Az egészségügyi ellátás színvonalának elsődleges garanciája manapság a doktor lelkiismerete

– Ön egy kardiológiai diagnosztikával foglalkozó aprócska magánintézményben dolgozik, ahol egy személyben főnök és beosztott orvos. Itt folytatott olyan kutatásokat, amelyekkel megszerezte a PhD tudományos fokozatot, sőt a napokban kapta meg professzori kinevezését. Azt hiszem, igazi különlegesség, hogy egy lakásban működő, zsebkendőnyi intézményből valakit befogadjon az akadémiai világ.

– A tudomány művelői között akadnak, akik elméleti alapokon alkotnak újat, és vagyunk mi, akik a gyakorlat oldaláról indulunk, és adatok szorgalmas gyűjtéséből, felhalmozásából, elemzéséből vonunk le következtetéseket. Ehhez speciális gondolkodásmódra, valamint eltökéltségre van szükség, nem pedig méregdrága műszerekre. Ilyen munkára egy kis magánintézmény is alkalmas lehet, persze csak akkor, ha valakit másfajta adatok is izgatnak, nem csak a folyószámlája alakulása. Engem évtizedek óta foglalkoztatnak a szívbetegségek és a magas vérnyomás összefüggései. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom: az általam lefektetett szakmai elvek alapján kezdték el gyártani azt a CardioTens és CardXplore elnevezésű, a magas vérnyomás beállításának és a szív hatásainak felmérésére alkalmas, az európai gyakorlatban is bevett műszert, amellyel 24 órás szimultán EKG és vérnyomás-monitorozás végezhető.

– Kincses Gyula egészségpolitikus egy cikkében konstatálta, hogy ma már magasabb a magánegészségügy rendelési óraszáma, mint az egészségbiztosítás által finanszírozott intézményeké. De vajon megéri-e a betegeknek az évente 300 milliárdosra becsült kiadás? Biztos lehetek-e abban, hogy a pénzemért nemcsak egy kicsit udvariasabb, de tényleg jobb ellátást is kapok, mint ingyen? Létezik-e a magánegészségügyben a minőségbiztosítás rendszere?

– Miért? Az állami egészségügy szintjén talán létezik? Természetesen ugyanannak az ellenőrzési rendszernek kellene működnie az állami és a magánintézményekben, hiszen nincs kétféle orvoslás, hasonló alapokon, hasonló gyakorlatot kellene követnünk itt is, ott is. A színvonal elsődleges garanciája azonban manapság az orvos lelkiismerete. Például hogy követi-e a szakmai irányelveket. Ezek az irányelvek elérhetők a minisztérium honlapján, bár közülük több már elavult. A szakmai protokollokat – évente vagy kétévente – a megbecsült professzorokból álló szakmai kollégiumoknak kellene megalkotniuk a tudomány legfrissebb eredményei alapján. De ez nem nagyon működik.

– Jól értem? Ha egy orvos akarja, akkor betartja az irányelveket, ha nem, akkor meg nem tartja be, és akár generációk óta elavult módszereket is alkalmazhat? Vagy azt, ami éppen eszébe jut?

– A gyógyítás szabadsága sok mindent megenged. De ha az orvos hibát követ el, és nem az irányelvek szerint jár el, akkor egy műhibaperben a bíróság ezt veszi figyelembe, és bűnösnek nyilvánítja.

– Értem, de a műhibáknak alighanem csak ezrelékekben mérhető része jut el a bíróságra. Mi van a többi esettel? Ellenőrzés nélkül a gyógyítás szabadságába beleférhet a sarlatánság vagy akár a hülyeség is. Van egyáltalán külső kontroll?

– Minimális. Az ellenőrzés elvben az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat feladata lenne. Ott azonban olyan emberek ülnek, akik nem specialistái az egyes szakterületeknek, tehát a nőgyógyászokat nem nőgyógyász, az urológusokat nem urológus, a kardiológusokat nem kardiológus ellenőrzi, ha egyáltalán ellenőrzi. Ezért kellene a szakmai kollégiumoknak ezt a funkcióját kiterjeszteni. Régebben a háziorvosok tevékenységét úgynevezett felülvizsgáló főorvosok minősítették, akik tapasztalt belgyógyászok voltak. Ma már ez a rendszer sem működik. Kimondhatjuk, hogy a szakmai kontroll sem az állami, sem a magánegészségügyben nem működik megfelelően.

– Pedig az egyetemi tankönyvek szerint a minőségbiztosítás egész hálózata védi a betegek érdekeit. Létezik az ISO 9001 szabvány, a Bella, a betegellátók akkreditációjának rendszere, vannak szakfelügyeletek. Tényleg vannak?

– Csak papíron. De tegyünk rendet a fogalmak között. Az ISO szerinti tanúsított működés tényleg létezik, de az csak az adminisztráció szabályozását jelenti, semmi köze sincs a szakmaisághoz, az orvosi ellátás minőségéhez. Az összefüggő rendszer valójában csak a tankönyvek lapjain működik, a gyakorlatban nem. Meggyőződésem, hogy az ellenőrzés rendszerét újjá kell szervezni a legalsóbb szinttől a legmagasabbig, mert csak így lehet elérni a gyógyításban az európai uniós tagsághoz méltó szintet. Mindez nem csupán pénzkérdés, hanem a szakmai etika része is.

– Már értem, hogy egy ismert egészségügyi szakember miért ajánlotta nekem, ha megbetegednék, járjak utána, hogy az adott kórképre milyen szakmai protokoll vonatkozik az angolszász országokban. Azután próbáljam azoknak az előírásoknak a betartását kérni itthon is. Mert ahány kórházi osztály, ahány főorvos, mind a maga csalhatatlan módszerét próbálja követni. Néha több, néha kevesebb sikerrel.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ez csak részigazság. Hadd beszéljek a saját szakmámról. A magyar kardiológusok döntő többsége jól ismeri a protokollokat, és követi is őket. Persze előfordul tudáshiány, de a Magyar Kardiológusok Társasága ebben jó munkát végez, kongresszusokon, továbbképzéseken az európai irányelveket sulykolja.

– Száz betegből hány érkezik önhöz rossz diagnózissal?

– Válasszuk ketté. A háziorvosok által készített diagnózisok közül körülbelül 30-40 százalék téves, vagy feleslegesen küldik be a beteget, de sajnos az is előfordul, hogy más kardiológián nem diagnosztizált problémákkal, fel nem ismert koszorúér-betegséggel vagy magas vérnyomással fordulnak hozzánk. Ennek arányát 10, maximum 15 százalékra tenném.

– Ez is rengeteg.

– Mégis azt gondolom, hogy elsősorban a háziorvosi ellátás színvonalán kellene javítani. Az európai példák alapján a magas vérnyomás felismerése és kezelése – a bonyolultabb, különleges eseteket leszámítva – háziorvosi feladat lenne. Sajnos a háziorvosok legalább harmada ezt nem tudja magas színvonalon elvégezni.

– Magyarországon létezik a továbbképzések rendszere, amelyben a szakmai működési engedély meghosszabbításához szükséges pontszámokat lehet gyűjteni. Ez mire garancia?

– Önmagában semmire. Továbbképzéseket közvetítőkön keresztül például gyógyszergyárak is akkreditálhatnak, amelyek ezeket az alkalmakat saját orvosságaik reklámozására használják. Vannak nagy konferenciák – gyakran fürdőhelyeken –, ahol a gyógyszerpromóciók mellett vagy azokhoz kapcsolódva fontos szakmai előadások is elhangzanak. Ám az, hogy valaki megkapja a konferencián adható pontokat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy tényleg bent ült az előadásokon. Mindenki tudja, hogy az ilyen rendezvényeket sokan csak társasági eseményként kezelik.

– A Primus Egyesület idén ősztől etikai védjegyet ígér azoknak az egészségügyi magánszolgáltatóknak, amelyek fizetnek ezért. Viszont az egyesület meglepetésszerű, anonim vizsgálatai csak arról szólnak, hogy az adott intézmény ad-e számlát vagy orvosai kérnek-e még külön hálapénzt. Az ellátás minőségével egyáltalán nem foglalkoznak. Ez akkor mire jó?

– Szerintem semmire. Őszintén szólva ezt a rendszert felháborítónak tartom, mint ahogyan azt is, hogy csak azok a szolgáltatók jelentkezhetnek, amelyeknek a bevétele évente több mint 300 millió forint. Talán mert tőlük lehet sok pénzre számítani. Azt gondolom, hogy a számlaadás ellenőrzése nem egy egyesület, hanem a NAV feladata. Tényleg abszurd, hogy valaki kiadhat egy versenyelőnyt jelentő oklevelet arról, hogy az adott intézmény etikus szolgáltató, de ennek semmi köze sincs az elvégzett munka színvonalához. Szerintem egy orvos akkor jár el etikusan, ha a szakmai követelményeknek megfelelően mindent elkövet a beteg gyógyulásáért, az ő érdekében jár el. Mondok egy példát: van egy olyan vérnyomáscsökkentő gyógyszer, amely a férfiaknál erekciós problémákat, potenciazavart is okozhat. Viszont jó a promóciója. Ezt a pirulát angolszász országokban vérnyomáscsökkentőként férfiaknak nem adják, nálunk pedig szinte minden magas vérnyomásos esetnél felírják, ami a betegség elterjedtsége miatt milliós nagyságrendű esetszámot jelent. Szerintem ez például teljes mértékben ellentmond az etikus orvoslásnak, mert a vérnyomásra ugyan alig hat, de családokat tehet tönkre.

– Azokban az országokban, ahol jól működik az egészségügy, az intézmények legfontosabb mutatóit – például a kórházi fertőzések számát – rendszeresen publikálják. Az intézmények működése átlátható és összehasonlítható.

– Erre nálunk is szükség lenne, méghozzá egyformán az állami és magánintézmények esetében is. Félnivalója csak annak van, aki vagy nem ismeri, vagy nem alkalmazza megfelelően a szakma szabályait. Annak, akinek takargatnivalója van, mert nem végzi a munkáját rendesen.

– Magyarországon megkettőződött az egészségügy. Az a beteg, aki gyorsan akar diagnózishoz vagy ellátáshoz jutni, egyre gyakrabban vállalja, hogy pénzt ad érte. Másodszor, hiszen előtte évtizedekig fizette a járulékot az állítólag ingyenes egészségügyért. Számos európai országban az állam úgy felel meg a közszolgáltatói feladatának, hogy a magánintézményeket is igénybe veszi, nekik ugyanúgy fizet, mint az állami ellátóhelyeknek. Ön szerint nálunk ennek mi az akadálya?

– Nem tudom. Az orvosok mindkét rendszerben ugyanolyan elvek alapján, ugyanolyan módszerekkel dolgoznak, sokan a nap egyik felében az állami, másik felében meg a magánintézményben. Valójában igazságtalan megkülönböztetés, hogy a magánszolgáltató nem kapja meg ugyanazt a díjat, mint az állami. Hallottam már azt az érvelést, hogy a magánszolgáltatók biztosan csalnának. Valójában azonban nem csalhatnának, ha a rendszer része volna a szigorú ellenőrzés, amelyet számos országban a biztosítók végeznek. És persze, magától értetődik: annak, aki fizet az ellátásért, joga van ellenőrizni. Csakhogy a magánbeteg ezt nem tudja elvégezni.

– Itthon is volt már olyan kezdeményezés, hogy az eljárásokért a betegnek a magánintézményekben is csak a neki méltán járó állami hozzájáruláson felüli részt kelljen kifizetnie, ám az elhalt valahol.

– Ez olyan politikai játszma következménye, amibe mi, orvosok nem látunk bele. Miért van az, hogy a kórházak papíron mindig veszteségesek, miközben a statisztikákból pontosan következtetni lehet arra, hogy az egészségügyi ellátásra valójában mennyi pénz kell? Év elején miért jut mindig kevesebb, amit a költségvetés az év végén persze mindig úgyis kipótol? Mi értelme van ennek? Mi, gyógyítók nem látunk bele abba, hogy az állam melyik zsebéből miért és hová rakja a pénzt.