A parasztelnök
Bán Frigyes klasszikus vígjátékának (Felmegyek a miniszterhez, 1962) hőse, Balogh Bódog egyéni gazda kifogyhatatlan volt a trükkökből, ravaszkodásból – hogy elkerülje a belépést a téeszbe. Szabó Istvánnak – aki viszont nem fiktív alak, hanem a magyar agrárium ma is élő, legendás figurája – a Bódogénál tízszer több furfangra volt szüksége ahhoz, hogy az általa 1952 óta vezetett Nádudvari Vörös Csillag Tsz talpon maradjon, sőt az eredményeivel megihlesse az író- és újságíró-társadalmat. Idővel ennek a téesznek a neve az elnökével együtt „bevonult a magyar háztartásokba” is, mert az elnök mindig minimum a dupláját hozta ki a reá bízott jószágból annak, mint ami a magyar mezőgazdaságban lehetségesnek gondoltatott. ACZÉL ENDRE írása.
Szabó most egy 200 oldalas monológban (Osiris Kiadó, 2012, szerkesztő, de annál talán több is – nem kis meglepetésemre – a történész Romsics Ignác) meséli el életútját, amelynek első cölöpje a kisparaszti nincstelenség, az utolsó meg Magyarország egyik legvirágzóbb, gépekkel, műtrágyával, vetőmaggal kereskedő agráripari részvénytársasága (KITE). Közben történt egy s más, aminek a summázata az én szememben viszonylag egyszerű: ő az a paraszti mivoltát soha meg nem tagadó, a „maga fajtájához” olykor előítéletesen (is) ragaszkodó parasztember, aki gazdaságban és politikában idehaza – Losonczi Pált nem számítva – a legtöbbre vitte. Ez a tétel alapjában a Kádár-korszakra áll. Volt ő abban minden: parlamenti képviselő, az Elnöki Tanács tagja, kb- majd pár évig pb-tag, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöke s amúgy „balkézről” egy nemzeti büszkeség tárgyát képező hatalmas agáripari komplexum irányítója.
Egyszerre volt kommunista és technokrata. A kettő a Kádár-kor Magyarországán nem szükségképpen egészítette ki egymást. Szabó a maga politikai pozícióit csakis és kizárólag olyképpen „valorizálta”, hogy a Dögeitől Biszkuig–Gáspárig húzódó, hivatásos parasztnyúzókkal – szebb kifejezéssel: a „tősgyökeresen” kommunista munkásellenzékkel – szemben nem is annyira a saját téeszének, mint inkább (megint ezt mondom) a maga fajtájának, sőt népének-nemzetének a hasznát kereste. Megtalálta, kijárta, mert a pragmatikus Kádár János személyes rokonszenvét és védelmét élvezte mindvégig.
A dolgok ennél persze sokszorta bonyolultabbak. Nem Szabó járta ki, hogy a téeszparasztságot fokozatosan megszabadítsák a szovjet rendszerrel járó tervgazdasági kötelmektől és terhektől; hogy hagyják tehetsége szerint tollasodni; hogy a háztáji azzá legyen, amivé lett; hogy szociálisan (ellátások, nyugdíjak) emancipálják, azaz a munkássággal szemben meglevő, mondjuk így, versenyhátránya – ugyancsak fokozatosan – megszűnjék; hogy a „munkásvonal” minden berzenkedése dacára Kádár áldásával megszülessék a TOT, a termelőszövetkezeti parasztság Európában is elismert, Nyugat-Európára is kitekintő országos érdekképviselete.
Az érdemeket maga Szabó István az ő „ikonjainak” a javára írja, még ha olykor önszemélyűleg volt is a szószóló. Azoknak, akiket a kor érdekel, talán újdonság lesz arról olvasni, hogy Fehér Lajosnak, Erdei Ferencnek, Dimény Imrének – a politikusnak, az ideológusnak és a miniszternek – milyen „földharcokat” kellett vívniuk önnön vezetőtársaikkal. Semmi sem ment magától. Végtére is Kádárt – akinek mindenben döntő szava volt – sokaknak kellett meggyőzniük arról, hogy a paraszt érdekeltsége (csupa nagybetűvel) egyfelől a közös felfuttatásában, másfelől, de ezzel egyidejűleg az egyéni haszonban kitörési lehetőség az egész magyar gazdaság számára – kivált abban a tömbben, ahol kényszerűen éltünk.
Csak okos emberek értették meg, hogy egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa inkább kereste, mint kínálta az élelmiszert, Magyarország a maga igen jó adottságaival tömegnyi pénzt kereshet, és – keresett is. Meg maga is jóllakott, ellentétben szovjetekkel, csehekkel, lengyelekkel, NDK-sokkal. (Jaruzelski csodálkozik: „Milyen sok maguknál a hús!”) A magyar agrárium egy olyan piacon tudott komoly pozíciókat kiépíteni, ahol nem cserekereskedelem folyt, hanem az áruinkért kézpénzzel fizettek. Ezt váltotta ki a mi „puha” agrárexportunknak a szovjet részről „kemény” (csak devizáért beszerezhető) javakkal való ellentételezése.
Szabó monológjának van egy „bújtatott” eleme: a nádudvari elnök ösztönös vonzódása – már a Rákosi-korszaktól – a puszta szakértelemhez. Nem olvasom, hanem kiolvasom a szövegéből, hogy olyan parasztember volt és maradt is ő, aki mindig „okos” munkatársakat keresett: tapasztaltakat, függetlenül attól, hogy osztályszempontból milyen az előéletük; aztán iskolázottakat, gondolkodásra, eredeti ötletekre képeseket. (Nota bene: az ő fejében is volt stratégia, hogyne lett volna. Különben soha nem születik meg az a nádudvari „vertikum”, amely a közönséges szántóföldi növénytermésztéstől és állattenyésztéstől eljut a termékek felvásárlásának, forgalmazásának, feldolgozásának, csomagolásának, terítésének, a melléküzemági tevékenység felfuttatásának, szinte ipari méretűvé növelésének az állapotához.) Ettől őt soha nem lehetett eltéríteni; igaz, az általa kiválasztott, sokkal fiatalabb évjáratú vezetőket sem őtőle.
Van okom csodálni Szabó Istvánt. Végtére is ő szűkebb, hortobágyi hazájában nem olyan „kövér földeken” kezdett el gazdálkodni, mint mondjuk azok a Fejér megyeiek, akik az Orbán-kormány jóvoltából ma Magyarország legjobb földjeihez jutnak. Hanem egy adottságai folytán kiválónak semmiképp sem mondható vidéken. És mégis, mi lett Nádudvarból? A hajdanán félig-meddig nyomorúságos faluból a Szabó-korszakban virágzó település, olyan házakkal, közületi létesítményekkel, amelyeket érdemes volt mutogatni ország-, sőt (félig-meddig) világszerte. Ja, hogy (mint Romsics írja a kötet utószavában) mindez – a téeszbe kényszerített, kisajátított gazdák szemében – egy közönséges kollaboráns meg nem bocsátható számlájára írandó, akit még az emlékezetből is ki kell vetni? (Nem Nádudvaron, ott nem megy.)
Létezhet ilyen „megközelítés” is. De ha nincs Szabó, akkor a Vörös Csillag számára Kádár által (nyilván) egy telefonnal elintézett valutakeret sem létezik amerikai John Deere traktorok vásárlására, és kínlódnak a helyiek azzal, ami szovjet exportból bejön. Ám ezen a ponton szeretném helyre tenni a dolgokat. Kádár nem azért adatott valutát beszerzésre, mert annyira szerette Szabót, hanem azért, mert a nádudvari téesz eredményei elbűvölték. (Amiképp Burgert Róbert bábolnai állami gazdaságának teljesítménye is.) Tudta, hogy ez nem rossz beruházás, helyén volt az esze.
E történet végére egy anekdotikus fordulat kínálkozik. Amikor Jegor Ligacsov, Gorbacsov „keményvonalas” helyettese azzal dicsekedett Kádárnak, hogy mekkora siker az alkoholtilalom, s meglehet, hamarosan kiterjesztik a dohányfélékre is, a magyar vezető azzal riposztozott, hogy jó-jó, Ligacsov elvtárs, de „mit adnak helyette?”. Helyezzük ezt a történetet a mába. Szabó szerint a rendszerváltozás utáni húsz évben a korábban európai élvonalnak számító magyar agrárium irányítói – anélkül, hogy ilyen kérdéssel szembesültek volna – saját terrénumukon megadták a választ: a meglevő helyébe mit adunk? – semmit!
Hősünk monológja mégis azzal a gondolattal zárul, hogy ha már egyszer, nagyobb kötöttségek mellett, sikeresek tudtunk lenni, akkor most, az ezredforduló utáni második évtizedben is meg kell találnunk a kibontakozást. „Csak azokra kellene bízni az ágazatot, akik értenek hozzá, és tenni is akarnak érte” – mondja, s hozzáteszi: szeretné megérni, hogy így lesz. Mi is szeretnénk, noha azt halljuk a hivatalban levő agrárminisztertől, hogy ő nagyüzemet egy darabot se szeretne látni. Eszerint nem érjük meg. Egyelőre.
