Amikor a kandírozott narancszselé ismét bevonja az országot

– Képviselő úr, nyerünk, aztán már a zebrán se kell megállani!?

Képviselő úr nem hallja, vagy csak nem fogja a kérdést. Az őt támasztó-támogató ifjú NER-asszisztensre ránt, mintha csak paripáján állítana, s már zakatolnak is tovább, cikk-cakkban, keresztül az úttesten.

Képviselő urat a kamera se zavarja, őt már aztán semmise. Övé a világ. Épp mint a Bálna előtt éjfél után szivárgó, mosolygós „elité”, azoké, akik az újságíróktól, s a „talpas Fidesz-rajongóktól” elzárva, emeleti luxuspartin várták az eredményeket.

A Bálna két oldala – hogy melyiket nevezzük a szájának, vasárnap éjjel kicsit sem lett világosabb – mint két külön univerzum. Kora este egy valami kötötte össze őket: nehezen viselték a fotót, a figyelmet. A Fővám tér felől nagy volt rendőri készültség, lezárás, kordonok akadályozták a bejutást, miközben az épület teraszán a divatos szórakozóhely tömve, a liberális fővárosi fiatalok jelentős tömege szabadult ki a napsütéses tavaszba. Olyanba, ami csalfa reményeket kelt az arcot vízparton csiklandozó széllel, a futkosó kiskölykök lármájával. 

Fotó: Merész Márton

A Bálna másik szájánál, a Közraktáraknál már valami készült, meg-meghangosodott az állami hírcsatorna adása, tucatnyi sörpad telt éppen meg, de a szexi-plexiemelvények, melyek már egy győzelmi bejelentésnek készültek, s a dühöngő, azaz az „állva maradt” rajongóknak szentelt terület még üres volt.

Este hatkor még csak a köznek csúfolt média migránsozós szellemidézése töltötte be tehát a teret, politikus az elvileg nekik fenntartott (valójában főként autóval, s titokban, rejtett útvonalon érkeztek) bejáraton még csak Halász János suhant el előttünk. Még csak egy-egy világító, érett-narancsszín szaténsálat vert vissza a lemenő nap néhány odatévedő szikrája. Olyan szikrák ezek, amik nem teszik felfoghatóvá szemünknek e sálakat, főleg amikor ötévesforma kisfiúkra vannak aggatva. Ahogyan a kandírozott narancszselé színű áramvonal (a.k.a: Tom Wolfe, Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal) sem lesz – számunkra – feldolgozható, az ki nem elemezhető, meg nem érthető. Azt csak az fogja, aki éli.

Ideje volt hát elmerülni az oly ismerős ismeretlen NER-ben. Például abban, hogy a teljes biztonsági készültség, regisztráció és átvizsgálás után miért kapjuk azt az egyébként kifejezetten jóindulatú javallatot, hogy majd ne mászkáljunk csak úgy ki-be: mármint hogy a Fidesz és a nép között. Nem fogadtuk meg a tanácsot, nem úgy

a régi-új kormánypárt tagjai, akik közül kizárólag a kommunikációs szempontból kiképzett zsoldos sereg (Hidvéghi, Halász, Kovács, Novák, na meg Gulyás) merítkezett meg az újságíróknak fenntartott karanténban. 

Abban a sajtóközpontban, amelyben igen szellősen fért meg több száz firkász, tucatnyi stáb. Ide figyel a világ. A Bálna origami halhajó formája persze amolyan ultradivatos helyszín. Nem is kellett túldimenzionálni a díszletet. Néhány nagy karton Fidesz-petty, s kész is. Aztán az idegőrlő várakozás, hosszú órák az otthonról hozott vizes palackot és klaviatúrát szorongatva. És szorongva. 

A zárt VIP-váróból hűs morajlás hallatszott egész este. Aztán hirtelen az ováció. Akkor kezdődött a sajtóterem egyetlen televízióján patakozni, folyni az eredménysereg. Közmédia, s néha váltva Echo tévé-módra. Az az egy kihallatszott, hangos üdvrivalgás viszont már a kezdetkor súlyos narancssárga pettyet tett a teremre.

Nem lehetett nem tudni, ez azt jelentette, hogy a narancszselé bevonta az ország kétharmadát. 

Aztán minden adat bizonyítani is látszott ezt. Orbán Viktor győzni ment az plexiemelvényére, az őérte imádkozókat köszöntötte, s látszott: itt tényleg mindenki érte imádkozik.

Egy ima, egy dalolás. Vagy sok-sokk

Amikor pedig már az eredményvárás eredményfáradásba váltott, a Bálna hátsó szájánál beindult a kerti parti. A sörpadokról a tánctér felé vette az irányt az áramvonal, az a meghatározhatatlan massza, amiben egyszerre van ott a kannabisz mintás nadrágban őrjöngő, a Victory-táblát emelgető, a pufi-mellényes és a kandírozott narancszselészínű szaténsálas. Mindenki, akit nem érhetek. 

Meg az olyanok is, akiket viszont, azt hittem, értenem kellene. Például a velem-korú, azonos öltözékű lányt:

– Van igazság, van élet – vonta le a számomra szintén csak, vagy talán leginkább értelmezhetetlen konzekvenciát a zeneszón túlüvöltve, majd egyetlen pillanattal szigorúra váltva a nyakamban logó sajtóbelépőre tekintett, oldalvást belefúródott a barátjába, s meghúzott egy üveg bort.

Fotó: Merész Márton

Míg az egyik buli felszállt az áramvonalra, s például az István, a király dalain kelt szárnyra, a NER-VIP bomladozni kezdett.

A Bálna két szája ismét úgy vált el egymástól, mintha egymás létezéséről sem tudnának. Talán nem is.

Van persze hasonlóság, hiszen a képviselő úr gondoskodott a szemléltetésről, de a vidám elitsereg szűkre szabott öltönyei, testdomborító ruhafogasai, elcsendesedve hagyták el a Bálna gyomrát. Elégedettséggel vegyes mohósággal az arcokon: vajon lenyeltek már mindent?

– Hogy a fenébe választották meg a Lázárt megint? – kérdezi egy taxira váró, – of course – bocskais páros nőtagja. Négy lépésig bírjuk visszatartani a meglepetéstől torkunkban felgyülemlő röhögést. 

Ha ő sem érti, akkor mi hogyan is érthetnénk meg?