A társas összjáték

– Nem terapeutához jöttem, az egyetemi szobájában ülünk, nincs történetmesélő díványa, de azért hadd fújjam ki magamból az ingerültséget: pár hete szaporább a szívverésem, rosszul alszom, zaklatott vagyok, holott koncentráltabbnak kellene lenni, és egyáltalán, a négyes-hatoson miért kell mindenkinek az ajtó közelében préselődnie a csomagokkal, miközben üres a villamos belseje? Ön szerint – pszichológiai értelemben – nekem már karácsonyi zavarom van?

– Mondhatjuk így is. A város amúgy is túltöltött ingerekkel, az ünnep közeledtével még sürgetőbb körülöttünk a világ. Hamarabb túlterhelődünk, túltelítődünk, kevésbé tudunk védekezni a zsúfoltsággal szemben. Környezetpszichológiailag nem kell sokan lenni valahol, hogy azt mondjuk: zsúfoltság van. Nem függ kizárólag a jelenlévők létszámától.

– Az ember akár egyedül is átélhet mentális vagy fizikai zsúfoltságot?

– Pontosan. Miközben megeshet, hogy a tömeget viszont kicsit sem érzi fenyegetőnek. A környezetpszichológiában a zsúfoltság ugyanis arról szól: hogyan tudom a magánszférámat szabályozni, megóvni ingerektől, kényszerektől, hogy milyen impulzusok érnek a külvilágtól, azokból mit engedek be a személyes terembe, mit közvetítek kifelé önmagamról. A városi ember minden egyes nap keményen megküzd a monumentális környezettel, a várossal, amely túlingerli az érzékszerveket, fárasztja az idegrendszert.

– Tudatosan védekezünk a túlterhelés ellen?

– Nem. Automatikusan kikapcsol a figyelmi és észlelőrendszerünk. Igényünk van az intimitásra, szükségünk az egyedüllétre. Az emberek olyan viselkedési stratégiákat alakítanak ki, amelyek megvédik őket az interakcióktól. Vágyat érzünk arra, hogy kerüljük a zsúfolt tereket. Elzárkózóbbak leszünk.

– Közönyösek is?

– Ezt nevezzük észlelési hárításnak, amikor nem vesszük észre, ha valaki bajban van. De védekezés az is, hogy gyorsabban haladunk, kerüljük a szemkontaktust. Vagy: sokan olvasnak, hallgatnak zenét villamoson, buszon, ők egyszerűen vissza akarnak húzódni a személyes terükbe. Szóval a karácsony már csak a túlterhelése, a különféle ingerek, a viselkedési kényszerek miatt is okozhat ünnepi zsúfoltságot bennünk.

– Pedig egyik kollégája karácsonyi blogjában azt írta: nem lehet tudományosan közelíteni a szeretet ünnepéhez, nincs olyan, hogy „az ünnep pszichológiája”.

– Amikor a kilencvenes évek végén nálunk is bekerült az általános lélektanba a pozitív érzelmek pszichológiájának tudománya, valaki cinikusan megjegyezte: ez inkább Csehov szakterülete. Arra utalt: érzelmek dolgában az írók az igazán hitelesek. Tudósok mégis kutatják a témát. Akkor miért ne lehetne a karácsonyról is tudományosan beszélni? Környezetpszichológus számára ráadásul valóban gazdag periódus ez: jó sok pszichológiai kapacitásunkat mozgósítjuk. Évente egyszer van, több napig tart, mindenki egy időben készül az ideális ünnepi állapot és hangulat elérésére, jobban hajtjuk magunkat, mindennek a végére akarunk jutni, hogy aztán lazíthassunk.

– Eszembe jut erről egy ismerősöm, aki úgy várta a karácsonyi vendégeit: „Gyerekek, én olyannyira elfáradtam a készülődésben, hogy most legszívesebben azonnal lepihennék.”

– Jó példa, sokaknak ismerős lehet. A karácsonyi készülés egyébként hasonló humán befektetés, mint amikor üdülni indulunk: többnyire zaklatott, stresszes időszak előzi meg, mert az összes dolgunkat le akarjuk tenni időben.

– Ön azt mondta, az ember védi a személyes terét. Etológusok pedig hangoztatják: az állatok távolsági zónát tartanak, hogy adott helyzetben menekülni tudjanak. Biológiai alapja lenne, hogy óvjuk a magánszféránkat?

– Igen. Emlékezzen csak vissza, mi történt, amikor beléptek a fotós kollégával ide.

– Elhelyezkedtünk, ki hova üljön, kinek hol kényelmesebb.

– És úgy ültünk le a beszélgetéshez, hogy majd egyikünk se feszengjen közben, ne zavarjuk a másikat. Az állatok ezt nem tudják megvitatni. Még a legfejlettebb főemlősök, a primáták sem mondanak le előjogokról, nem udvariasak a társukkal. Azt is mondják etológusok, hogy az ember tulajdonképpen pozitív faj. Felszállunk a Bosnyák téren a 7-es buszra, utazunk Kelenföldig, s közben nem verekszünk össze az utastársakkal. Ugyanekkora csimpánzcsapatnak csak a fele érkezne meg a végállomásra, lemészárolnák ugyanis egymást. Mi pillanatok alatt fölmérjük a környezetet, azzal kezdve, a másiknak milyenek a testi tulajdonságai – nagyobb nálam, kisebb, férfi, nő, vonzó, részeg –, egészen odáig, vajon mennyire közel jöhet majd, milyen lesz az illata, bánthat-e esetleg. Ha valaki megsérti bizonyos közelségben az ember körüli szférát, akkor azt ő szeretné visszaszabályozni egy számára optimális élményre, ezért ő maga távolodik vagy a másikat készteti távolodásra. Persze befolyásolja mindezt a szituáció is, hol vagyunk éppen, villamoson, liftben, interjúban vagy terápiában, máshol. És ez nem tudatos: a helyzeteket valóban úgy mérjük föl, hogy a túlélésünket segítsük.

– Legyek elnéző, amikor valaki megáll rögtön a liftajtóban, pedig még öten szállnának be utána?

– Esetleg gondoljon arra: nem feltétlenül gonosz vagy figyelmetlen az illető. A környezetpszichológus úgy nézi az ilyen helyzetet: lehet, hogy az emberek – evolúciós késztetésből – túlélnek éppen, amikor a nyílászárók közelében maradnak. Ha van kontrollérzés, nem annyira szorongunk, liftben pedig az érzi legkevésbé a feszültséget, aki a nyomógombok mellett áll.

– Vagyis: ha a tér korlátozott, akkor legalább a kontroll illúziója legyen minél nagyobb?

– Védhetjük ezzel is a személyes terünket.

– Persze ez kicsit sem nyugtatja meg azt, aki már a negyedik négyes-hatosra sem tud feljutni, miközben a villamos közepe üres.

– Megértem. Másfelől milyen nagy társas befektetés, amikor valaki mégis beküzdi magát a villamos belsejébe, rengeteg ember személyes terébe behatol, ők is benne lesznek az övében, majd mikor le akar szállni, kezdődik az egész elölről. És még mondani is kell az utastársaknak, bocsánat, hadd jussak el az ajtóhoz. Ez nem kellemes helyzet, tipikus zsúfoltsági élmény. Ezért nem mozdulnak sokan az ajtóból, az kényelmesebb is nekik.

– Kutatók megfigyelték: ha az utcán nők és férfiak szembetalálkoznak, a nők jóval gyakrabban térnek ki és adnak szabad utat, mint a férfiak. A férfiak tolakodóbban, önzőbben használják a tereket?

– Óvakodnék a sztereotípiáktól, hogy a nők ilyenek, a férfiak meg olyanok. De a kutatások általában valóban azt mutatják: a férfiak jóval nagyobb személyes teret tartanak, mint a nők. Ami a biológiai tényekből is adódik: a férfi nagyobb, szélesebb a test körüli tere is. Ám az szintén meghatározó, mit vár el egy társadalom a férfitól, hogy domináns legyen, uralja a teret. Még mindig rengeteg ilyen evolúciós kód van bennünk: például inkább a férfi tájékozódik, a nő pedig figyel a férfira.

– És nyilván más hatást vált ki a zsúfoltság a férfiakból, mint a nőkből.

– A férfiak gyorsabban támadnak ilyenkor. Illetve úgy lépnek föl, hogy ne kerüljön sor összetűzésre. Zsúfoltságban viszont a nők egymás felé fordulnak, beszélgetni kezdenek. A társas összjátékban a nők jobbak. De mindkét nem igyekszik feloldani a túltelített helyzeteket.

– Soha nem vagyunk fizikai környezet nélkül?

– Soha. Már maga az ember is egy környezet. Azt szoktuk mondani: két ember adott helyen egyformábban viselkedik, mint egy ember két különböző helyen. Amit a személyiségről mondunk, a szocializációról, a társas kapcsolatokról – az mind fizikai környezetben történik. Fiatal tudomány a miénk. Magyarországon alig húszéves. Kezdetben néhányan nem is értették, mit akarok én pszichológusként a fizikai környezettel, hiszen az nem is él, nem lélegzik, foglalkozzanak azzal csak mérnökök, más szakemberek. Időre volt szükség, hogy befogadják. Ma már szinte naponta kérik a segítségemet – terek tervezésében, környezetkialakításban, hatásmérésben – munkahelyek, iskolák, egyáltalán gyermekintézetek. Aminek különösen örülök.

– Fölteszem: ha a zsúfolt környezet stresszt okoz, megbetegít, akkor a megfelelően kialakított környezet gyógyíthat is. Kórházak nem kérték a segítségét?

– Én sem értem az okát, de nem. Pedig az egész környezetpszichológia kórházi szituációból indult. Harold Proshansky szociálpszichológust a hetvenes években fölkereste egy New York-i kórház vezetése, segítsen gyógyítóbb környezetté formálni a kórházi helyet. Kiderült, két azonos osztályon nem egyformán gyógyultak a betegek. Proshanskynak feltűnt, az emberi tényezőkben nincs igazán különbség, sem a betegcsoportokban, sem az orvosokban. És akkor felfedezte: teljesen más szerkezetű a két osztály, egyik lakosztályrendszerű, másik folyosós. Ezt addig is mindenki tudta ott, csak nem vették számításba, nem törődtek vele. Ez a történet már önmagában modellezi: mennyire elhanyagoljuk a minket körülvevő fizikai környezetet, mivel az aktív figyelmünk hatókörén kívül esik. Proshansky akkor írta le: nem tudjuk, mi a gyógyító környezet, mert azt sem tudjuk, mi a környezet pszichológiailag. Így kezdődött. A környezeti ártalmaktól meg lehet betegedni. Ez evidens. De mi nem ezekről beszélünk. Azokról a diszkomfort helyzetekről, amelyekben – mondjuk – nem kikerülhető a zsúfoltság, amelyekbe már nem evidens módon lehet belebetegedni. Értünk az emberhez, s ahhoz, amiben az ember van, ami az emberre hat. Sosem kezelhető külön az ember és környezete. Hiszen adaptáció az egész világ.