A ruhajavító üdvhadserege

Árokba dobálják a sarat a kocsikerekek. Kutya csahol. A piliscsabai régi parasztház kerítésén kézzel írt felirat: Ruhajavító. Nyitva a kertkapu. A januári víztől feldagad az udvar. Az ajtó előtt nagy babaház, kis ablakait már régen benyomták a kíváncsi gyerekek. Mondják, bútor is volt benne, de ma már üres, csak a madarak látogatják.

Egy asszony miatt jöttünk ide, aki halálos beteg, nélkülöz, gyerekének nem jut meleg étel. Nevét titkolja, az otthonába sem mehettünk. Azt üzente, a varrónőnél találkozzunk.
– Megbeszéltem vele, minden rendben – mondta a telefonba még a hét elején a varrónő, azaz Miklós Erzsébet Gyöngyi, akit csak Gyöngyiként ismernek errefelé. Ő volt az, aki a 168 Óra Facebook-oldalán kért segítséget a titkolózó beteg asszonynak.

Később visszahívott, barátnője meggondolta magát:
– De azért jöjjenek el péntek délelőtt, élelmiszert osztunk, ő is itt lesz – biztatott Gyöngyi.
Aztán ismét megcsörgetett: – Csak délután jön el, orvoshoz kell mennie.
Mintha bújócskázna velünk.

A Ruhajavító falán gereblyék, régi szerszámok, a földön szőlőprés. Olyan a ház, mint egy múzeum, hivatalosan nem is Gyöngyi, hanem a nyugdíjas Bélik Márton birodalma. Az öreg a parasztház hátsó traktusában lakik, az utcafrontot kiadta a ruhajavítót, turkálót üzemeltető Miklós Gyöngyinek.

Marci bácsi nyughatatlan ember. Régen a szovjet laktanyában dolgozott karbantartóként. Nem csoda, hogy perfekt három-négy szláv nyelvből. Mostanában poros szlovák lemezeket hallgat, meg játékhintót farigcsál. Az udvari babaházat is ő készítette. Egyedül él. Szép élete volt, azt mondja. Huszonéves legényemberként örökbefogadott egy fiút. Aztán lett feleség, saját gyerekek.

A fészer felé sántikál. Büszkén húzza ki elénk kicsi homokfutóját. Ő bütykölte, gyerekeket utaztatott rajta. Már amikor még volt lova.

Gyöngyi korábban a Ferenciek terén dolgozott egy esküvőiruha-szalonban, aztán saját bizniszbe fogott, a házában nyitott ruhajavítót. Amikor már nem volt magánélete a sok kuncsafttól, más helyiséget keresett. Így talált rá Marci bácsira.

– Mintha a nagyapám lenne, ő az én titkaim őrzője.

Tavalyelőtt egy házaspár kopogott be az üzletbe. A tél derekán lyukas volt a cipőjük, nem volt mit enniük.

A nő letérdelt Gyöngyi elé: – Csak egy órányi munkát adjon!
A varrónő adott nekik ezer forintot, vett a boltban ételt.

– Hozd be a gyereked – mondta. – Keresünk neki ruhát.
Szemét most is elfutja a könny, ha erről a pillanatról mesél.

Aztán jött dr. Pásztor Gábor, az üdvhadsereg nyugdíjas tisztje. Grófi családból származik, onnan az egyenes derék. Ám neki is kellett egy kis segítség, és ő is segíteni akart.

Gyöngyi a decemberi bevételét – negyvenöt ezer forintot – szétosztotta a rászorulók között, főzött teát, házhoz vitte a szaloncukrot, a gázpalackot, az ételt. Volt, hogy Marci bácsi nyulat vágott, és azt adták a szegényeknek, gyertyát vettek, hogy legyen mivel világítani az áram nélküli lakásokban. Marci bácsi ismeri a faluban a járást, doktor Pásztor pedig a segélyszervezetekkel tartja a kapcsolatot. A krisnások vezetője a betege volt. Valahogy így kezdődött.

Bent a ruhahalmok között hajolnak a hátak. Ingyen van a meleg cipő, a kardigán, a gyerekruha – mind az egyik szeretetszolgálat adománya.
– Gyöngyi néni, garnitúra lepedőt vihetek?
– Persze.
– Meg van egy pizsama is.
– Mennyi a havi jövedelmed?
– 51 ezer, három gyerekkel.
– Írj fel mindent! Oda, a füzetbe.
A varrónő rendet tart, hiszen el kell számolni.
– Jó napot az uraknak – lép be doktor Pásztor.

Mackó, baseballsapka, nagykabát. Az öreg a debreceni Vértessy gróféknál nevelkedett. Kanadában tanult, aztán hazajött, és ápolóként, aneszteziológusként dolgozott a János Kórházban. 36 év és 21 nap után ment nyugdíjba. Most 71 éves.

Nevelt lányával jött. Második feleségével hatan laknak egy házban. Hetvennyolcezer a nyugdíja. Nem panaszkodik, pedig biztosan lenne miért. Első családjában nyolc fiút és egy lányt nevelt fel. Azt mondja, a hetvenes években jól élt, volt telke, háza. Eladott mindent, hogy a gyerekeknek legyen.

– Ülj le oda – int a lánynak.
Az szótlanul engedelmeskedik, zavartan mosolyogva figyeli a ruhák között tébláboló embereket. Mellette faragott szekrény, mögötte sárgult fényképek a falon, fölötte régi parasztruhák lógnak.

Marci bácsi szüleié voltak a nadrágok, a mellények, Gyöngyi kijavította a foszlott anyagot, már olyanok a ruhák, mint újkorukban.
De most némák a varrógépek, szünetel a ruhajavítás, pedig már egész hétre való munka összegyűlt, roskadozik alatta a polc. Ahogy szegényednek az emberek, egyre több a javítanivaló.

A helyi kereskedők jóvoltából a sarokban zsák kenyér, zöldségek műanyag rekeszekben, dobozban olaj, liszt, konzervek. Az asztalon sárga befőttesüveg. Ma már havonta adnak ingyen ruhát, az ételosztás pedig szinte folyamatos.
– Van rizsed otthon?
– Van.
– Akkor te most lisztet kapsz.
– Kellene egy férfikéz, valaki bontsa fel a barackot!
Horváth Károly ugrik. Negyvenes férfi. Eddig a sarokban álldogált élettársával meg a barátjával. Nekifeszül a befőttesüvegnek, halkan kattan a kupak.
Épp az imént olvastam a levelet, amit Gyöngyinek írt. Girbegurbák a betűk. Minden mondat új sorban kopog:
„Legnagyobb iskolai végzettségem öt általános. Anyagi helyzetem = 0 forint. Ingóságom, ingatlanom nincs. Édesanyám 36 négyzetméteres házában lakok. Villanyom nincs, 1,5 éve ivóvizem nincs, kútvizet iszok. Utolsó munkahelyem 2010 augusztusában volt, azóta sehol sem dolgozok. 2000-be üzemi balesetet szenvedtem. 16 fele tört a koponyám: koponyaalapi törés, 3 nyakcsigolyatörés, látótérkiesés, gerincsérv. A baleseten kívüli betegségeim: magas vérnyomás, szívritmuszavar, gyomorfekély.”
Keserű életleltár.

– Segélyt nem kértem – kapja fel Károly büszkén a fejét. Mutatja a szemét, még látszik rajta a baleset nyoma. Leesett a teherautóról pakolás közben. Pont a fejére. – Vagyonőrként dolgoztam, önkéntes tűzoltóként még BM-vizsgát is tettem. De nem kapok állást sehol. Ahogy a párom sem.

– Nekem szakács a szakmám. Nálam vannak a papírok – nyúl a nő a kabátjához. Intek, hagyja, nem kell bizonygatni. Soltész Éva korábban egy kerámiaszűrőket gyártó cégnél dolgozott. Most bárhova megy, nem veszik fel. – Félig cigány vagyok, a kaput is bezárják előttem – mondja.

– Feléljük azt, amink van: eladtuk a hifit, a tévét – mondja Károly.
– Amíg volt pénzünk, bejártunk vásárolni a Gyöngyihez – így Éva.
– Nincs otthon semmi étel, meg kellene valami kabát az asszonynak.
– Nem voltunk mindig ilyen helyzetben.
– Nem voltunk.

Bizonygatják, mintha szégyelleni kellene a nyomort.
Barátjuk, Horváth Géza egy darabig szótlanul áll. Baseballsapka, bajusz, bakancs. Aztán belőle is ömleni kezd a szó. Meséli, apja húsz négyzetméteres garázsában él. A szemeteseknél dolgozott, de megbetegedett a felesége.
– A tüdejével volt baj, három évig ápoltam, de meghalt. 42 éves vagyok, hiába adom be az önéletrajzomat, sehova nem vesznek fel. A szlovákokat, ukránokat foglalkoztatják, a magyart nem. Talán, mert ők olcsóbbak nálunk.
Gyöngyi szatyorba pakolja a szilvalekvárt, lisztet, lencsefőzelék-konzervet, babot.
Károlyék hálásak érte, szelídek és csendesek.
És jönnek a többiek, a szegények, a nincstelenek.
– A szomszédasszony orvoshoz ment, vihetek a gyerekének csizmát?
– Majd, ha bejön érte.
– Három gyereket nevelek egyedül, nyolcvanezerből. Most mit mondjak? Alig élünk.

Délután a ruhajavítóban már vége az adományosztásnak. Az asztalon kis füzet, benne a nap mérlege, jegyzetek arról, hogy ki, mit vitt haza:
„1 garnitúra ágynemű, 3 felső, 1 csizma, 3 kesztyű, 1 ágynemű, 1 sapka, 1 gyerekruha”.
Mindegyik tétel alatt aláírás, göcsörtös, hálás betűk.

Marci bácsi megmutatja a szobáját. Az asztalon apró hintókerék, a sarokban újságok a harmincas évekből. Megszorítja a kezünk, könnyes a szeme, kőkemény a kézfogása. Egyedül van, igaz, fia itt lakik a közelben, de felesége, lánya meghalt.

Kopognak. Horváth Károly jön megint a párjával, barátjával: – Jöttünk segíteni, hátha van mit!
Hazavitték a ruhát, az itt kapott élelmet, és most visszajöttek, hogy az adományt munkával hálálják meg.
– Mi volt az ebéd?
– Bablevest főzött az asszony – int büszkén Károly a párja felé.
– És jól főz?
– Nagyon – mondja, és mosolyog a szeme.

Gyöngyi a ruhákat rendezi. Csendes, szelíd mérnökember segít neki, ő a férje. 17 éves volt a fiuk, amikor súlyos betegségben meghalt. Ugyanaz volt a baja, mint most a titkolózó, beteg barátnőjének. A segítőknek sem adatott könnyű élet.

Gyöngyi facebookos felhívására még a távoli településeken is megmozdultak az emberek, küldtek a beteg asszonynak és gyerekének élelmet, pénzt.
Hiába várjuk a barátnőt. Gyöngyi felhívja, átadja nekünk a telefont. Az asszony mentegetőzik:
– Értse meg, nem akarom, hogy megtudják, ki vagyok. Még nem voltam ilyen helyzetben.

Megnyugtatjuk, megértjük.