A Nagypapa

A 19. század utolsó előtti évtizedének utolsó évében született meg Bódis Lajos.

Szüleinek, illetve nagyszüleinek kilétét ma már homály fedi. Unokái között elterjedt sok mendemonda, amelynek magvait legidősebb fia, a szintén Lajos (a Lali bácsi) hintette el. Ezeknek a légből vagy irattárakból (még bizonyításra vár!) kapott tényeknek a központi figurája egy bizonyos Somsics gróf (jelen sorok írójának zavaros emlékezetében az Aurél keresztnév motoszkál, de ezt a többi szakértő nem fogadja el hiteles adatnak). A grófot, aki valahol délvidéki birtokán élt, utóbb sokféleképpen jellemezték. Valaki azt állította róla, hogy sánta volt. Mások a púposra esküdtek. A legambiciózusabbak a kettőt vegyítették.

Nos, Somsicsot (Aurél vagy nem) állítólag gyengéd szálak fűzték egyik szolgálójához, akinek (mit ad isten!) a vezetékneve Bódis volt. A gyengéd szálakat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, tettek követték, és mi tagadás, a baba úton volt. Ez még a 19. században is megtörténhetett. Viszont a várandós Bódis lány rangon aluli partnernek számított annak idején (még nem volt meg a cukrászda). Az amúgy sem sziklaszilárd tényeket ennél a pontnál vad találgatások váltják fel. A legvalószínűtlenebb és ezáltal a leghihetőbb ezek közül az, hogy Somsics, aki sánta volt ugyan, vagy púpos, vagy mindkettő, de azért nemes lelkű, gavallérosan bocsátotta útjára a vállalhatatlan arát és annak még meg nem született csemetéjét. Hogy ők hova mentek, mentek-e egyáltalán vagy maradtak helyben, nem tudni.

Későbbi csavargásaink során (ő inkább bitangolásnak nevezte ezeket a sétákat, amelyeknek mai ésszel a Söntéstől söntésig címet adnám) többször mondott számokat, már ami a testvéreit illeti, és úgy emlékszem, a legnagyobb ezek közül 16 volt. A számokkal amúgy is csínján kell bánni a Nagypapa esetében, aki nem csak a marcipánok és mignonok színezésének volt nagy mestere.

A cukrászmesterséget a többi között Pesten és a Felvidéken sajátította el. Ennek is van megcáfolhatatlan bizonyítéka, hiszen Lajos számtalan esetben fitogtatta szlováknyelv-tudását, és előszeretettel mondott szlovákul érthetetlen mondatokat, sőt versikéket is. Legalábbis így hangzottak. Mivel a népes családban akkortájt senki nem tudott egyetlen megveszekedett szót sem szlovákul, ezt teljes nyugalommal meg is tehette. Mi, unokák pedig tágra nyílt szemmel bámultunk a Nagypapa járatosságát hallva Bábel tornyának világában. Utóbb visszagondolva, talán ő okolható azért is, hogy az unokák közül sokan csavargásra adták fejüket.

B. L. életében a legtermékenyebb időszak 1910 és 1924 között volt. Először is elvette Neorcsics Katalint, a Nagymamát. Kilenc gyermekük született (egy nagyon fiatalon elhunyt), méghozzá úgy, hogy a Nagypapa közben végigharcolta (ez csak légies szimbólumként értendő, mert egyéb forrásművek nem támasztják alá hőstetteinek önmaga által vázolt tényeit) az első világháborút. Ilonka 1911-ben, Juci 1912-ben, Pöszi 1913-ban, Kaci pedig 1914-ben látta meg a szabadkai napvilágot. És a lányos sorozat itt megszakadt, a váltáshoz kellett, úgy tűnik, a világháború vérpezsdítő borzalma. Az első fiú, apja után szintén Lajos (Lali) 1917-ben, Józsi 1921-ben, az ikrek (Laci és Sanyi) 1924-ben születettek. És ez idő tájt költözött be a népes család a Rudics utca 1.-be, vagyis az azóta is ott levő Bódis cukrászdába. De előre szaladtunk az időben.

Maradjunk csak Doberdónál és az ott dúló harcoknál, amelyekből a Nagypapa bőven kivette a részét. A cukrászda feletti lakásban számtalanszor tartott élménybeszámolót (mi több, haditudósítást) a szavait szájtátva leső unokáinak. A megszámlálhatatlan kaland közül (szerénytelenebbek ezeket hőstetteknek neveznék) három maradt meg a családi közemlékezetben. Valószínűleg elsősorban vérfagyasztó tartalmuk miatt, de lehet, hogy az ismételgetések száma is közrejátszhatott. Mielőtt kitérnék ezek részletezésére, még meg kell jegyezni, hogy a Nagypapa, tekintettel a hallgatóság elvárásaira, nem a szürke tényeket ismertette, a történetek előadásonként módosultak, kiegészültek, sőt egyes esetekben a végkifejlet is simulékonyságot mutatott. Hiszen nem egy, a tényekhez görcsösen ragaszkodó, kisstílű történészről van szó, hanem a mindenkori igazságot kreatív módon feldolgozó és tálaló mesemondóról. Emiatt a hitele is sokkal nagyobb volt, mint a történelemtudománynak, amely szintén kreatív módon változik. A különbség csupán csak az, hogy nem az unokák, hanem a hatalmon levők miatt.

Tehát a Nagypapának három alaptörténete volt. Az egyik szerint iszonyú mészárlást vittek végbe az olaszok. (Ők voltak a hűtlen szövetségesek, akik ellenünk, vagyis a Monarchia ellen fordultak. Mint tudjuk, ez utána szokásukká vált.) Nos, egy hatalmas digó (nem eredeti kifejezés, B. L. használta) offenzíva következtében a Nagypapa körül elhullottak a bajtársai, és nem maradt más választása, mint hogy minden eshetőségre bekenje magát sárral és vérrel, majd bebújjon nyakig egy gödörbe. Nem tisztázott, hogyan került oda egy emberszabású gödör, de hát Doberdónál minden elképzelhető. Különben is, ki merte volna az unokák közül megkérdőjelezni a Nagypapa szavait? A történetnek volt még egy részlete, amely szintén nem fitogtatott oktondi szilárdságot. Ahogy cseperedtek felfelé az unokák, a Nagypapa által a gödörben eltöltött időszak egyre rövidebb lett. Hét napnál kezdtük és talán 24 óránál álltunk le. Történelmi távlatokban gondolkodva ezek elhanyagolható részletek. Természetesen minden történet happy enddel végződik, ezt fölösleges is hangsúlyozni.

A második történet híven tükrözi, hogy milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük a hősiesen harcoló magyar honvédeknek. Ezúttal a digók, úgy látszik, békén maradtak, de felbukkant egy újabb ellenség. Egy fenevad! Barna medve képében és alakjában, méghozzá akkor, amikor B. L., a magyar honvéd és két társa a közeli erdőben mászkált. Pardon: felderítő munkát végzett. Vagy rossz nyelvek szerint fát gyűjtöttek a konyhának, mert ott szolgálták le hazafias küldetésüket. De hát rosszakarók, irigyek minden valamirevaló háborúban akadnak. Rájuk se kell hederíteni! Szóval a fenevad, a szociális érzékenység teljes hiányáról téve tanúbizonyságot, felfalta a Nagypapa bajtársait. De nem Lajost! Aki puszta kézzel leteperte a digó medvét (magyar medve ilyet nem csinál), és addig tartotta fogva, amíg meg nem érkezett a főszakács. Akarom mondani a felmentő sereg.

A harmadik történetnek világpolitikai mondanivalója is volt. Sőt engedjék meg, hogy a Nagypapa nevében még azt a szerénytelenséget is megkockáztassam, hogy kimondjam: előrevetítette Trianon tragédiáját is. Annak minden komplexitásával, az emberi jogi oldaláról nem is beszélve. Így, rekonstruálva az eseményeket, ez a történet 1918-ban játszódhatott. B. L. ugyanis, mit sem sejtve, a hatalmas digó fölényre fittyet hányva, egyes-egyedül, puszta kézzel (ez a motívum nagyon fontos, és a későbbi háborúkban előszeretettel használták a Nagypapa találmányát a pártatlan tudósítók, történészek a „mieink” ártatlanságát, áldozati mivoltát leírandó) elfogott két ellenséges katonát (két digót, magyarul), és annak rendje és módja szerint fogságban tartotta őket. Így helyreállt a világ rendje, mindenki az általa megérdemelt helyen volt. Jöhet a béke. Jött is, de nem úgy, ahogyan Doberdónál várták. A nagyhatalmi elvtelen és nemtelen (ide várunk még jelzőket) egyezkedés gyakorlati következménye az volt, hogy a Nagypapának, aki nyakon csípte a digókat, azon nyomban el kellett engednie őket. Sőt ők lettek a győztesek!

Ekkor fordult a Nagypapa – ezúttal véglegesen – a nem kevésbé veszélyes, de léleknemesítő cukrászat felé.

De mi még csak Trianonnál tartunk. Hősünk ebben az időben éppen világháborús hőstetteinek fáradalmait pihente ki. Ha tehette volna. De már nyolc gyermeke közül öt megszületett: a négy leány és az első fiú (természetesen szintén Lajos, a családban Lali). Már csak a cukrászatot folytató második fiú, Józsi és az ikrek (Laci, Sanyi) hiányoztak. Meg kellett keresni a betevő süteményt. Nincsenek hiteles történelmi bizonyítékok, amelyek egyértelműen kimutatnák, hogy Bódis Lajos súlyos lelki traumát szenvedett volna a trianoni békediktátum miatt. Alapos gyanúm szerint még ebben, a magyarság szempontjából sorsdöntő időszakban is a zónapörkölt és a hosszúlépés meghökkentő összefüggéseinek varázsában élt.

Ebben az időszakban indult meg Szabadka (a legnagyobb délvidéki magyar „város”) beilleszkedése a kisebbségi sors kevésbé magasztos, de néha igen szükségszerű valóságába. Lajos, aki rendkívüli alkalmazkodási képességekkel rendelkezett, azonnal felismerte a cukrászat forradalmi szerepét, és ügyesen kijátszva az amúgy sem éber szerb ellenőrzést, kimutathatóan magyar alapanyagokból magyar süteményeket gyártott nem csak magyar szájakba. Ezzel bizonyíthatóan lényegesen hozzájárult a nemzetközi munkásmozgalom elévülhetetlen vívmányaihoz. És a nemzeti hagyományokhoz. Ha már egy ügy beindult. Munkásmozgalmi szerepe a későbbiek folyamán még inkább kitapinthatóvá válik. Például a tökélyre fejlesztette a 3x8-as követelést: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra kocsmázás. Ehhez a proletár dogmához szívósan tartotta magát, habár ideológiailag néha eltévelyedett a kapitalista haszonszerzés felettébb ingoványos talajára. Főleg, ha az előző 8 óra kiadásait a következő 8 órában kellett pótolni. És most nem a pihenésre gondolok.

Valószínűsíthető, hogy B. L. nem vett részt az akkori Magyar Párt tevékenységében, mert éppen családja fenntartásával foglalkozott. Emiatt nem volt ideje magára vállalni a kirekedt nemzetrész magasztos feladatát, ami etnobiznisz néven fut azóta is, lankadatlan hevességgel. A lényege: egy kicsit az anyaországtól, egy kicsit a ránk szakadt ország kormányától, és mind a mi zsebünkbe.

Mint ahogy Bódis Lajos nem okolható azért, hogy az első Délvidékre rekedtek magyar pártja csúfos vereséget szenvedett a szerb–horvát–szlovén választásokon. Viszont nem tudjuk (mi, regisztrált kutatók), miként viszonyult B. L. az első, Trianon utáni magyar–magyar konfliktushoz.

A Magyar Párt, egészen eredeti módon, választási kudarca miatt (tessék találgatni, kit!) a sajtót okolta. Nem is akármilyen sajtót, hanem az akkori „híg” magyar lapot, a Bácsmegyei Naplót.

Bódis Lajos ebben a lélekemelő miliőben mást nem tehetett, mint maradt az eredeti szakmájánál. Krémest, suhajdát (azoknak, akik eléggé el nem ítélhető módon végzetesen tájékozatlanok: párizsi kosarat), pozsonyi kifliket gyártott.

Talán ennek is köszönhette, hogy a második világháború vérzivataros idejét és az 1944-es kommunista megtorlásokat családjával együtt épen megúszta. Pedig több éjszakát is felöltözve töltött, készen arra, hogy jönnek érte. Nem tudni, minek köszönhette szerencséjét. Talán mert néhány szabadkai zsidó barátja és azok családja évekig titokban fogyaszthatta a Bódis-süteményeket akkor, amikor bujkálniuk kellett. De lehet, hogy azért, mert tetemes mennyiségű hosszúlépést fogyasztott el a háború előtt és alatt mindenfajta helyi potentáttal, függetlenül azok nemzeti, felekezeti és világnézeti mivoltától. De lehet, hogy csak senkinek sem kellett egy cukrászda, mert strapás, és dolgozni egyetlen hatalomnak sincs ínyére.

Mindenesetre Lajosunk a titóizmus idején is pozsonyi kiflizhetett meg suhajdázhatott. És már a dédunokáknak regélt: a hálátlan digókról, a nagy, változó színű medvéről és az örök marcipános harcmezőkről.