A Szabadságszínpad őrzői

Groó Rudolf és felesége, Groó-Miklós Julianna évek óta szinte minden tüntetésen ott vannak, ahol az emberi jogokért és a demokráciáért kell kiállni. Pedig nem fiatalok már: a férfi hetven múlt, az asszony hatvannyolc. Nemrég részt vettek azon a demonstráción is, ahol Donáth György egykori fajvédő politikus szobrának felavatását antifasiszta tüntetők megakadályozták.

A házaspárral a pesti otthonukban találkoztunk.

A férfi vegyészmérnök. Miután Orbánék 2010-ben hatalomra kerültek, felszámolta környezetvédelmi cégét. Tudta, megrendelésekre már nem számíthat. A rendszerváltáskor belépett az SZDSZ-be, a szabad demokraták VII. kerületi képviselője volt, a Fővárosi Önkormányzatban 2006-ig Demszky Gábor mellett dolgozott. Pártjától eltávolodott, amikor Fodor Gábor átvette az SZDSZ vezetését.

– Erősödött a szélsőjobb az országban, de Fodor Gábornak az volt az álláspontja: nem kell szigorítani a gyűlöletbeszéd törvényét, a társadalom majd kiveti magából azokat, akik cigányoznak és zsidóznak. Nem értettem egyet vele. Sajnos nekem lett igazam. A magyar társadalom azóta még mélyebbre süllyedt a gyűlölködésben – mondja Groó Rudolf.
Az Orbán-kormány pedig ideológiai programmá emelte a Horthy-korszak restaurálását. És egyre kevesebben vannak köztünk, akik elmondhatnák, mi is történt valójában a német megszállás előtti években.

Groó Juli vékony, szürke kötetet vesz elő. Címe: Ködkárpit – Egy zsidó polgár feljegyzései, 1940–1944. A naplót Hoffmann János írta – Juli nagypapája.

Hoffmann János asszimilálódott nagypolgári zsidó családból származott. Édesapjának Szombathelyen volt ecetgyára. János Bécsben végzett a kereskedelmi akadémián, de diplomát szerzett a budapesti jogi karon is. Egy textilnagykereskedő lányát, Schütz Helént vette feleségül; üzletet nyitottak Nagykanizsán. Két gyerekük született. Judit, aki később a Pesti Izraelita Hitközség lánygimnáziumába járt. Bátyja, Sándor, főleg a műszaki rajzolásban jeleskedett, ám a numerus clausus után egyetemre már nem mehetett. A zsidótörvények miatt a család megélhetése egyre bizonytalanabbá vált. Hoffmann János növekvő szorongásait csak a naplójával osztotta meg. Első feljegyzésében azt írta: „1938 óta Magyarországon utcaseprő sem lehet zsidó. Ilyen körülmények közt kell élnünk. És mi vár még ránk? A jövőt sötét ködkárpit fedi, reményeink csak jámbor óhajtás, vágyálom – sivár a jelenünk és kilátástalan a sorsunk.”

Arról is szólt a naplójában, mennyire szereti a hazáját. Harcolt az első világháborúban, megsebesült, hőstetteiért kitüntették, ám érdemrendjeitől 1942-ben megfosztották. Füzeteiben az utolsó bejegyzés dátuma: 1944. január 29. Gyermekeinek üzeni: „Ma a legfőbb, a legtöbb, amit várni kell – maga a megmaradás, a puszta élet, hogy tovább lehessen építeni a romokon. (...) Ha szíved, eszed helyén van, megélhetsz a jég hátán is.”

Alig két hónap múlva a németek megszállták az országot. A Hoffmann családot a nagykanizsai gettóba hajtották, onnan Auschwitzba deportálták őket. Jánost és édesanyját elgázosították. Sándort egy ideig hadiüzemben dolgoztatták, majd transzporttal Németországba vitték. Csakhogy nem volt elég vagon, ezért a foglyok egy részét – köztük Sándort is – agyonlőtték. Húga, Judit, szintén egy hadiüzembe került. Később a németek a foglyokat tíz napon át nyitott vagonokban, téli fagyban étlen-szomjan szállították. Sokan meghaltak, megőrültek az úton. Judit azonban eljutott Ravensbrückbe. Ott újra rátalált az édesanyjára, aki már nagyon rossz állapotban volt, amikor továbbhurcolták őket a rechlini lágerbe. Csonttá soványodva a kórházi barakkban utoljára annyit mondott Juditnak: „Kislányom, én most meg fogok halni. Te megéred a háború végét. Ha visszatérsz, szedd össze, ami a holminkból megmaradt.” Elmondta gyermekének azt is: mielőtt a csendőrök elvitték őket, édesapja a naplóját egyik szomszédjukra bízta.

A Hoffmann családból csak Judit élte túl a háborút. Visszatért Nagykanizsára az üresen maradt szülői házba. A szomszédnál valóban megtalálta apja naplóját. Beleolvasott a sűrűn teleírt lapokba, és becsukta a füzetet. Tizennyolc éves volt, új életet akart kezdeni. Úgy érezte, le kell zárnia a múltat a továbblépéshez.

Budapestre ment, ahol hamarosan összetalálkozott régi szerelmével, egy nagykanizsai fiúval: Miklós István munkaszolgálatból tért vissza. Neki sem maradt senkije. Minden családtagját Auschwitzban pusztították el. A két árva, túlélő fiatal összeházasodott, s 1948-ben megszületett a lányuk: Juli. Kétéves volt, amikor a szülei elváltak.

Juli édesanyja sosem beszélt a múltról. Lánya nyolcesztendős volt, amikor egyik osztálytársával a vallásokról beszélgettek, s barátnője kijelentette: „Juli, a te anyukád karjára számok vannak tetoválva. Ti zsidók vagytok.” Juli megdöbbent: a zsidóságról addig nem is hallott. Otthon félve kezdte kérdezgetni az édesanyját, és a hallgatás sötét „ködkárpitja” mögül lassan felderengett az eltitkolt múlt.

Juli érettségi után fényképésznek tanult a Főfotónál. Egy téli napon a Jégbüfé előtt buszra várakozott. A megállóban ismeretlen fiatalember mosolygott rá. Pár megálló múlva a buszról már együtt szálltak le. A fiú bemutatkozott: „Groó Rudolf vagyok.” A srácnak isteni humora volt. Randevúra hívta Julit, és a lány nem tiltakozott. Második találkozásukkor Juli közölte: „Én zsidó vagyok.” Csend nehezedett rájuk. Rudiban kérdések kavarogtak: „Talán így akarja a tudtomra adni, hogy nincs szüksége rám?” Szerelemmel nézett a lányra, és nem mozdult mellőle. Negyvenhat éve már ennek.

Groó Rudolf felmenői apai ágon protestánsok voltak, anyai ágon görög katolikusok. Rudit azonban nem nevelték vallásosan: édesapja a természettudományokban és a polgári erkölcsökben hitt. Ám a múltról a keresztény családban sem beszéltek. Rudi faggatni kezdte a szüleit: mit csináltak a háborúban? Tétlenül nézték a deportálásokat? Kiderült, családjának sok zsidó rokona és barátja volt. Segítették őket, édesanyja ennivalót csempészett be nekik a gettóba. Anyja azt is elmesélte, mielőtt Rudi apját megismerte, már volt egy vőlegénye. Egy zsidó fiú. Ő is Auschwitzban pusztult el.

Rudi és Juli 1970-ben összeházasodtak; három év múlva ikreik születtek. Judit és Diana már családi titkok nélkül nőhetett fel: édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy megismerjék a gyökereiket. A lányok gimnazisták voltak, amikor elkezdték olvasni dédapjuk feljegyzéseit. A lapokat már kifakította az idő, a zaklatott sorokat alig lehetett kibetűzni. Juli és lányai éjszakákon át gépelték otthon a szövegeket. A Ködkárpit végül 2001-ben a Szombathelyi memoárok című sorozatban nyomtatásban is megjelent.

Hoffmann János dédunokái újra zsidó identitás szerint élnek. Judit ügyvéd, férjhez ment, fiai a Scheiber Sándor Gimnáziumban tanulnak. Diana filmrendező lett, legutolsó munkája Regina Jonasról, az első női rabbiról szól.

Groó Rudolf sokáig politikai terepen küzdött a liberális értékekért. Abban hitt: a gazdasági, társadalmi modernizáció szabad világot teremt. Aztán 2009-ben nem újította meg SZDSZ-tagságát. Jelenleg a DK tagja.

Az Orbán-kormány hatalomra jutása után Groó Rudolf és Julianna is döbbenten látták: a jobboldali rezsim felszámolja a jogállamot, átírja a múltat. Két éve, a holokauszt 70. évfordulóján a kormány úgy határozott: emlékművet állít a Szabadság téren. Horthy államát Gábriel arkangyal szimbolizálja, akire lecsap a gonosz német birodalmi sas. A monstrum azt üzeni: a Horthy-rezsim ártatlan volt több százezer magyar zsidó jogfosztásában és elpusztításában. A téren hónapokon át élőlánccal akadályozták a tüntetők az építkezéseket. Groóék az elsők között csatlakoztak hozzájuk. Rengetegen helyezték el a hatalom emlékműve körül személyes tárgyaikat az áldozatok tiszteletére. Juli meggyilkolt családtagjai fényképeit vitte oda.

A civil tiltakozások, a Szabadságszínpad és az Eleven Emlékmű rendezvényei ma is folytatódnak. A Szabadságszínpad csoport tagjai – köztük Groó Rudolf és Julianna – télen, nyáron, esőben, fagyban kint vannak a téren. Gondozzák az Élő Emlékhely személyes tárgyait. Rendezvényeiken művészek, tudósok, közéleti személyiségek tartanak előadásokat a demokráciáról.

A Szabadság téren minden este mécsesek figyelmeztetnek arra: ha a múltunkat elfeledjük, jövőnket újra sötét „ködkárpit” takarhatja.