélemény-kutatók megkérdezték a szavazókat, szerintük Paks vagy a Simon-ügy a nagyobb probléma, utóbbit nevezték meg. Nem fogták föl: a háromezer milliárdos hitel csak részben fedezi a költségeket, és 2047-ig törlesztünk, a végén pedig hatezer milliárdot fizetünk. Orbánnak pénz kellett. Bármi áron. Ezt az államadósságot a magyar gazdaság soha nem tudja kitermelni. Az előállított elektromos energiát pedig nem tudjuk kinek eladni. Még azt is megkockáztatom: ez az út kivezet az Európai Unióból.

– A baloldal tehát elvesztegette a négy évet?

K. L.: A vasárnapi választásnál nem kell empirikusabb közvélemény-kutatás. Ugyanakkor a mostani választás legnagyobb vesztese mégis a győztes Fidesz. Egyetlen politikai erő sem veszített annyit a támogatottságából, mint ők: 640 ezer szavazót. Csak azért tudott nyerni a Fidesz ekkora szavazatveszteség ellenére, mert nem volt érdemi ellenfele. Az ellenzéki szövetség az amúgy különböző tehetségű, különböző alkalmasságú politikusait a lehető legrosszabb hatásfokkal tudta használni.

– Kéri László többször mondta: a három fő ellenzéki politikus közül az egyik jól szervez, a másik jól kampányol, a harmadik tudott volna kormányozni. Belső harcaik viszont a szemünk előtt zajlottak...

K. L.: Mi választók vagyunk, maga is, én is. Miért érdekesek a pártok személyi harcai?

– Mert a vereségnek lehetnek politikusokkal kapcsolatos tanulságai is. Például: Gyurcsány Ferenc hozott-e voksokat vagy vitt? A PM-nek érdemes volt-e beállni ebbe a tömbbe vagy sem?

K. L.: Még egyszer mondom: tavaly ősszel külön-külön többet mértek az MSZP-nek, a Bajnai-pártnak és a Gyurcsány-pártnak, mint most együtt. Akkor miről beszélünk? Ha az emberek le akarnak váltani egy kormányt, nincs az a választási törvény, nincs az a trükk, nincs az az orbánista akarnokosodás, ami megakadályozna ebben két és fél millió embert. A „kormányváltó” urak óriási tévedésben voltak: járták az országot, és mindenütt ugyanazt az öt mondatot ismételték, amelyeket elég lett volna apróhirdetésben feladni. Kell járni az országot, de illő alázattal tanulni azoktól, akiknek majd a bizalmából szeretnének kormányozni. Ehhez a leckéhez másik politikai erő kell már. Sajnos azt látom a jobboldalon és a baloldalon is: a rendszerváltás elitcsoportos konstrukcióinak a legrosszabb változatai kezdtek megcsontosodni.

P. M. Z: A baloldal nem tudott vonzó programot mutatni. Senki sem hitte el, hogy őszinte az együttműködés a három vezető, Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány között. Nem vették komolyan a választók Mesterházy miniszterelnök-jelöltségét. Gyurcsányt azzal a szöveggel vették be a szövetségbe, hogy ő az egyedüli, aki leválthatja Orbánt. Ezzel szemben otthon tartotta a leváltókat, illetve más irányba vitte őket: akik balról nem akarták a Kormányváltókat támogatni, azok felhozták az LMP-t. Úgyhogy szerintem a Gyurcsány-szindróma miatt lett lényegesen kisebb a baloldal szavazótábora, mint amekkora korábban volt.

– Ez mérhető?

K. L.: Nem elég önmagában a végeredmény? De lépjünk már túl a pártvezetők szempontjain! Mert a pesti értelmiségnek is komoly felelőssége van.

– Mégpedig?

K. L.: Nem abból indultak ki: hol a 2,3 millió balliberális szavazó, aki még nyolc éve is megvolt? Vajon ők miért nem voksoltak baloldali pártokra? Miért hisznek a nyílt hazugságoknak? Tavaly Szárszón arról beszéltem, hogy az igazi kérdés az: miért hisz Magyarország többsége egy nyilvánvalóan kalandor politikának? Ott állt Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy, még azt is mondtam nekik: amíg erre nem válaszoltok, esélyetek nincs. Eltelt egy év. Ma is ez a véleményem. A szárszói találkozón már jól látszott: a pesti értelmiség nem érti, milyen ez az ország, hogyan változott, még mindig azt hiszik, hogy a belső kerületekben evidenciaként kezelt politikai elemzések – tízmillió ember elemzései. Ennek is áldozata az egész baloldali tábor. A magyar újkori politikatörténet, az elmúlt huszonöt év is mutatja: ha egy politikai konstelláció nem tud tanulni a hibájából, nem tud korrigálni, úgy jár, mint a kisgazdapárt, úgy jár, mint az SZDSZ, úgy jár, mint a MIÉP, úgy jár, mint az MDF. Nem kell azt hinni, hogy külön törvényszerűségek vonatkoznak a baloldali pártokra, mert azokat az értelmiség jobban szereti.

– De mit tehetnek most a baloldali erők?

P. M. Z.: Elölről kell kezdeniük sok mindent.

– Elég négy év a baloldal változásához?

K. L.: Egy év is elég...

P. M. Z.: Akkor, ha valaki tudja, mit akar. A baloldal válsága nem vasárnap kezdődött...

K. L.: Valójában huszonöt éve nincs baloldali válasz a rendszerváltás legkiáltóbb problémáira: a jövedelemkülönbségek elviselhetetlen növekedésére, a társadalmi elszegényedésre. Mindenki ígér munkát, egy kormány sem tud adni. Nincs válasz arra: Magyarország körül megváltozott a nemzetközi tér, és kicsúsztunk mindenhonnan. Kormányképes alternatív baloldali válaszok helyett eddig csak bűvészkedtek, hogy „így a rendszer”, „úgy az aktivitás”, „így a média”. Ezredrangú dolgok. És elsődleges problémákat nem lehet ezredrangúakkal helyettesíteni.

– És amíg nem lesz valaki, aki ezt a baloldalon helyrerakja, addig nincs remény a változásra?

K. L.: Nincs. Magyarországon feltartóztathatatlanul csúszik le és szét több mint egy évtizede. Amit csak tetéz az oktatásügy helyzete. De mindenre többféle válasz is adható. Lehet a válasz felszínes, tűzoltás jellegű vagy stratégiai. Új baloldali stratégiai válasz – nincsen. Viszont van egy olyan jobboldali válasz, amely minden fontos elemében hazug vagy féligazság, de koherens. És a társadalomnak az a része, amelyik nagyon szereti, ha helyette válaszolják meg a problémákat, 2010-ben döntő többséggel, 2014-ben már csak kis fölénnyel elfogadta a Fidesz válaszát. Amely ettől még nem lesz történelmileg teherbíró, ugyanúgy hazug marad, de a társadalom további megszorításával fönnmarad ez a rendszer. Mind nagyobb károkozással. Amíg aztán jön egy – baloldali vagy liberális vagy valami új – szellemi áramlat, amely a kormányzatilag „megtámogatott” félhazug, féligaz válaszok helyett a többség számára is elfogadható. Persze addig egyre többet fogunk fizetni mindezért.