A számonkérés ideje

Nyilvánvaló, ha a kormányoldal átengedte volna a civilszervezetek vasárnapi antifasiszta tüntetésének terepét a baloldal politikusainak, akkor azt is tudomásul kellett volna vennie, hogy az törvényszerűen rezsimellenes demonstrációvá alakul, a külföldi visszhang pedig a hatalom elfogadhatatlan, részvétlen némaságáról szólna. Ezért, bár saját médiájával és a közszolgálati csatornákkal nem propagáltatta a rendezvényt, „békemeneteseit” sem szólította fel a csatlakozásra, frakcióvezetőjét, Rogán Antalt azért elküldte felszólalni a Kossuth térre. Nem meglepő, hogy ez még a rendezvény előtt, majd azt követően is sokakban kétségeket keltett, hiszen a mai kormányoldal viszonya a Jobbikhoz enyhén szólva is ellentmondásos: a szélsőjobb ideológiai és politikai „vonalától” nemhogy nem határolódik el egyértelműen, inkább felkarolja, törvénybe iktatja és megvalósítja annak némely pregnáns elemét. Ráadásul éppen Rogán az a polgármester, aki a 2006-os választás előtt a Jobbikkal kötött helyi szövetséget, nem beszélve az önkormányzatokban ma is tapasztalható kétpárti együttműködésről.
A Fidesz-frakció és maga Orbán Viktor – hogy talán nem képtelen képzavarral éljünk – felettébb kesztyűs hangon bánik a parlamentben a Jobbik leggyalázatosabb felszólalóival is, különösen ahhoz képest, ahogyan viszont a baloldal durva kioktatását napirenden tartja. Nem feledhető az sem, hogy a mai kormánypárt radikális, uszító szóhasználata a közbeszédben már hosszú évekkel ezelőtt megágyazott a szélsőségesek dermesztő retorikájának. Az „idegenszívűzést” és a „haza nem lehet ellenzékben”-típusú megfogalmazásokat a Fidesz honosította meg; a szélsőjobb – a hagyományos, rasszista gyűlöletbeszéd mellett – éppen az orbáni szónoklatok kirekesztő szellemiségéből merítette az ihletet. Az utóbbi húsz évben a magát mérsékeltnek tekintő, úgynevezett jobbközép elszabadult hangvétele letagadhatatlan korrelációt mutat a szélsőségesek nyelvezetével.
Emlékezhetünk, hogy Rogán Antal korábban maga is szorgalmas pitbullja volt ennek a jobbos radikalizmusnak, s noha az utóbbi években igyekszik konszolidálni a stílusát, változatlanul felelősséget visel azért, hogy a Fidesz, ahelyett, hogy már ellenzékben is egyértelműen lezárt volna a Jobbik felé, kormányon sem tette meg ezt. Épp ellenkezőleg: taktikusan fenntartja „szabad vegyértékeit” a szélsőjobb számára. Érthető, hogy ezért Rogán Kossuth téri fellépését több fórumon közönséges, álszent politikai manővernek tekintették, olyan bizonyítványnak, amit aztán a kormánypárt majd fennen lobogtatva, antifasiszta elkötelezettségének folyamatos igazolására fog felhasználni.
Igen, ezek az aggályok jogosak. Másfelől azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy Rogán beszédének van másik vonzata is: ezután a Nemzeti Együttműködés Rendszerén immár tételesen számon kérhető mindaz, amit a frakcióvezető meghirdetett. Eljött az ideje a kiállásnak – mondta. Szembe kell néznünk annak a rémével, amit Gyöngyösi Márton szavai a parlamentben megidéztek; és eleget fogunk tenni ennek a kötelességnek. Hangsúlyozandó, hogy Rogán személyes hangon szólalt meg, de nem magánemberként: a Fidesz frakcióvezetőjének ígéretei pártját is kötelezik. És ez más politikai következményeket von maga után, mint az ellenzék képviselőinek kijelentései, avagy fogadkozásai. A parlamenti kétharmad konkrét, operatív lehetőségekkel rendelkezik a fasiszták megállítására – és nemcsak a T. Házon belül, hanem az utcán is. Ha ehhez az elszánáshoz a törvényhozásnak kell újabb lépéseket tennie, arra a kormánypártnak éppúgy egyedülálló felhatalmazása van, mint a jelenleg is hatályos jogszabályok rendeltetésszerű alkalmazásának betartatására. Ez a kurzus eddig rendre semmibe vette a jogvédők minden indokolt tiltakozását – most viszont, amikor az ortodox liberalizmus jegyében azt állítják, hogy a szólásszabadság védelmében teret kell engedni a gyűlöletbeszédnek is, méltán és határozottan elvetendő a követelésük. És még tovább: mindenféle félkatonai csoport létrejöttét, uniformisviseletét és „járőrözését” meg kell akadályozni.
Hogy mi értendő a Jobbik politikai karanténján, az bonyolultabb kérdés. Az ügyészség hivatkozása, miszerint a párt betiltásának nincs jogalapja, egyszerűen hamis: nem egyedül az 1947-es párizsi békeszerződés, de az alkotmányos alapelvek szerint sem működhetne Magyarországon náci eszmeiségű szervezet. Tehát csak a Jobbik tevékenységének objektív értelmezésén múlik a bírósági verdikt. Amíg azonban a szélsőségesek legálisan működhetnek, parlamenti bojkottálásuk kétségtelenül korlátokba ütközik. Nem lehet olyasmit kimondani, hogy nem adhatnak alelnököt a Házban, és interpellációikat válasz nélkül kell hagyni. Parlamentáris jogok és kötelezettségek még velük szemben sem szeghetők meg. De megszakítható minden személyes érintkezés, pártközi egyeztetés és kapcsolat; a házelnök pedig a legszigorúbban szankcionálhatja azokat a képviselőiket, akik megpróbálnak uszító, rasszista, kirekesztő nézeteket hangoztatni. És a karantént fenntarthatja a sajtó – ideértve nem utolsósorban a kormány befolyása alá eső, valamint a közszolgálati médiát –, mégpedig azzal, hogy csupán a Jobbikkal kapcsolatos hírek közlésére szorítkozik, de azon túl képviselőinek nem ad lehetőséget a szereplésre.
Mármost Rogán beszédéből annak kellene következnie, hogy a kormánypárt mindehhez hozzájárul, sőt, kezdeményezője, a saját hatáskörén belül következetes kivitelezője lesz a Jobbik elszigetelésének. Amihez természetesen száznyolcvan fokos fordulatot kellene végrehajtania a szélsőjobbhoz való viszonyában. Mesterházy Attila nyilvánvalóan erre utalt, amikor a Kossuth térről felszólította Orbán Viktort, hogy „saját hangján” erősítse meg a frakcióvezető vállalásait. A Fidesz azonban eddig is pontosan úgy kalkulált, amiként a Jobbik; vagyis felmérte, hogy a magyar társadalomban óvatos becslések szerint legalább húsz-harminc százalékra tehető az elkötelezett antiszemiták aránya, és akkor a szalonzsidózók ennél tágabb körét nem is számítottuk. Ez a réteg túlnő ugyan a szélsőjobb keretein, de épp ezért, kellő hergelés hatására potenciális támogatója lehet. Több választóról van itt szó, hogysem a kormánypárt – amelynek népszerűsége csökkenőben – minden további nélkül átengedhetné őket a Jobbiknak. A zsidózásban viszont a középről nem konkurálhat vele; ezen a terepen a szélsőjobb mindig előnyt élvez. Maradnak a nacionalizmus kitüntetett témái meg a „szabadságharc” Európával szemben; az orbáni turulos manőverek arra valók, hogy a széleken azért kapjanak valami kötőanyagot. Érzékeny lavírozást kíván ez a politika, hiszen a kutatások azt mutatják, hogy a Fidesz táborának jelentékeny része felettébb szimpatizál a Jobbik radikalizmusával – következésképp erős ingerek hatására elcsábítható.
A kormánypárt most mégis válaszút elé került. Orbán Viktor a parlament hétfői ülésén végtére is, habár a szokásos általánosságok szintjén, elhatárolta magát a jobbikos provokációtól, „amíg ő miniszterelnök lesz”, nem kell itt félnie senkinek. Kérdés, szavait követi-e majd politikai irányváltás. Lemond-e a többé-kevésbé nyilas beállítottságú szavazókról, vagy továbbra is műsoron tartja a pávatánc ide adaptált változatát. Magyarán, Orbánnak megint egyszer alkalma nyílna eldönteni, hogy az európai kereszténydemokrácia magatartását követve felhagy minden kétértelműséggel.
Ismerve azonban hatalomtechnikai felfogását, sokkal valószínűbb: a választás közeledtével azon lesz, hogy a szélsőjobb legalább egy részének ezután is aggálytalanul megfeleljen.

Mészáros Tamás