A propaganda nem tünteti el a táborokat

– Miért írja fel az adataimat? Nem szegtem szabályt! – mondom a rendőrnőnek.

Ő felnéz a papírból, mielőtt válaszolna, még leír pár sort. Fölénk hajol a röszkei határkerítés, a szerb oldalon nyakig ér a gaz. Elült már a sietve érkező járőrök pora. Kocsink elé és a hátunkba is beparkolt egy rendőrautó: ha akarnánk, sem tudnánk sehova menni. Mellettünk egy gazda háta görbül a kukoricásban. A falu felől katonák jönnek párban, fegyverrel a vállukon bámulnak minket.

– Csak a főnökömnek lesz, hogy valóban magukkal beszéltünk – adja vissza az igazolványt a rendőrnő. Nem mosolyog, de én sem: a határért felelős pesti főnöke tudja jól, hogy ide tartunk, mondtuk neki. Sőt még e-mailben is jeleztük.

– Nézze, még fotónk is van róla, hogy pár órája nála jártunk, nyilatkozott nekünk!

A rendőrnő nézi-nézi a gép kijelzőjét, aztán megtalálja a szerinte ideillő kérdést:
– És van engedélyük?
Naná, hogy nincs! Eddig itt nem kérte a kutya se: pedig korábban hemzsegtek erre a magyar és a külföldi újságírók. Recseg a rádió, talán kapunk last minute passportot erre a földútra. Fotós kollégámmal rúgjuk, nyeljük a port, eső előtti a meleg.

Jó fél óra múlva recsegnek vissza:
– Hagyják el a műveleti területet!
A vadgalambok, akár a sirályok a hajót, követik a kocsinkat. Egy darabig látjuk a rendőrautó fényszóróját, aztán elnyeli a bozótos.

A menekültek miatt jöttünk délre. Az új szabályok szerint ha a határtól számított nyolc kilométeres sávban elkapják őket, akkor visszakísérhetik a tranzitállomásra és útbaigazítják őket: itt lehet menedékjogi kérelmet beadni. A törvényváltozással azonnal javult a rendőrségi statisztika, míg korábban pár száz migránst fogtak el naponta, addig ma rendszerint négyet-ötöt, maximum egy tucatot. A szerbek tiltakoznak, mondván: a magyarok – a nemzetközi jogokat sértve – hozzájuk toloncolják át az illegális határátlépőket. A civilszervezetek szerint a hazai hatóságok zaklatják a migránsokat, olykor bántalmazzák őket, a legtöbb egyedülálló férfi menedékkérelmét visszautasítják.

A röszkei átkelőnél főként német autók állnak, szerb vendégmunkások tartanak haza. Előttünk egy Porsche hasal az aszfaltra, kéregető asszony ugrik elé, ablakmosóflakon van a kezében, de nem meri lefröcskölni a méregdrága üveget, inkább keres biztonságosabb pácienst. Nem őt figyeljük, hanem a senki földjén, az úttól távoli mezőn felhúzott tábort. Odamennénk, de nem tudunk megállni: egymásba érnek a kocsik. Majd visszatérünk.

A palicsi sárga téglás parkolóban az ötvenes Juric András áll a haverjaival: itt szoktak lottózni, bagózni, dumálni. Juric kereskedőnek nevezi magát, így is mondhatjuk, hiszen nagy köteg készpénz van nála, amit megolvasni kuncsaftok jelenlétében szokott. Sok magyar él erre, szerinte a délszláv háború előtt nyolcvan-húsz volt, ma jó ha fifti-fifti a magyar és a szerb lakosság aránya.

– Ennél azért többen vagyunk. Elég leolvasni a postaládákon szereplő neveket – szól közbe Laci haverja. Aztán egymás szavába vágva mesélik, hogy ide, ebbe a parkolóba szoktak érkezni a menekültek. Korábban éjfél körül legalább száz szerb taxis, kocsinként négy-öt emberrel állt meg, és innen indulhatott mindenki neki az erdőnek. Ha a szerb határőrök lefülelték az embercsempészt, a kocsiját is elkobozták.

– Ma már csak négy-öt taxis érkezik ide migránsokkal. Tavaly a gazdagabbak jöttek, most a szegényebbek – mondja Juric András, és egy felénk kerekező nyurga, harmincas kerékpárosra mutat. – Őt kérdezze, a konzulátuson dolgozik! Testőrféle.

A „testőrféle” a nyeregben marad, fél lába a pedálon, a másikkal a földön támasztja ki a biciklit. Hamis a szeme, folyton mosolyog:
– Tompán meg Röszkén van táboruk a két határ között, a senki földjén. Ha visszamentek, vigyázzatok a lábatokra, sok az akna.
– Akna?
– Nincs vécéjük, na!
– Azt hallottuk, bántják őket.
– Dehogy bántják! Kapnak enni, inni.
– A hírek szerint a szerb hatóságok mérgesek a magyarokra.
– Dehogy mérgesek! A migránsokból élnek. Lehúzzák őket, amíg csak lehet. De ha már itt vagytok, Szabadkán nézzétek meg őket, van egy táboruk a buszpályaudvar után.

Kosztolányi Dezső városában rozsdás busz követ terepjárót. Háznál „parketi” kapható, van OTP, roskadt panel váltja a földszintes házat, és lépten-nyomon határőrkocsiba botlunk. Egy kendős nő húzza a fiát az út szélén, előttük két arab fiatal bandukol. Lassítunk, kérdezzük tőlük, merre a tábor. Azt mondják, éppen oda tartanak. Nem merjük felvenni őket, a helyi border-police embercsempésznek nézne minket:
– Ne haragudjatok!
Bólintanak, megértik, mutatják az utat. A városszélen a kerítések mögött sátor sátor hátán, gyerekek játszanak, a férfiak hátukkal támasztják az egyetlen kőházat, amelyben az irodák lehetnek. A kapu előtt egy tábla hirdeti, hogy a tábor a német szamaritánusok és a külügy támogatásával épült. A kopasz portás előttünk zárja be a kaput, németül, angolul és magyarul magyarázza: ha nincs „dokument” a szerb kormánytól, nem mehetünk be. Azért fülel, kivel beszélünk a táboron kívül.

Megvárjuk a két fiút. Egyikük, a 17 éves Ajud azt mondja, nyolc hónapja indult el Marokkóból. A fele időt Görögországban töltötte, aztán indult tovább. Dániába készül, ott él egy barátja. Odahaza filozófiát tanult, kicsi kora óta focizott, focista szeretne lenni, abban jó. Tele sebbel az alkarja, az arcán kék foltok.

– Mi történt?
A kopasz portás felcsattan:
– Nem mi vertük meg, hanem a magyarok!
Ajud bólint. Azt mondja, amikor megpróbált átlépni a magyar határon, egy rendőr vagy katona rákiáltott, hogy álljon meg. Ő megijedt, rohanni kezdett, de elkapták, leteperték és megverték. Aztán visszatoloncolták Szerbiába.

Nem tudom eldönteni, lódít-e vagy az igazat mondja.

– Mennem kell – megvárja, míg a portás kinyitja előtte a kaput.
A röszkei határnál az estével együtt szakad ránk az eső. Szerbia után, még a magyar határellenőrzés előtt leparkolunk. Átfutunk az esőben az úttest túloldalára, és a hazai kerítés előtt állunk ismét. Jöttünkre egy rendőr ugrik ki a sötét mikrobuszból. Ő a magyar oldalon áll, mi elvileg a szerb térfélen.

– A táborba akarnak menni? – csodálkozik. És ismét recseg az adóvevő, adatok repkednek az éterben. A magyar kerítés mellett, a Szerbia felőli oldalon egy keskeny magyar földút visz a táborig. Térdig érő szögesdróttal akadályozzák, hogy valaki belépjen.
– Ha kikerülik a magyar földutat, mi nem tehetünk semmit – mondja a magyar rendőr.
Összekacsintunk. Átlépjük a szögesdrótot és azonnal leugrunk a magyar útról a szerb susnyásba.

– Azt tudják, ha ott sétálnak, ahhoz a szerb kormány engedélye is kell? – szól utánunk a rendőr. Aztán legyint: – De ez a maguk dolga.

Vigasztalanul esik, a menekülttábor felől füst száll felénk. Jobbra szögesdrót, magyar konténerek, a tranzitzóna, ahol menekültkérelmet lehet beadni, balra sátrakból, faágakból összetákolt kunyhók.

Hamid, a fiatal iráni mérnök csodálkozva néz ránk: először is sem esernyő, sem esőkabát nincs nálunk, de azt sem érti, mit keresünk itt a sötétben. Barátja azonnal elszalad, és kerít nekünk esőköpenyt. A hátunkra teríti: – Tiszta, ne félj! – mondja.
Gyerek sír valamelyik ponyva alatt. Asszonyok készülnek a lefekvéshez, a férfiak lófrálnak, beszélgetnek kint a zuhogó éjszakában.

Hamid harminc napja él a magyar tranzitzóna szomszédságában. Azt mondja, nincs biztonságban az élete Iránban, ő nem muszlim.

– Itt nincs villany, de vécé és víz sem – sorolja.

Később megtudom, hogy a szerbek három mobil vécét állítottak fel az itt élő mintegy ötszáz embernek, de azok pár nap alatt megteltek, és azóta senki sem tisztította ki őket. Iványi Gábor, az Oltalom Egyesület lelkésze még júniusban hozott néhány mobil vécét, de a hatóságok nem engedték őket felállítani. A kerítés túloldalán van egy csap, a vizet egy csővel átirányították a menekültek tábora felé, belőle folyamatosan, ám gyenge nyomással jön az ivóvíz, abban nem tudnak fürödni az emberek. A táborlakók építettek pokrócokból, ágakból, raklapokból fürdőt maguknak, palackos víz ott a zuhany.

– A szerb humanitárius szervezetektől fejenként két ásványvizet és tonhalkonzervet kapunk naponta. Azon élünk – mondja Hamid.

Azért a magyar Oltalom Egyesület is naponta hoz nekik meleg ételt: hol 120, hol 350 adagnyit. Igaz, ebből nem jut mindenkinek.

– Nemrég a közeli tóba belefulladt egy hatéves gyerek – mesélik a táborlakók. Azt mondják, sok a beteg, de kevés az orvosság. Az ide kijáró egyik orvos például a megfázással küszködő Hamidnak állítólag azt mondta, nem tud mit tenni, igyon sok vizet, hátha meggyógyul.

– Az egyik barátom megpróbált átszökni, elfogták, és ebbe a börtönbe zárták 28 napra – mutat Hamid az egyik magyar, rácsos ablakú konténerre. Hallott ő is arról, hogy a magyarok közülük megvertek valakiket.

– Volt, hogy elvittek embereket egy nyitott magyar táborba, de rövid idő múlva visszakerültek hozzánk. Miért? – kérdezi.
Valaki tüzet rak egy sátorlap alatt. Nehezen gyullad meg a vizes fa. Indulnánk haza, visszaadjuk az esőköpenyeket. Hamid és barátai eltolják maguktól, hiszen nem állt el még az eső: – Vigyétek el! – kérlelnek. Nemet intünk.

Átázik a ruhánk, hagyjuk, hogy verje a fejünket az eső.