Az 1956-os forradalom vitatott halottai

— Mivel magyarázható, hogy az 1956-os forradalom, illetve a kádári megtorlás évfordulóján, két évtizeddel a rendszerváltás után elő lehet még rukkolni olyan meghökkentő, a korábbi történészi kutatások eredményeit semmibe vevő feltételezésekkel, amelyek alapvetően ássák alá hitelesnek vélt ismereteinket? Van alapja, hogy olyan „titkos számok” bukkannak fel 54 esztendő elteltével, amelyek tízszeresére, hússzorosára kalkulálják a forradalom miatt és okán elvérzettek számát?

— Természetesen nincs alapja. Vannak adatok, amelyek nagy valószínűség szerint véglegesek, ilyen például a kádári megtorlás áldozatai, tekintve, hogy a bírósági ítéletek fennmaradtak. S vannak számadatok, amelyeket csak megközelítően tudunk. Ilyen a harcokkal összefüggő áldozatok száma. De a kutatók körében e kérdéskör kapcsán eddig teljes volt a konszenzus.

— Az In memoriam kötet szerzői, Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Egyetem történész professzora, a Terror Háza munkatársa, valamint Tulipán Éva évekkel ezelőtt már lelkiismeretesen feldolgozták az ’56-os forradalom áldozatainak számát, sőt kilétét is. Mindezekkel megy szembe, ássa alá eredményeiket Jobbágyi Gábor jogászként, a KSH sokáig titkosított adataira és saját becsléseire alapozva. Van ennek (jog)alapja?

— Igen, valóban a Horváth–Tulipán kötet a legalaposabb dolgozat ebben a tárgykörben. De ezúttal a szokásos jelenség játszódik le: a komoly kutatómunka távolról sem kap akkora nyilvánosságot, mint a szenzációt, feltűnést kereső tudománytalan fércmű. A KSH titkosított anyagait természetesen más kutatók is látták, és felhasználták. Nincs arról szó, hogy Jobbágyi Gábor hirtelen valami új forrásra bukkant volna.

— Az Antall-kormány idején a ’56-os sortüzeket vizsgáló Kahler-bizottság három kötetben összegezte tapasztalatait, de ezek sem állják ki Jobbágyi Gábor újabb próbatételét: a Kossuth téri „véres csütörtök” esetében is többszörösére (54 helyett 1000!) teszi az áldozatok számát, mint ami eddig elfogadott tény volt. Ráadásul feltáratlan „tömegsírokat” emleget — konkrét bizonyítékok mellőzésével

— A Kahler-bizottság kötetei nem jelentik a legjobb kiindulópont, annak idején ugyanis nem véletlenül marasztalták el többen is e kiadványokat. Ellenben azóta több kitűnő tanulmány jelent meg, amelyek feltárják a sortüzek valós adatait. A Kossuth téri „véres csütörtök” esetében is világosan látható, milyen felelőtlenül dobálózik a számokkal a szerző. Mostani tudásunk szerint ugyanis nem 54, hanem 75–80 közötti az áldozatok száma. Azt még elképzelhetőnek tartom, hogy e szám esetleg még négy–öt halottal módosul(hat), de nyilván öncélú hatásvadászat kategóriájába tartozik, amit Jobbágyi művel. Mindenesetre az adatok közzététele óta senki sem jelentkezett, hogy családtagja lemaradt az áldozatok névlistájáról! A „tömegsírok” emlegetése sem más, mint egyszerű blöff. A harcok következtében ugyanis ideiglenes sírokban helyezték el a halottakat közterületeken, ezeket azonban nem lehet tömegsíroknak nevezni. Ráadásul napokkal később átszállították tetemüket a legközelebbi sírkertbe. Többször is előfordult, hogy a vidéki rokonok felkutatták szerettük maradványait, s hazavitték falujukba a budapesti harcokban elhunyt kiskatonákat, vagy fiatal forradalmárokat. Mindez azonban dokumentálhatóan nyomon követhető. Ma már nincs szükség legendagyártásra.

— Vitatják ismét a kádári megtorlás során kivégzettek számát is, holott ebben már — pártállástól függetlenül — egyezségre jutottak az 50. évfordulón a történészek: három esetet leszámítva. Mennyi végül is az annyi? Lehetséges, hogy ismételten újra kell faragni és meg kell nagyobbítani a 301-es parcella, a mártírok neveit őrző kőtábláit?

— Lényegi különbségek nincsenek, mindössze néhány kivégzett kategorizálása ad vitalehetőséget. Tehát a kutatók 225–230 kivégzettet tartanak nyilván, akikre legalább részben az ’56-os tevékenységük miatt mérték a legsúlyosabb büntetést. Hárman pedig a börtönben haltak meg. A szerzőnek azonban úgy látszik erről sincsenek ismeretei, hiszen úgy tudja, 350–400 az eddig tudományosan bizonyított adat. Aligha meglepő, hogy még ezt a számot is igen csekélynek tartja, de csak a feltételezésekig jut el.

— Jobbágyi saját életéből vett tapasztalatok alapján állítja: 1956. november 6-án lakásukba szovjet akna csapódott, nagymamájával együtt életveszélyes sérüléseket szerzett, ő azonban túlélte. A kórházban, sok száz, ezer társával együtt elhalálozott mamát azonban — sorstársaihoz hasonlóan — nem regisztrálta a forradalom áldozataként a korabeli statisztika. Azt állítja: 2500 helyett 20 ezer a magyar, s 700 helyett legalább 3 ezer a szovjet veszteségek száma. Sőt, a korabeli statisztikával szemben a 19 ezer sebesült helyett 70 ezerről ír, közülük — szerinte — 7-8 ezer a halálos áldozat. A polgári lakosság és felkelők áldozatait pedig 8-10 ezerre teszi. Kijelenti: a harcokban és a megtorlás során 6500-9000 felkelő halhatott meg. A katonák veszteségeit is eddig alábecsültnek tekinti, szerinte a hiteles szám: 5-6 ezer; és az összességében legalább 20 ezer halott közül csak 6-7 ezer adatait ismerhetjük. Mennyire elrugaszkodott a valóságtól ez a feltételezés?

— A történész végzettségű kutatók tisztában vannak azzal, hogy a KSH által közzétett halottak létszáma (2502) nem jelöli az összes áldozatot. Becslések alapján (amelyben konszenzus alakult ki) hozzávetőleg 2700 halott lehetett, és minden bizonnyal közéjük számítandó az említett nagymama is. Jobbágyi adatai jobbára a számmisztika körébe tartoznak, kötetében is meglehetősen ellentmondásosan jelennek meg e számadatok, és igen árulkodó, hogy nagymamáján kívül egyetlen nevet sem említ konkrét bizonyítékként. Pedig tudnia kellene: abszurdum, hogy tízezrek csak úgy nyomtalanul eltűnjenek egy országban, és senki sem keres őket a mai napig sem.