A napos oldalon
Balázs Péter negyvenhét éve van a pályán, tíz éve állandó résztvevője a Fidesz rendezvényeinek, öt éve igazgatja a Szigligeti Színházat a fideszes vezetésű Szolnokon. Idén elnyert Kossuth-díját nagy népszerűségnek örvendő, groteszk bájjal és fanyar humorral megformált emlékezetes alakításaival, mesefilmfigurákat legendássá tevő szinkronjaival, igényes rendezői munkásságával, közösséget kovácsoló színházteremtő, -vezető tevékenységével indokolták. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Pályájának kezdő éveiből erős emlék a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Fontos állomás?
– A dalokban volt spiritusz, de a soványka sztori miatt nem jósoltam nagy jövőt a produkciónak. A színész nem feltétlenül látja kívülről, miben lehet sikere. Aztán ötszázhatvanszor játszottam. A szólóm néhány sora akkor ütött legnagyobbat – szinkrontolmácsolásban –, amikor a ’77-es charta idején Csehszlovákiában turnéztunk. „Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad!”
- Szláv nyelveken fura lehetett. A chartát aláírták?
– A Vígszínház akkori direktora, Várkonyi Zoltán arra intett: tollat se vigyünk magunkkal.
- Hallgatott rá mindenben?
– Szakmailag etalon volt, feltétel nélkül elfogadtam.
- Milyen ígéretekkel ringatta ifjú színészként?
– Korai feladatom, a Keresztül-kasul című vígjáték próbáján asszisztense súgta meg: Várkonyi a játékom láttán kezeit
összecsapva mondta: „De jó bohóc!” Színpadi értelemben rendkívül pozitív, inspiráló meghatározás.
- Nem is igen távolodott el a figurától.
– Alkatomból eredően nem elsősorban hősöket, ám sokféle karaktert eljátszottam. De tény: groteszkre való képességem okán foglalkoztattak annyit a tévében, rádióban is. Utóbbiak gyakorisága még Várkonyinak is szemet szúrt, de tőle messze állt az irigység. Azt gondolom: szakmai jövőmről is voltak elképzelései, ám őt hamar elvesztettük. Aztán új irányokba indult a színház, vagyis teátrumom kezdett távolodni tőlem.
- Sértette?
– A klasszikus vígszínházi stílus szerves része volt Újlipótváros kulturális közegének. A helyi közönség imádta, én is egyik kedvencük voltam. Szívem szakadt meg, amikor éreztem: váltanom kellene, mert egyre idegenebb az ízlésemtől a stílus. Persze a feladataim is zsugorodtak. Kedvetlen lettem, a kollégákkal sprőd. Végül feleségem biztatására – akivel már negyvenöt éve együtt vagyunk – kilencvenhatban szabadúszónak álltam. Páromnak volt igaza: kinyílt a világ, kiderült, bőven van még bennem energia.
- Valljuk be: szakmai elégedetlensége korábban sem jelentett valódi elnyomatást.
– Sosem tagadtam: az előző rendszerben is a napos oldalon jártam. Már csak a tévés-rádiós munkák okán is, amelyekben az ön édesapjával is rengeteget dolgoztam együtt. Aczél adta a Jászai-díjamat 1982-ben, amikor már nem lehetett tologatni a dolgot. Az érdemes- és kiválóművész-listáról viszont mindig lehúztak. Pártonkívüli voltam, polgári gyökerekkel.
- Politikai vonzalma hasonlatos apáméhoz. Csak ő sub rosa került viszonyba Orbán Viktor köreivel. Mindig utólag említette szégyenlősen, bár picit büszkén: találkozott valahol „a Viktorral”. Ön ellenben tribünembere, állandó fellépője lett a fideszes eseményeknek. Miért?
– Az Orbán-kormány bukása után ajánlottam fel: a magam eszközeivel szívesen segítek a vesztesnek, hogy újra helyzetbe kerüljön. Felemelő volt verset mondani a Kossuth téri tömeg előtt, jelen lenni a nagygyűlések tribünjén.
- Orbán is egyfajta etalon?
– Nagyjából egyet gondoltunk az országról, nemzetről. Sosem felejtettem el a Nagy Imre temetésén elmondott karakán beszédét.
- Orbán harcossága maradt, intellektusban már más karakter.
– Közelebb került Antall József szelleméhez, aki amúgy alma materemnek, a Toldi-gimnáziumnak volt tanára. Vele a rendszerváltás hajnalán találkoztam újra, amikor az orvostörténeti múzeum patikai részén forgattuk az Égető Esztert Inna Csurikova és az én főszereplésemmel. Antall Józseffel nagyon megörültünk egymásnak. Ismerte a pályámat, kérdezte: a Kossuth-díj megvan-e már? Nevettem, mondtam, „ezektől” sosem kapom meg.
- Mi nem bántuk, hogy az apám Horn Gyulától kapta.
– Saját színészi pályámnak bizonyára vannak tévútjai, ahogy komoly értékei is. Olyan művészek tekintettek partnerüknek, mint Sinkovits Imre, Tomanek Nándor, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán. Ám kitüntetésemben annak is meghatározó része van, amit az elmúlt öt évben színigazgatóként elértem. Amely pozíciót – hogy elébe menjek a felvetésnek – nem a Fidesz adta, hanem a szolnoki polgármester, Szalay Ferenc kérésére pályáztam meg. A Szigligeti Színházzal akkor kerültem kapcsolatba, amikor az akkori igazgató, Szikora János meghívta az Óbudai Társaskörben futó Delila című bulvárdarabot, amelyet én rendeztem és játszottam Bánsági Ildikóval. János ugyanis úgy látta: kísérletező műsorterve nem igazán kedvez a látogatottságnak. A polgármester a Delila sikere láttán keresett meg. Voltak aztán zökkenői az igazgatói pályázatnak, és a kudarcos első forduló után Szikora János azt ajánlotta: induljuk együtt. Az mondtam: szakítás lenne a vége, mert teljesen különbözőképpen gondolkodunk a színházról. Én ma is a klasszikus, vígszínházi irányt követem, amely nem a kísérletezgetéstől lesz korszerű, hanem az újabb generációk hoznak bele frissességet. Szolnokon például az elképesztően tehetséges Molnár Nikolett vagy Dósa Matyi. A színház telt házai egyebek mellett az ő kvalitásaikat is bizonyítják.
- Nyilatkozta egyszer: amikor a Kritikusok Céhének „alternatív színházi eszménykörben élő” tagjai ellátogattak színházába, akkor az „újfajta kísérletek mámorától” nem is tudtak odafigyelni az önök klasszikusabb megformálásaira. Megfogalmazása szinte pártállami klasszikusokat idéz.
– A céh látogatása után elterjedt, hogy Alföldi Robin ironizálok a János vitéz tökkelütött francia királyaként. Mert amikor kérdésemre Jancsi elmondja, hová való, én bárgyún pislogok: „Magyarország? Alföldi? Soha hírét nem hallottam.” Egyrészt ez a szöveg, másrészt, ha lehet, miért ne vegyem poénosra? Szolnokon különben nem nagyon lehet, mert ott nem Robi van a közönség fókuszában. Liberális oldalon mégis felfújták a dolgot. Azt viszont nem tették szóvá, hogy engem kevésbé cizelláltan ekéztek a fővárosi Kamra egyik produkciójában. Én egyébként nem bántam. Ahogy, híresztelésekkel ellentétben, azt sem állítottam soha: Pintér Béla Szutyok című produkciójának – bár nem túl ízléses cím – vagy az értelmes kísérletezésnek ne lenne helye a honi színi világban. Ahogy a mi eklektikus szolnoki színházunknak is helye van, hiába kérik ki maguknak a létezését.
- Úgy tartják: lejt a pálya. Színházának tévés jelenléte szúr például szemet.
– Munka van mögötte, teljesítmény. A Duna TV-s megjelenésünk ráadásul másfél millió magyarnak adott örömet. Ha az állandó számonkérés marad a szóváltások tárgya, akkor nem jutunk sehová. Én kezet nyújtok a másik oldalnak, csak fogadják el.
- Alapítója volt a Magyar Teátrumi Társaságnak a Magyar Színházi Társaság ellenében. Parola?
– Fel kellett törni a megkövesedett struktúrát, hogy új gondolatokat is artikulálni tudjunk. Ha végre a színészeknek is lesz komoly szakmai kamarájuk, abban majd feloldódhatnak, konszenzusra juthatnak az eltérő vélemények.
- Formált meselakjai közül melyik a kedvenc?
– Mekk mester szívközeli, vagy az amerikai zenés rajzfilmek figurái. Oroszlánkirály, a Herkules kis szatírja, a Gumimacik. A nagy horgász kapcsán hosszú haknisorozat is összejött. Schütz Ila férje vitt körbe az országban. Reggel nyolckor már Rákospalotán énekeltem, nem titok, komoly bevételt jelentett akkoriban.
- Direktornak lenni jó biznisz?
– Ne ugorjon félre az ember, ha szembejön vele a pozíció. De tudja azt is: komoly felelősség untermanként biztosítani mások egzisztenciáját. Aki viszont bírja, annak sok lelki és szellemi örömet adhat. Ami pedig pályám egészét illeti: nem nekem jelent korlátot, ha valaki Mekk mesterrel és a nagy horgásszal próbálja keretbe foglalni.
Balázs Péter – Székely himnusz:
