A régi gyár körül

Húsz-egynéhány éve fékezett velem legutóbb itt a rozoga gyári Ikarus. Ekkor jártam „a régi gyárban”, elköszönni. Merthogy valaha „heti vendég” voltam a vendégházában. Az üzemi laptól. Ám hegyek dőltek, folyók váltottak irányt, s Hódmezővásárhely tizennégyezres munkássága felére apadt. A „régi gyár”, az Alföldi Porcelángyár is megfogyatkozott. Az öregek nyugdíjban és a temetőben. Sok a munkanélküli. A hajdani szocialista nagyüzemből a privatizáció nyomán három üzem lett, egy német, kettő francia tulajdonban. Az igazgató ma menedzser. Valaha gyártelepnek hívták, most ipari park.

Blokkolóóra már nincs, a portás ma is gyanakvó, de nem elvtársaz le.

Sebesi Bálint úr a legtőkeerősebb üzem direktora, ősi porcelános káder. Ma ő a német Villeroy–Boch menedzsere. És egy menedzser élete bonyolult. Tegnap Temesvárról jött (ott is igazgat valamit), így nem is fogad. Ha nem, hát nem. A hajdani vezérigazgatói és pártház oromzatán nappal is vörös neon hirdeti: Villeroy– Boch. Ez már német tulajdon. Az informátor szerint az Alföldi Porcelángyár volt az első „kompakt magyar gyárprivatizáció”, amely sikeres lett. Ahogy vesszük. A szuper ügylet jogi alapjait Németh János, a későbbi tudós alkotmánybíró maga dolgozta ki. És Németh kiváló szakember. Hogy mi történt, mi nem, ki tudja huszonöt év után – tán csak Sebesi úr, a hallgatag –, de a német „többségiek” utóbb francia kézre adták a kevésbé jövedelmező edény- és tűzállóanyag-üzemet. Az új nevek: Edénygyár Zrt. és az érdekes Yneris. Így lett az egyből – egyből három. A németek csak a jövedelmező szaniterhez (fürdőszoba és mosdó – Villeroy) ragaszkodtak, élén Sebesi úrral, aki mindig mindennel azonosulni tudott. A hajdani zöldmezős kádári nagyberuházás csarnokaiból 1969 áprilisában gördült ki az első szállítmány. A fénykorban 3500-an is nyüzsögtek a csarnokokban. Ma 1200-an sincsenek. És ez a létszám is fogy. Ma már a pénzügyi világválság is tizedeli őket.

– Jó, ha a gyári kapacitás hatvan százalékát kihasználjuk – mondja egy edénygyári főnök. – A finnek és a svédek nem rendelnek, a francia export is csökken, pedig többnyire francia ízlés szerint dolgozunk. Amerika el is tűnt üzleti térképünkről. A város és a regionális munkaügyi központ segít, de ez kevés. Pénzügyi tervünk labilis. Szerencsére a tulaj, Degrenne úr ragaszkodik hozzánk.

Egyelőre. Az emberek nem túl közlékenyek. Csak a présgépet nézik, és melóznak. Minden a szerencsétől s főleg a megrendelésektől függ majd. Na meg a munkaerő-közvetítő, a toborzó „emberkereskedő” kegyeitől. Felvesznek-kirúgnak, felvesznek-kirúgnak, hétről hétre. Az edénygyárban 270 fő maradt a hajdani 1500-ból, s pár héten belül, uniós mintára, készülhetnek a szomorú, négynapos munkahétre, a hatórázásokra – 75 százaléknyi bérért.

Pedig pénznek a helyiek sincsenek bőviben. Egy porcelános munkás (égető, formázó, korongozó, préselő, raktáros) a magyar minimálbért kapja, némi műszakpótlékkal megfejelve. Lassanként végigcaplatunk a kongó csarnokon s az edénymúzeumon. Igen, emitt az öblös áru, amott égetőkemence, korongoló és présgép. A folyosót és az irodát is csak „korlátozottan” fűtik. Fázunk. Látatlanul még mindig a Villeroy a király. A két kisebb cég tőle kapja a vizet és az áramot.

Az üzemi rendész odakinn udvariasabb, mint korábban a munkásőrök voltak, ám határozottabb is. Rögtön kiszúrja a masinát.
– Itt nincs fotózás, kérem. Fáradjanak velem.
– Rendben, főnök. Jobb a békesség.

Itt nekem szokatlan, de ő sem elvtársaz le. Fotót, lemezt sem koboz el. Mellesleg csak a volt szakszervezeti kalyiba földszintes házacskája mellett akartam magam levetetni, emlékül. Egykoron itt tettem le a kistáskát, s vettem a spirálfüzetet gyárbejárás előtt. Magnó és mobil még nem volt, csak golyóstoll és memória. Ami pontosabb. Egykor még innen kormányozta a helyi érdekvédelem és a „hatékonyság” ügyét a legendás Duráné. Elsőként persze őt rúgták ki a rendszer- és rt.-váltók. Irodája ma lomtár: por, hamu, műanyag fólia. Szakszervezet is már csak egy van, a Villeroy finanszírozza, és ezzel mindent el is mondtunk. Horváth elvtárs, „a Jóska”, az exgrószista párttitkár már a központi házban székelt Arankával, a volt KISZ-titkárral, aki egy mackós adminisztrátorlánnyal vitte az ifjúsági ügyeket. „Aki KISZ-es, legyen lelkes” – ez volt Aranka filozófiája. És ő lelkesedett. Ekkor már maga a KISZ is géemkázhatott. Kapirgálták a fűtőcsövet órabérben. Új szellem közelgett.