A masírozók fenyegetése nem a szavakban, hanem a bakancsokban van

Kötetében annyira alapos, hogy az akár egyetemi tankönyv is lehetne. Thomas Mannt, Brechtet, Kafkát, Freudot, Jungot – satöbbi – nemcsak megemlíti, de ismeretlen történetek tucatjait írja meg róluk. Mennyi idő volt ezt összehozni?

Nyolc év, napi többórás könyvtári kutatás.

Mi vitte rá?

Elolvastam Alex Weissberg bécsi születésű fizikus emlékiratait, amelyet Arthur Koestler szerkesztett. Weissberg és első felesége a világnézetüket követve mentek a Szovjetunióba, ott aztán évekig letartóztatásban voltak. Hiába tiltakozott érdekükben Einstein, a Joliot-Curie házaspár és mások. Arra gondoltam: képtelenség, hogy ezt a történetet csupán Weissberg életrajza idézze fel, amelynek létezéséről még a nagyobb könyvtárakban is alig tudnak. Direktben persze senkit nem érdekelt volna a sztori. Elgondolkodtam, mi az a pont, amelyhez kötni lehetne. Beugrott: a történelmi kézfogás 1939. augusztus 23-án a német és a szovjet vezetés között. Ebből persze mindjárt tudtam: a dolog többről szól majd, mint Weissbergék drámájáról.

Moszkvában a filmgyárból kölcsönzött horogkeresztes zászlók lebegtek az ötágú csillagok mellett, amikor Molotov és Ribbentrop aláírta a megnemtámadási paktumot. Könyvében innen datálja a 20. századi „bűnbeesés” pillanatát. Azt is írja: amíg nem értjük meg a diktatúrák természetét, addig a jelenünket sem érjük. Máig tartana a paktum hatása?

A kommunizmus, a fasizmus ideológiáját Európában gyártották. Előbbit a szovjetek, utóbbit a németek fejlesztették borzalmas rendszerré. Korunkra is rányomja bélyegét, hogy ezek össze tudtak ölelkezni. Világszerte opportunista szövetségek köttetnek. Az Európai Unió elvben kivétel, de nem tudom, az marad-e, ha Törökországot is befogadja. Ahol bármiféle vallási vagy egyéb diktatúrának lehetősége van, annak az országnak nem lenne helye az EU-ban. Persze ezen túl is találni múltban gyökerező problémát az unióban. Térségünk tagországaiban erősödik a nacionalizmus. Az, amely – Johnson szerint – a csirkefogók eszköze.

A könyvének egyik tanulsága: ideológiáktól megittasulva a legkomolyabb koponyák is megszédülnek. Elég csak a Hitler mellett érvelő Heideggert említeni.

A névsor nagy és szörnyű. Mondok én is egy példát: Sartre élete végén maoista lett.

Ön az értelmiség legnagyobb bűnének nevezi: asszisztáltak az „izmusok” megvalósításához. Ma is van ilyen. De vajon miként tud így elakadni az emberi elme?

Inkább hamis tudatról van szó, mint elakadásról. Könyvem a régi, az első világháború előtti Európa összeomlását rekonstruálja. A második világháború utáni Európa már egészen másként született újjá. A két világháború között megváltozott az értelmiségi ideál is. Dicsőség lett az elkötelezettség. Az értelmiség számára az lett a kérdés: elefántcsonttorony vagy lövészárok. Tenni valamit a jövőért. Az értelmiség legjobbjai százával álltak a lojalisták mellé a spanyol polgárháborúban. Az angol értelmiség színe-virága ott pusztult a barcelonai, madridi barikádokon. Az első világháborút követően az aktivitás és a cselekvés hamis tudatot hozott létre. Egyébként már jóval a Molotov–Ribbentrop-paktum előtt megesett a főbűn a versailles-i békeszerződés megkötésével. Az azt megalkotó urak a népek önrendelkezésére hivatkoztak, ám valójában rosszhiszeműen cselekedtek. Csupán egy védőövezet volt a céljuk a Szovjetunióval szemben. Így született meg a ma már nem létező Csehszlovákia. Vagy a furcsa, azóta hét részre szakadt jugoszláv állam. A békekorszak is szörnyű volt, a bűnbeesés tökéletes színtere. A világ azóta másik sínen megy.

Lehet, hogy körpályán? Ön is ott volt a Hollán Ernő utcai antifasiszta tüntetésen.

Félelmetes a feltámadó neofasizmus, veszélyzónába sodorhat népeket. A magyar változat azért ijeszt sokakat, mert hívei goebbelsi módszerekkel próbálkoznak. Nem csupán az a baj, milyen eszméket vallanak, hanem ahogyan megteszik. Visszaélnek a demokratikus játékszabályokkal, például a gyülekezési joggal. Amit mondanak, az amúgy már diszkreditálva van.

Szélsőség akkor csinálhat történelmet, ha a nagypolitika – így vagy úgy – támogatja. Több honi értelmiségi szerint nálunk ez történik. A hivatalos jobboldal, a Fidesz elég jól bírja a rémes és nevetséges hőzöngők jelenlétét. A Jobbikkal szövetséget is kötött az önkormányzati választásokon.

Ha ezt a népek elfogadják, megérdemlik. Négy évig szenvednek tőlük, aztán elzavarják őket. Ilyen a demokrácia. A baloldalnak egyébként az a legnagyobb hibája, hogy úgy beszél a szélsőjobbról, mintha az a demokrácián belüli tényező lenne. Fontosnak tartják megvitatni az önmaga által kinevezett X. Y. „kapitány” mondandóját, holott az üzenete nem a szavaiban rejtőzik, hanem a bakancsában, az egyenruhájában, a zászlajában. Kettős beszéden, kulcsra járó gyűlöleten nincs mit megvitatni, csak megvetést érdemel. Amúgy képtelenség, hogy félkatonai, egyenruhás csapatok bukkannak fel lépten-nyomon a nyilvános térben. Ezzel kimasírozunk Európából. A mai köztársaság militarizmusellenességben fogant.

A megvetés fegyverét csak hiteles politikai erő alkalmazhatja.

Amit itthon demokratikus baloldalnak nevezünk, az egy derék, ügyetlen társaság. Mondhatni: pancserek. Politikusait tapasztalat- és legitimációs deficit jellemzi. Tehetségüket belső harcokban fecsérlik el. Az országban civilizációs hiány kísért, nyilvánosan lehet buzizni, zsidózni a véleményszabadság nevében. Az elit pedig kompetenciahiányban szenved, ennek valutája a pártok által osztogatott felügyelőbizottsági pozíció, igazgatótanácsi tagság. Urambátyám helyett uram-pártom. A közbeszéd eldurvulása hangfogót kényszerített a baloldali értelmiségre. Mérlegelnek ide-oda, az elfogulatlanság látszatát keltve.

Tudnék kivételeket.

Magam is említhetnék egy-két ragyogó újságírót, gondolkodót, médiaszakértőt, tévés műsorvezetőt. De az ő gondolataik nem terjednek elég széles körben. A baloldalnak nincs saját csatornája. A jobboldalnak három televíziója, négy kürtje, hat harsonája, és ki tudná megszámlálni, még mije van. Mindegyikben balliberális médiatúlsúlyt emlegetnek. Mindemellett naponta nyilatkoznak bennük egyéb képtelenségeket olyan futóbolondok, akiket egy interjúban sem lehet megnevezni. Nem lehet azt mondani, hogy – például – a sületlenségeket szajkózó jogász asszonynak egy kerékkel többje van. Egyébként utóbbi tény rávilágít a jelenkori Magyarország egyik abszurdjára: a személyiségi jogot az igazság fölé rendelte. Mindenki a jog bozótjában bujkál, körülír, sumákol. Vagy maga elé motyog, vagy pervesztesként fizet.

Hol lett elhibázva?

És mikor? Szekfű Gyulától Ignotus Pálon át Németh Lászlóig és Nádas Péterig számosan megfogalmazták: utat tévesztettünk. Talán az a legnagyobb baj, hogy még az azonos gondolkodású emberek sem tudnak táborrá, nemzedékké felnőni. Visszatérve a Hollán Ernő utcához: a költészet napja volt, ezért magnóra vett Radnóti Miklós-és József Attila-versek zengtek a hangszórókból. De miért, hát nem tiltakozni mentünk? Nem voltak jelszavaink. Illetve később annyi elhangzott: „Nácik haza!” Miközben otthon vannak, ahogyan mi is. Mit mutat ez az egész? Szervezésben is lenne tanulnivalónk.

Nekünk annyi?

Freud annak idején Magyarországra jött tanítványokat toborozni, itt olyan magas szintű volt a képzés. Könyvemben is szó van az egykori Galilei Kör kapcsán a Polányi családról, amelynek két Nobel-díjasa volt, és bár éltek Berlinben, Bécsben, Manchesterben és Kanadában, a szívük visszahúzta őket Budapestre. Nem volt esztendő, hogy Theodor Herzl, a cionizmus alapítója ne jött volna vissza Budapestre. Ez fontos ország volt, az európai kultúra egyik központja, fővárosa Közép-Európa királynője. Ma nem tudjuk, mennyi életerő maradt benne. Szívemhez kapok, amikor olvasom a statisztikát: ötven esztendővel járunk Ausztria mögött.