A Stasi a Balatonnál
Húsz évvel azután, hogy a Gestapo és a náci Biztonsági Szolgálat emberei kémkedtek, terrorizáltak Magyarországon, ismét német titkosrendőrök láttak munkához Budapesten: ezúttal a „baráti” NDK emberei. Elsőrendűen polgáraik szökését próbálták megakadályozni, de figyelték saját kádereiket is, és mind szorgosabban jelentettek házigazdáik „revizionista” elhajlásairól.
Dalos György Balaton-brigád című kötete után Slachta Krisztina, a Pécsi Egyetem oktatója azon dolgozott öt évig, hogy főként német levéltárakban feltárja a bizarr történetet. A Stasi, a keletnémet állambiztonság a lakosság számához viszonyítva a legnagyobb titkosrendőrség volt a szocialistának nevezett államokban – a szovjetek után alkalmasint a leghatékonyabb is. Ismert, milyen kiterjedt kémkedést folytattak elsősorban az NSZK ellen (megbuktatva például Willy Brandtot, amikor kiderült, hogy közeli munkatársa Kelet-Berlin embere) –, de kevesebbet hallottunk arról, milyen erőfeszítésekkel próbálták a berlini fal 1961-es felhúzása után megakadályozni, hogy állampolgáraik immár más utakon szökhessenek Nyugatra. „Meghosszabbított falról” szóltak a direktívák.
A hatvanas évek közepén, a „testvérszervekkel” kötött együttműködési megállapodások alapján jött létre Stasi-kirendeltség Magyarországon, Csehszlovákiában és Romániában. Abban a három országban, ahol – más lehetőség híján, kivéve az e szempontból persze biztonságos Szovjetuniót – tömegesen üdültek az NDK polgárai, sőt: találkozhattak az NSZK-ban élő rokonaikkal, barátaikkal. Majd az elszántak határokon átszökve vagy hamis okmányokkal búcsút inthettek a „német békeállamnak”. Keveseknek sikerült.
Magyarország a két német államból érkezők legfontosabb találkozóhelye volt, ide áramlott a legtöbb keletnémet, ezért különleges helyet foglalt el a Stasi munkájában. Nem csak a szökési lehetőségek miatt: az ország, amely a hatvanas-hetvenes évektől fokozatosan „fellazult”, nemcsak a keletnémetnél mind bőségesebb árukínálatával, hanem viszonylagos szellemi szabadságával is vonzotta Ulbricht és Honecker kényszerű alattvalóit.
A titkos fogdmegeknek tehát nem csak a „Republikfluchtnak” nevezett bűncselekményt, az „embercsempészbandák” munkáját kellett megakadályozniuk, hanem azt is, hogy fiatal keletnémetek tömegeit fertőzzék a magyar és a nyugati popzenekarok, a szabadon kapható hamburgi, müncheni magazinok. Valamint hogy visszaverjék (így a Stasi parancsai) a nyugatnémet osztályellenség: a bonni kormány, a különböző pártok, a német egyházak aknamunkáját, amellyel ideológiailag befolyásolni, szökésre bírni kívánják az NDK békés polgárait.
Mindeme veszélyek elhárítására jött létre a Stasi állandó budapesti képviselete, amelynek emberei a nyári idegenforgalmi évadban kitelepültek a Balatonhoz is. Siófokon és Balatonfüreden működtek, titkos szállásokon, autókkal, különleges mini fotó-, film- és hangfelvevőkkel felszerelve – s persze kiépítették a besúgói hálózatot. Német alapossággal, mondhatnánk némi cinizmussal.
A hálózat egyik része „hazulról” adott volt: a szervezetten érkező turistacsoportok kísérői eleve ügynökök voltak. Hozzájuk társultak még „főállású nemhivatalos munkatársak”, azaz fizetett besúgók, akik nyaranta települtek az országba. Közre kellett működniük még az itt nyaraló Stasi-embereknek és katonatiszteknek is, s persze az NDK nagykövetségén is dolgoztak – diplomáciai fedésben – állambiztonsági tisztek. Tartoztak a hálózatba házasság révén vagy másként az NDK-ból ide települtek – de voltak a „nemhivatalos munkatársak” között magyarok is, több tucatnyian. Például Balaton-parti kempingek portásai: a kempingekben általában egyénileg érkezett turisták laktak, őket kellett megfigyelni, találkoznak-e nyugatnémettel, beszervezik-e őket, szökni készülnek-e...
Alkalmasint a legelképesztőbb tanulság, amelyet a Slachta által átnézett sok ezer Stasi-iratból levonhatunk: az NDK titkosrendőrei szinte mániákus megszállottsággal mindenhol kémkedést, felforgatást, ellenséges aknamunkát láttak. Így születtek azután mázsaszám abszurd jegyzőkönyvek, amelyek rögzítik egyik vagy másik mit sem sejtő nyugat- vagy keletnémet banális nyaralását. Hajnaltól éjszakáig, túlnyomórészt anélkül, hogy kiderülne: a költséges megfigyelés feltárta-e, hogy Honecker meggyilkolására szőttek-e cselt, vagy csak arról beszéltek, milyen az idő és a sör Erfurtban, illetve Münchenben.
Hideglelősebb, amikor saját ott nyaraló kádereiket figyelik, sőt provokálják a Stasi magukat nyugatnémetnek kiadó emberei. Megismerkednek a mérnökkel, aki hivatali titkok hordozója – vagy éppen a Volksarmee tisztjével, aki még inkább. Elárul-e olyasmit, amit nem volna szabad, viselkedik-e úgy, hogy sérti a „szocialista erkölcsöt”? Hát – nemigen akadt rá példa, a posztporosz rendszer igencsak fegyelmezett volt.
Voltak igen hasznos Stasi-ügynökök is. Egy Sopron környékén élő orvosnőtől például előre tudomást szereztek a határzár lebontásáról, s tudtak arról, hogy az 1989 augusztusi Páneurópai piknikre ötezer ideiglenes NSZK-útlevelet nyomtak Nyugat-Berlinben. Továbbították az NDK-nagykövetének Grósz Károly tanácsadójától kapott információját, miszerint a pártfőtitkár nem tudott előzetesen Németh Miklós önállósult kormányának a szeptemberi határnyitásra vonatkozó döntéséről. Érdekes egyébként, hogy az oly rámenős Stasinak nem volt informátora sem a magyar Külügyminisztériumban, sem az NSZK nagykövetségén – sőta végjátékban még az NDK-menekültek zugligeti, csillebérci, zánkai táborát is csak kívülről tudták megfigyelni.
A feladat persze valójában megoldhatatlan volt: a hetvenes évektől nyaranta a két német államból összesen vagy félmillió turista érkezett ide. Pedig segítettek magyar kollégáik is, bár a kooperáció az évek során mind egyoldalúbb lett: a németek bombázták a partnert kérdéseikkel az ide látogató mindenfajta németekről – a lazuló magyar állambiztonság viszont megunta a rengeteg kérést, s végül olyasmit üzent, hogy oldják meg a problémáikat egyedül. Persze a hazai lazulás sem akadályozta, hogy 1989 derekáig kiadják az NDK-nak az elfogott „határsértőket”. Őket különgépen vitték haza, börtön várta őket.
A „testvérszervek” képviselői utoljára 1989 szeptemberének derekán, Budapesten találkoztak. A Stasi jegyzőkönyve idézte Pallagi Ferenc belügyminiszter-helyettest, miszerint azt mondta ugyan az ellenzék képviselőinek, hogy már nem figyelik őket – de biztosítja német kollégáit, hogy ezeket az erőket, szigorúan konspirálva, továbbra is az eddigi módon ellenőrzik. Így a Stasi legalább a Dunagate-botrányt előre láthatta, mielőtt embereinek, irataik nagyobbik részét megmentve, csomagolniuk kellett. A „Balaton-brigád” tonnányi aktája a berlini állambiztonsági levéltárban szabadon hozzáférhető – így a magyar kutató legalább onnan pontosan megtudhatja, mi történt a saját hazájában, amikor a Balatonig próbálták hosszabbítani a berlini falat.
