Az agyonverhetetlen
Mindent értenék, ha Tom Jonest el lehetne helyezni az emlékek között. Volt egyszer egy hatvanas évek, amikor a férfiak olyan frizurát hordtak, mint ha leplezni kellene, hogy párbajban elveszítették a fülüket. Ekkor volt párbajhős Tom Jones, művésznév, természetesen, igaziból Thomas Woodward. Hogy miért lett Jones az anyja után, miért jobb az egyik név a másiknál, az számomra rejtély, talán akkoriban többen olvastak Fieldinget.
Tom Jones volt az egyik királyfi a fületlenek között, de voltak mások is, például Engelbert Humperdinck, az ő neve még rejtélyesebb, mert az tényleg egy másik zenész neve, Humperdinck (az első magánhangzó u-nak ejtendő) írta a Jancsi és Juliska című gyermekoperát. Azóta megtudtam, a két név ugyanannak a menedzsernek az ötlete. Kár, hogy nem volt harmadik felfedezettje, azt Ludwig van Beethovenként indíthatta volna a slágerlistán.
Szóval minden rendben lett volna, ha Tom Jones besétált volna a nosztalgiabirodalomba, és mint Engelbert kolléga, nőhódító bajusszal, piros zakóban feszítene kisebb mulatságokon, délutáni tévéadásokban, párás szemű német háziasszonyok örömére. Akkor elégedetten bólogatnék: ilyen a világ, kérem szépen, nem lehet örökké sikeres azzal az ember, hogy Green green grass of home. Egyébként is, micsoda szélhámosság ez a dal, Tom Jones ezerszer elmesélte, hogy ez a walesi zöld fűről szól, ő, a bárdok kései utódja így dicséri a hazát, ha már lekéste az Edward király elleni állásfoglalást. Csakhogy a dal amerikai, soha nem jutott eszébe a szerzőnek, hogy Walesről elmélkedjen, már megint be akarnak dumálni nekünk valami ostobaságot.
A Delilah – az más. Az tényleg jó dal, bár azt hiszem, a szövegre nem mindenki figyel oda. Drámai helyzet, a férfi nézegeti éjszaka Delilah ablakát, látja a fényeket, a gyanús árnyakat. Megvárja a reggelt, látja, elmegy a másik, becsönget, villan a kés, és most bent ül, várja, hogy rátörjék az ajtót, közben trombitaszóló. Ezt lehet szeretni, főleg ezen a reszelős, fortyogó, vad, sötét hangon. Lehet szeretni a What’s new Pussycatet is, mégiscsak filmzene, Woody Allen még ifjúkorában csetlett benne, szép is volt az a világ, amikor a filmeknek saját zenéjük volt, nem a CD-gyűjteményét bogarászta a rendező, hogy mi is lenne megfelelő a stáblista alá.
És más a Kiss is. Bár az sem Tom Jones-szám eredetileg, de a Prince-dalt mégis ő tette élvezetessé. Mit lehet tenni, ha egyszer neki volt hangja. Vagy ez nem is annyira egyszerű kérdés. Ennek a hangnak már réges-régen el kellett volna kopnia, mert persze fantasztikus nyersanyag, de ez a fojtottság, indulatosság, ordiba azért koptatja. Még ha mikrofonon keresztül szól is. A popénekesek többnyire nem járnak folyton énektanárhoz, nem csiszolgatják a technikájukat, a koncertek végére berekednek, nem kell félni, az élet úgyis hosszabb lesz, mint a karrier, negyven fölött már nem illik csókos dalokat énekelni.
Amit Tom Jones sem tudhatott: de illik. Ha nem is állíthatjuk, hogy sose halunk meg, azt azért belekiabáljuk az éterbe Tom Jones hangján, hogy sose öregszünk meg. Fölvesszük a fekete öltönyöket, és ragaszkodunk ahhoz, hogy az élet még nekünk is ígérget meglepetéseket. Nagy kalandot, szerelmet, kilengéseket. Nem leszünk családapák, akik bevásárlókocsikat tologatnak szabadidejükben, nem maradunk otthon esténként, nem vagyunk hajlandóak papucsban nézni a Bajnokok Ligáját, festetünk hajat, behúzzuk a hasat, és azt mondjuk a korban is hozzánk illőnek: na, mi újság, cicababa? Ő meg elolvad.
Tom Jones persze szerencsés, mert csak hajat kellett festetnie – azóta már erről is leszokott, de a hangja megmaradt. Újra és újra előkerül. A Kiss idejében mintha még lett volna az egészben valami játék, mintha hangszerként működött volna közre, de bejött. Tíz évvel később fölvették a Reloaded albumot, a nagy sláger a Sex bomb, egyébként csupa duettet énekel az 1999-es év menőivel. Tegnap megkerestem a lemezt. Hol vannak az 1999-es nagyfiúk és nagyleányok? Robbie Williams harcol a fennmaradásért, egyre kevesebb sikerrel, de a Cardigans, a Pretenders, a Catatonia, a Stereophonics mind lefutott rég.
Tom Jones meg ma is koncertezik. És elmennek rá azok, akik a hatvanas években saját zenéjükként hallgatták. Elmennek, akik gyerekként hallották, hogy ezek a szüleik kedvenc dalai, és milyen jó volt akkor gyereknek lenni. Elmennek azok, akik 1999-ben hallották a Sex bombot, és mókásnak tartották, hogy ez a széles vállú, vaskos hangú tata ilyen dögösen tud ordibálni. És elmennek azok, akik a csodabogárra kíváncsiak, a nagymama kedvencére, és utána kicsit más szemmel néznek az öreglányra: ha ezt hallgatta, akkor azért tudhatott valamit.
És ez mind ugyanaz az ember, aki összehoz hatvanévnyi korkülönbséget. Többet ér, mint a nagy családi reggelizőasztal, amit körbeülnénk, megfognánk egymás kezét, és elmondanánk, hogy együtt, egymásért. Mert az csak az az arcunk volna, amit láttatni szeretnénk. Tom Jones néha azt is megmutatja, amiről esetleg megfeledkeznénk. Jóravaló marhák vagyunk valamennyien. És közénk tartozik Tom Jones is.
