Adják a bankot

Nádas kolléga oly himnikus szavakkal ecsetelte a múlt héten a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban tett látogatását (külön kitérve a helyiek kedvességére), hogy magam is kedvet kaptam a dologhoz – pedig annyit mindenképp el kell árulnom magamról, hogy külön be vagyok oltva minden műszaki eszköz és szerszám ellen. Ezalól, fájdalom, a fényképezőgép sem kivétel. Anno, amikor a fotografálás még igazi ügyességet igényelt (volna), annak voltam tökéletesen híján (arra nem voltam képes, hogy a felhős időt beállítsam pompás Szmena 8-as gépemen, sőt, már a film befűzése is mindannyiszor megoldhatatlan feladatot jelentett – mindig lenyűgözve néztem azokat, akik nemcsak a fotózásban, hanem a fotózás körüli munkákban, előhívásban, nagyításban is otthon voltak), most meg, hogy a digitális technika végre felszabadított minden kétbalkezes egyént, a látásom romlott meg annyira, hogy megint csak ne legyen esélyem. Egészen pompás fej nélkül csoportképeket vagyok képes alkotni – egyszer biztosan megért majd az utókor.

Akárhogy is, a Nádas kollégának igaza volt (már nem először, de ebből azért ne csináljunk rendszert). Érdemes volt elmenni Óbudára. És nemcsak a fotográfiai masinák okán, hanem a többi időszaki kiállítás miatt is. A fedett udvar falán például egy bankháztörténeti sorozat kápráztatja el a látogatót. A káprázatnak ezúttal nem a tárlat az oka (fekete-fehér képeket láthatunk, nem igazán jó minőségben, sorban), hanem a hozzá kapcsolt információ: tudniillik, hogy a legszebb pesti házak (paloták) többsége már száz éve is a bankokhoz kapcsolódott – bankszékház volt, hogy világosabb legyek. (Vagy legfeljebb biztosító, az is ér egy fél pontot.) Én pedig, látják, azt hittem, csak az utóbbi húsz év eredménye, hogy Pesten minden talpalatnyi helyet a bankok foglalnak el – kiderült pedig, hogy csak vissza. Igaz, ezek a bankok már nem ugyanazok a bankok, és az esetek többségében a székházak közötti különbség is óriási, a lényeg ugyanaz.

Pénz beszél, a székházügy pedig halad.

Jolsvai András