A Sonderkommando túlélőinek vallomásai

– Tízéves volt az Eichmann-per idején. Vannak róla emlékei?

– Abszolút. Akkoriban, 1961–62-ben Izraelben még nem volt tévé, csak rádió. Mi, iskolások, a tanárunkkal együtt hallgattuk a nemzeti rádió, az Izrael Hangja élő közvetítéseit a jeruzsálemi tárgyalóteremből. Nem tudom, mennyit értettünk meg a túlélők történeteiből, de a per idején különleges drámai feszültség volt az iskolában és azon kívül is. Ez nyomot hagyott gyermekkoromon, miként az izraeliek életén is.

– Miért kezdett a haláltáborokkal kapcsolatos kutatásba? Esetleg személyes érintettség okán?

– Családom története közvetlenül kapcsolódik a holokauszthoz: nagyapámat, Karl Danzigert, aki német zsidó orvos volt, 1938. november 9-én, a „kristályéjszakán” letartóztatták, majd elhurcolták a buchenwaldi koncentrációs táborba. Ő szerencsésen túlélte a lágert. Nagyanyám nővérét, Gertrude Goldmannt Auschwitzba deportálták, és 1943-ban megölték. Mégsem vagyok biztos abban, hogy a családom története miatt váltam a holokauszt történészévé. Mindig érdekelt a téma. Egy hosszú folyamat végén döntöttem úgy, hogy Auschwitzra és a Sonderkommandóra koncentrálok. Kiderült, hogy a Sonderkommando egykori tagjai közül már csupán harmincegyen élnek. Félő volt, hogy hamarosan eltávoznak – fontos, pótolhatatlan történeteikkel együtt.

– Meg akarta menteni ezeket az értékes tanúvallomásokat?

– Igen, hiszen történeteik révén teljes egészében rekonstruáljuk Auschwitz-Birkenau gyilkoló gépezetét, s megismerjük azoknak a zsidó rabszolgáknak a mindennapi életét, akiket arra kényszerítettek, hogy a hatalmas halálgyárban dolgozzanak. Ma minden zsidó bizonyos értelemben holokauszttúlélő. Soha nem felejthetjük el, hogy kivétel nélkül az összes zsidó potenciális célpontja volt a gázkamráknak és a krematóriumoknak a megsemmisítő táborokban.

– Könyvéből kiderül: 1986 márciusában találkozott a Sonderkommando első túlélőjével.

– Akkor vált világossá számomra: mindent meg kell tennem, hogy megtaláljam az összes még élő, egykori sonderkommandóst. Mélyinterjúkat készítettem velük – mind a harmincegy túlélővel – Izraelben, Lengyelországban, az Egyesült Államokban, Görögországban, Olaszországban, Hollandiában és Németországban. Tudtam, igazi „történelmi gyémánt” van a kezemben. A könyvet anyanyelvemen, németül írtam. Harmincnégy német kiadónak ajánlottam fel, de csak három válaszolt. Elsőként a kölni Böhlau Verlag igazgatója. Ez a kiadóm a mai napig.

– Főképp Lengyelországból és Görögországból származnak a kötetben megszólaltatott sonderkommandósok. Ők voltak többségben?

– Mind a tizenöt európai országból, ahonnan zsidókat deportáltak Auschwitzba, kerültek be a Sonderkommandóba. Mivel Lengyelországban rendkívül jelentős zsidó közösség élt, viszonylag sok lengyel zsidó volt a „sonderesek” között. A görög zsidókat főleg 1943 tavaszán deportálták, egy olyan időszakban, amikor még több rabszolgára volt szükség a gázkamráknál és a krematóriumoknál.

– Találkozott egykori magyar sonderkommandóssal?

– Nem. Amikor elkezdtem az interjúkat, a magyar túlélők már mind meghaltak. Ráadásul ők kevesen is voltak.

– Amikor ezeket a „kegyetlen” beszélgetéseket készítette, vajon képes volt elválasztani saját érzéseit a történész kötelességétől?

– Nem volt más választásom. Hivatásos történészként amennyire csak tudtam, igyekeztem nyugodt és hűvös lenni. Miközben nagyon felkavartak a történetek. De amikor eldöntöttem, hogy felkutatom ezeket a túlélőket, azt is megfogadtam, hogy semmi sem állíthat meg. Az érzéseim sem.

– Ahogyan olvastam a könyvet, néha pontosan azt éreztem, amiről a „sonderesek” beszámoltak: idővel a borzalmak kezdtek „hétköznapivá” válni.

– Én pedig néha sonderkommandós fogolynak éreztem magam. Ami abból fakadt: ismerem e foglyok életének minden részletét, s annyi időt töltöttem velük és családjukkal, hogy azonosulni tudtam végtelen szenvedésükkel és megaláztatásukkal.

– Nehéz lehetett nekik a „meséld el fiadnak” parancsolatot követni. De el kell mondani ezeket a történeteket.

– Pontosan ezt várják tőlünk a meggyilkolt zsidók milliói. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: vajon mit kérnének tőlünk, mit tegyünk? A legfontosabb a megemlékezésünkben teljesíteni a meggyilkoltak akaratát.

– A „sonderesekre” hosszú évekig bűnösként tekintettek Izraelben. Változott a megítélésük mára?

– Igen, és éppen a történészi munkám miatt. Manapság senki sem nevezi őket „árulónak”, „kollaboránsnak” vagy „gyilkosnak”, mint a múltban. Büszke vagyok arra, hogy kutatásaim hatalmas változást hoztak a sonderkommandós foglyok megítélésében.

– Látta a Saul fiát?

– Többször is. Úgy gondolom, hitelesen ábrázolja a Sonderkommando világát. Ez a nagy különbség a Saul fia és a szintén e témával foglalkozó A szürke zóna című film között. Míg utóbbi eltorzítja a valóságot, a Saul fia autentikus képet ad a Sonderkommando belső életéről. Nagy öröm nekem, hogy kutatásaim segíthették Nemes Lászlót egy ilyen erőteljes film elkészítésében.

– Évek óta tart előadásokat szerte a világon, egyetemeken és középiskolákban. A legfiatalabb nemzedékek megértik a holokauszt és Auschwitz üzenetét?

– Meggyőződésem: a fiatalok mindenütt megértik ennek üzenetét. A saját szememmel látom, hogy egyre nagyobb az érdeklődés, a tudásvágy a holokauszttal kapcsolatban.

– De lehet-e még újat mondani e témában? Igaz, Magyarországon a holokauszttal kapcsolatos „oral history” azért még a kezdeteknél tart. Két évvel ezelőtt a Facebookon indult el A holokauszt és a családom című oldal, amelyből számos történet megjelent könyvben is.

– A történelem olyan, mint a régészet: mindig jön valami új felfedezés. Szerintem még sok új dolog kiderülhet a holokauszt kapcsán, annak ellenére hogy az alapvető tényeket és számos aspektusát jól ismerjük. n