Apa és fia közös szerepben
Kerékgyártó István Rükverc című regényéből nem sokkal megjelenése után elkészült a színpadi változat, amely a budapesti Kamrában került színre. A történet egy hétköznapi ember, Vidra Zsolt életét meséli el visszafelé: a keserves hajléktalanévektől a felnőttkori csalódásokon, ifjúkori szerelmeken, gyerekkori tapasztalatokon át a szépreményű csecsemőkorig. A főhős idősebb karakterét, valamint édesapját Bán János alakítja. A fiatal Vidra Zsoltot a színész fia, Bán Bálint játssza. A különleges előadásról a szerzőt, Kerékgyártó Istvánt kérdeztük.
– Regénye lényegében azt kottázza le: miként futhat vakvágányra egy ember élete. Hírek szerint színpadon is komoly sikert arat a történet.
– De nem bulvár értelemben. Arról lehet szó, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegeiben él a félelem a lecsúszástól. Hajszál választ el tömegeket attól a ponttól, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Az előadás szembesít a lecsúszás stációival. Sok fiatal szülőre pedig a darab utolsó jelenete van erős hatással: megszületik a főhős a siker minden reményével – pedig mi már tudjuk, mi lesz a sorsa.
– Tudatosan tanulmányozza a publikumot?
– A legtöbb előadáson ott vagyok, és elsősorban a nézői reakciókat figyelem. Szerzőként sajátos, mégis érthető örömet szerez, amikor egy-egy nagy nevetés után sírósra fordul a hangulat. Azt hiszem, ilyennek kell lennie egy jó színházi produkciónak.
– Az előadás külön érdekessége, hogy apa és fia – Bán János és Bán Bálint – jelenítik meg a főhőst különböző életszakaszaiban. Honnan jött az ötlet?
– Máté Gábor, a darab rendezője nem titkolta: a szöveg mellett ez a lehetőség is erősen inspirálta a színpadi változat megvalósításában. Bán Bálint a Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatója. Amikor Máté Gábor kezébe került Bán János egyik régi egyetemi fotója, beugrott neki: a színinövendék és színész édesapja között rendkívüli a hasonlóság. Nem csupán biológiai adottságukat tekintve, de taglejtéseikben, mimikájukban is. Ráadásul a próbák folyamán még inkább figyelték egymás metakommunikációját. A visszafelé elmesélt történetben kísértetiesen izgalmas, ahogyan Bálint folytatja apja megkezdett gesztusait.
– Az ifjabb Bánt nem feszélyezte az idősebbel való megmérettetés?
– Bán Bálint rendkívül tehetséges, és szakmailag is felkészült. Ugyanakkor a hasonlóságok mellett is egészen egyedi karakter. A próbákon is részt vettem, így láthattam: egyáltalán nem volt elfogódott, gyorsan partnere lett az édesapjának.
– Szerzőként miként élte meg műve és a színháziak találkozását?
– Hamar értésemre adták: a halott szerző a legjobb szerző. Azzal a feltétellel járhattam a próbákra, ha ehhez tartom magam. Így hát, amikor szerettem volna, akkor sem szóltam egy szót sem. Utóbb rendre kiderült, jól tettem, mert nem lett volna igazam. A színház csapatjáték, nem az a szituáció, amikor az ember ül önmagában a kézirat felett. Máté Gábornak kiváló ötletei voltak, színészei pedig profi partnerek a játékban. Sokat tanultam tőlük.
– Vidra Zsolt sorsán keresztül az is diagnosztizálható: nem nagyon szeretünk kiállni egymásért. Darabja másféle attitűdre ösztönözheti nézőit?
– Profán, napi szintű példát látni erre. A Kamra környékén elég sok a hajléktalan. A Rükverc publikuma – hallom, mert mesélik – másként tekint rájuk az előadás után. Sokan még a pénztárcájukat is előveszik.
