Aki fecseg, nem vérbeli titkosszolga

– Ahányszor a témához közelít az ember, ajánlatos „nyelvtanulással” kezdeni. Fedett ügynök, tmb., tmt., hatos karton, hálózat, hálózati személy, konspirációs lakás. Ha ilyen szokatlan, a közismeret peremén létező szervezethez nyúlunk, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a közönség ismeri. A szervezet funkciója végül is az volt, hogy ne ismerjék. De ön – egy héttel a nyugdíj előtt – talán már világosabban lát.

– Egy fenét. Most is homályban járok. Hatvanmillió oldalnyi szöveg került hozzánk abból, amit a szolgálatok termeltek. Tizennégy év kevés volt ahhoz, hogy a töredékét is elolvassam. A szervezet rendíthetetlenül termelte, ontotta az anyagot. Afféle szocialista óriásvállalat volt. Hogy is hívták valaha ezt a céget közkeletű kifejezéssel?

– Titkosszolgálatnak.

– Köszönöm. A hangsúly a „titok” kifejezésen van.

– És sok minden az új rendszerben is titok.

– Nézze, érthető vágy volt 1990-ben, hogy ami titok, kerüljön napvilágra, az intézmény titkos funkciója szűnjön meg. Igen, a cég ontotta magából a „titkokat”. Hogy mi a titok, mi a nyílt információ, az végül is döntés (szabályozás) kérdése. Ezek az iratok úgy készültek, hogy a kutya nem gondolt arra: valaha is nyilvánosak lesznek. Hogy a levéltári titkosítás lejárta, vagyis 60–90 év előtt bárkinek is a kezébe kerülnek. Amikor pedig olvashatók lesznek, az aktualitásuk érvényét veszíti.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mégis mintha hiányérzetünk lenne. A nevek kitakarása, az információs kárpótlás megkurtítása, a teljes lista korlátozás nélküli nyilvánosságra hozásának elmaradása az, ami elégedetlenséget kelt.

– A hiteles, „teljes lista” napi használatra szánt népámítás. A szabályozás a törvényhozó dolga. Erre azt szoktam mondani: mi az előző rendszerek szennyesét őrizzük. De tisztára nem moshatjuk.

– Ez nem is az önök feladata lenne. A politikának kellett volna rendet teremtenie. De azt mondják: a rendszerváltó pártok, mint annyi másban, a titkosszolgálati ügyekben is felkészületlenek és különböző mértékben érintettek voltak. Eleve félelmetes volt, hogy Nagy Imre újratemetése, a rendszerváltás szimbolikus aktusa erős titkosszolgálati rászervezéssel zajlott. És a pártokba azonnal beszivárogtak a titkosszolgálatok.

– Ha megengedi, történészként reagálok. Magyarország „rövid huszadik századát” nem kevesebb mint kilenc rendszerváltás kíséri. A kilencedik, az utolsó volt az egyetlen, amely nem úgy akart váltani, hogy elődeit brutálisan megtagadva, azokkal gyökeresen szembefordulva, ítélőszékek, népbíróságok elé rendelte volna a régi rendszer híveit. Nem véletlenül mondogatta Antall József: tetszettek volna forradalmat csinálni. Ez valóban nem forradalom, inkább elhatározott és deklarált közjogi átalakulás volt. Ennél fogva a régi rend emberei közül sokan, ha még aktívak voltak, könnyűszerrel felszínen maradhattak.

– És aktívak voltak. De ennek következménye lett. Az ön által idézett miniszterelnök enyhe sokkot kapott, amikor leköszönő elődje búcsúzóul gondosan szerkesztett dossziét adott át háromszáz névvel.

– Nehéz is volt megemészteni, hogy a rendszerváltó pártok tele vannak tisztekkel, ügynökökkel, együttműködőkkel. Hogy saját titkárságán is nyüzsögnek barátai, bizalmi emberei, akik róla is jelentettek.

– Ahogy eddigi álláspontját ismerem, inkább ahhoz az iskolához tartozik, amely „távolítaná” a levéltárat a politikától. Pedig maga az ügynökkérdés nyers politikai kérdés.

– Mivel utolsó napjaimat töltöm az irodában, pakolok, ilyenkor mindig előkerülnek a régi papírok. Az imént elolvastam a tizennégy éve, azaz a kinevezésemkor írott pályázatomat. Akkor azt mondtam a bizottsági meghallgatáson: olyan messze kell vinni a történeti levéltárat a politikától, amennyire csak lehetséges.

– Ez az álláspont másoknak (politikusoknak) is tetszett, mert a pályázat sikeres volt.

– Akkor is úgy láttam, ahogy ma: a titkosszolgálati iratok egyre inkább „csak” a történelemről szólnak, túl azon, hogy a résztvevők közül már sokan el is hunytak. Elismerem, vannak a levéltári anyagban érzékeny, valaha aktuális politikatörténeti csomópontok. De mikor építgettük az anyagot, akkor derült ki, nem kevés téves félreértelmezés van az iratok és a politikai várakozások között.

– Merthogy?

– Mert mindenki ügynököket keres a közszereplők között. Erre szűkítik le a levéltár funkcióját.

– Lévén titkosszolgálati levéltár. Az „ügynökvadászat” az ön nyelvi innovációja.

– Használtam a szót, s ma is használom.

– Pedig a tudományos megismerés és az információs kárpótlás olyan alkotmányos érték, amit az „ügynökvadászat” szó ellenszenvesnek tüntet fel.

– Azért közbe kell szúrnom: a levéltárban hatvanmillió oldalnyi iratot tárolunk. Ebbe a kásahegybe behatolva egyre inkább meggyőződésem: többet nyújt az anyag, minthogy csak titkosszolgálati ügyekre használjuk. Ha úgy vesszük, az államszocializmus korának társadalomtörténetéről kínál elképesztő metszeteket. Ez több annál, mint amit az ügynökügyekről mondhatunk.

– Tehát semmi ügynökvadászat. A tét a tudományos megismerés.

– Nem tudom, van-e ebből a szempontból tartalmasabb levéltár Magyarországon. Ezek a „gonosz szolgálatok” annyi mindent feltártak az emberről, korabeli életünkről, Magyarország szociális állapotáról, amire egyetlen gyűjtemény sem képes.

– Szegény operatív tisztek. Azt hitték, bebuktatnak valakit, miközben társadalomtörténeti forrásgyűjtés részesei (kérdezőbiztosai) voltak.

– A tengernyi hazugság, dezinformálás mellett, amit az iratok tartalmaznak, egyéni sorsok, történetek páratlanul gazdag gyűjteményét látjuk. Csaknem egymillió név van a névregiszterünkben. Döbbenetes anyag.

– Csak találgatom, mire gondol. Például megtudhatjuk az iratokból (kétszáz év múlva), mennyibe került 1966-ban Pesten a vaj. Vagy a vasúti jegy, amellyel a megfigyelt Zalaegerszegre utazott. Vagy hogy mit jelent a maszek szó.

– Például. Mi a gebines, az Illés együttes, a Táncdalfesztivál. Vannak olyan népszerű történeti munkák, amelyekben ezek a dolgok ma már lábjegyzetet igényelnek. Azt sem tudják sokan, mi volt a csengőfrász.

– De a politikusok ma még ügynökfrászban érdekeltek, köszönhetően annak, hogy első perctől hiányzott a pártokból a bátorság, az elszánás, a feltáró szándék. Ezért nem jutunk egyről kettőre.

– Ezt azért nem mondanám. A tudományos kutatás előtt nincs lényeges akadály.

– De a dolognak van politikai, társadalomlélektani oldala is.

– Nyilván van hiányérzetünk, mert ha valami egyszer véget ér, és az a valami bennünket érintett és titok volt, észszerű gondolat, hogy legalább lássuk, mi volt az a titok. Rákosi rendszere 1,4 millió megfigyelttel (1954-es adat) és évente több tízezer aktív ügynökkel dolgozott. Tessék a számot négyfős családdokkal megszorozni, és eljutunk abba a világba, amelyről Örkény ír: az ország egyik fele figyeli a másikat.

– Miért Magyarország az egyetlen ország a periféria államai közül, amely a feltárást eddig elsumákolta?

– Ez is általánosítás. Minden ország helyzete más.

– Másképp nyúltak a tárgyhoz a példának tekintett németek.

– A német történet a legérdekesebb. Ott az NDK-val párhuzamosan létezett egy olajozottan működő, kiforrott nyugatnémet állami adminisztráció, mely kívülről lépve a történetbe felvállalta az átvilágító szerepét, miközben azt sem feledhetjük, hogy Amerika azonnal le is nyúlta a hírszerzési anyagot. Tíz év múlva adták vissza, miután a számukra fontos dolgokat kiszemezgették. Ez nem is volt olyan sportszerű. A németeknél 17 milliós népességre háromezer fős feltáró állomány jutott. A lengyel titkosszolgálati levéltár szintén háromezer munkatárssal dolgozott. Nekünk erre 70-90 emberünk volt és van.

– Még a román helyzet is kedvezőbb, mint a hazai.

– Romániában egyedül az erdélyi magyarságról a Securitate irattáraiban ötször annyi anyagot őriznek, mint amennyi a teljes magyarországi népességről negyven év alatt összejött. A románok még előtte vannak annak, hogy a teljes „hagyatékot” átlássák. A lengyel sztori is más. A történet ott 1939-cel, a Molotov–Ribbentrop-paktummal indul.

– Mégis lehet valami oka annak, hogy mindegyik induló párt ezzel kezdi az LMP-től a Momentumig. Mindenki „a múltat akarja lezárni”.

– A múltat nem lehet lezárni. Mindig újra kell értelmezni a feltáruló információk alapján. Mindig lesznek meglepetések is. Ha 1990-ig megyünk vissza, ez ma már hosszabb idő, mint a teljes Horthy-korszak a háborús évekkel együtt. Huszonhét év után mi lehet a meglepetés– Jó, ott vannak még a mágnesszalagok. Sokakat ma is ez tart izgalomban. Csakhogy ennek is kétséges a történeti hitelessége.

– Miért?

– A hatvanas-hetvenes években kezdték a papíralapú anyagokat zanzásítva mágnesszalagra rögzíteni, tömöríteni, biztonsági másolatként. Az eredeti anyagot ezek alapján könnyen vissza is tudom keresni. Biztos került a szalagokra olyan irat, amiről nem maradt papírváltozat. Azokban lehetnek újdonságok, de nincs hozzá értelmezhető, „hitelesítő” háttéranyag.

– Ön szerint ez valóban hatékony, profi titkosszolgálat volt? Vagy slampos hivatali gépezet?

– Negyven év alatt kétféle titkosszolgálati filozófia létezett Magyarországon. A Rákosi-kor ÁVH-ja úgy lépett fel, hogy minél félelmetesebb legyen. A kádári konszolidáció ehhez képest arról szólt, hogy a szolgálat már nem a párt ökle, hanem szeme és füle. Sok mindent tudtak, de csak politikai hozzájárulás után intézkedhettek. A hetvenes évektől a háttérben az is felmerült, hogy ha az ország ennyire konszolidált, szükség van-e a méregdrága szolgálatokra. Akkor valóban beijedtek. Már azért termeltek, hogy igazolják nélkülözhetetlenségüket. A tét az egzisztencia volt. A rang, a kitüntetés, a pénz. És ne feledjük: végül is végig a szovjet nagy testvér helyi szatócsboltja voltak.

– 1990-ben sok minden változik, de nem hiszem, hogy újrakezdődik a világ. Az új rend új szolgálatai a rutinra s részben a régi állományra támaszkodhattak. Nem lehetetlen, hogy a titkolózás oka is ez? Hogy a még használható ügynökök egy részét az új rendszer is átvette? A még használható iratokból is dolgozott?

– Erről egyszer majd az én dédunokám és az ön dédunokája alaposabban elbeszélget. A következő rendszerváltás után.

– Létezik titkosszolgálati sovinizmus? Hogy úgy mondjam, „kollegialitás”?

– Létezik, ahogy létezett a szolgálatok belső rivalizálása is. Aki a régiek közül még él, ma sem beszél.

– Ahogy a hajdani titkosszolgálati vezér a könyvében mondja: „Sírig tartsd a pofád”?

– Aki fecseg vagy elmegy pártszakértőnek, az nem vérbeli titkosszolga. Az igazi titkok tudói nagyon hallgatagok.

– Mire az interjú megjelenik, nyugdíjba is vonul. Utólag bölcsebb az ember. A jelenlegi szabályozáson mit változtatna?

– Túl sok ötletem nincsen. A valóban új megoldások zöme a politikai akarat törvénnyé formálása lenne. Eddig levéltárunkban volt a titkosszolgálati anyag 93 százaléka. Ehhez jönnek a mágnesszalagok. Kilencvenöt százalékos iratlefedettség bőségesen elég ahhoz, hogy feltérképezzük a Kádár-korszak titkosszolgálati részét.

Gyarmati György

történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója 1951-ben Miskolcon született. Egyetemre Debrecenben járt, utána az MTA Történettudományi Intézetébe került (1976–1990). Ezzel párhuzamosan mellékállású oktató volt az ELTE jogi karán. Ugyanitt 1990–1997 között főállásban is tanított.

1997-ben ment át az alakuló Történeti Hivatalba, majd 2003-ban a név- és törvényváltozás után a történeti levéltár főigazgatója lett. 1997-től a pécsi egyetemen tanít modern kori magyar történelmet. A második világháború utáni magyar történelem – elsősorban a Rákosi-kor – kutatója. E tárgykörben kandidált és szerzett akadémiai doktori fokozatot.