A lecserélt elit

– Amikor a Terror Háza igazgatónője arról ír, hogy végre semmivé válik a balliberális megmondóemberek befolyása és szellemi terrorja, nem magánvéleményt mond, hanem a jobboldali értelmiségnek a rendszerváltásra visszamenő mély sértődöttségét fejezi ki. A ballib elit tényleg évtizedekig uralt minden pozíciót és fórumot?

– Azt kell látni, hogy az elitet mindig egy adott közeg választja ki, ami a tudósoknál lehet az akadémiai szint, a művészeti és médiaelit esetében pedig a szakmai közeg. Én terrort sosem éreztem, bár bizonyos területeken, például a médiában egy ideig törvényszerűen a liberális hangok voltak a mérvadók. Ami a művészeti életet illeti, ebben tíz-tizenötezren lehetnek, az ő elitjük három-négyszáz emberből állhat. Ma a Makovecz Akadémián, az MMA-n ülhetnek vagy háromszázan, a Széchenyi Akadémián pedig valamivel száz fölött. Ez, ha nem írja is le teljesen, de érzékelteti az arányokat. Persze a jobboldal tartós sértődöttsége ettől még igaz, a konzervatív értelmiség sokáig úgy érezte, hogy nem tud bekerülni a belső elitszentélyekbe. De ez nem a kiszorítottsága, hanem a teljesítménye miatt alakult így. Márpedig a kiválasztódáshoz elsősorban teljesítmény kell, amit a médiaelit esetében nemcsak egy belső körnek kell visszaigazolnia, hanem a közönségnek is.

– És a politikának is, hiszen akárhogy nézzük, az elit államfüggő volt és maradt, mert az egyetemi vagy intézeti állásait közpénzből tartják fenn.

– Sajnos Bibónak, aki szerette volna, ha az elit kiválasztása demokratikusan történik, nem lett igaza. A pozíciókat valóban a politika osztogatja, most pedig ezt még csúcsra is járatják. Ebben a mai hatalom nagyon sikeres, bár úgy látom, erősen fájlalják, hogy az arányok az ő szempontjukból egyelőre rosszak. Az MMA még mindig nem tudta meghódítani a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét, a Művészeti Alap utódját, amelynek hétezer tagja van.

– Mindenesetre az a törekvés, hogy egy hatalom teljes elitcserét hajtson végre, sosem került szóba 2010 előtt. Azóta viszont gőzerővel folyik, és annyira magától értetődően, hogy az ember ettől ijed meg igazán, nem is a váltástól magától.

– Ez törvényszerűen következik Orbán és az ő politikai érájának a felfogásából. Minden diktatúra így működik. Hiszen az értékeket az elit közvetíti, és ha azt akarom, hogy az enyémeket szajkózza, ki kell cserélnem egy másikra. Látszik ennek a technikája is. A tudományos elitnél ezért találták ki a kamu professzorok státusát, tehát azt, hogy az olimpiai érmesek, de még az edzőik is hozzájuthassanak ehhez a címhez. Kiszámoltam, ez úgy hatszáz embert jelent; ők mind jogosultak arra, hogy az Olimpiai Bizottság felterjessze őket egyetemi tanárnak. Nota bene: az Akkreditációs Bizottság háta mögött. A testnevelési egyetemen, ha jól emlékszem, most összesen tizenegy egyetemi tanár van, holnap mindet le lehet cserélni. A rektor meg egy kézilabdaedző lesz. A művészeti elitnek csináltak egy álakadémiát, az MMA-t, amely szintén egyetemi tanári helyeket fog osztani, hiszen a különböző művészeti díjak odaítélésében kulcsszerepe van, és utána csak fel kell terjeszteni a díjazottakat a köztársasági elnök elé, aki majd kinevezi őket tanárnak. A művészeti egyetemeken van nyolcvan egyetemi tanár. A háromszáz MMA-tag egy perc alatt átveszi a helyüket a színművészeti egyetemen vagy az iparművészeti főiskolán. A médiaértelmiség esetében még egyszerűbb a helyzet: a hatalom egyszerűen megveszi a nyilvánosság fórumait, és elküldi azt, aki nem kell neki. Ennyi. Persze a dolog azért ellentmondásos. A kizárólag felülről kinevezett elitek sosem tudnak igazán meggyökeresedni, viszont én arra sem láttam még példát, hogy ezeket az embereket a megszállt közeg kivetette volna magából. A „beültetett” emberek hosszú távon is megmaradhatnak. Egy régi adoma szerint Aczél György elvtársnak volt egy kedves embere, akiből akadémikust akart csinálni, ezért személyesen beszélt a szakosztály minden tagjával, akik meg is ígérték a támogatást. Aztán jött a szavazás, és Aczél jelöltje 7:1-re elbukott.

– Na látja...

– Igen, de aztán mind a nyolcan külön felhívták, hogy az az egy voks tőlük jött. A következő körben pedig simán beszavazták a „küldött” embert. A mai napig akadémikus. Mert nálunk úgy van, hogy aki egyszer bekerült az akadémiára, az holta napjáig kapja a fizetését. Az MMA – ahol 2022-ig el kell érni, hogy a tagok havonta félmillió forintot kapjanak – ezt akarja másolni. A hatalom a biztos egzisztenciateremtéssel fizet, amihez semmiféle teljesítményt nem rendelt, de elvárja a tökéletes lojalitást.

– Ez azért furcsa, mert Schmitt Pál plágiumügyében az egyetem és a szakma tett kísérleteket arra, hogy megvédje saját becsületét. A kamu professzorok esetében most megszólalt ugyan a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság, és bizonyos minőségi garanciákat kért, de lázadás az ötlet ellen nincs. Miért?

– Ezen a Schmitt-affér után én is meglepődtem. Azt hiszem, megkezdődött a behódolás. Végül is eltelt négy év, tudható, hogyan működik az Orbán-rendszer, amit egyre többen fogadnak el, mert nem látni a végét. Élni kell, ugyebár. Senki sem tépi szét a mellén az ingét, hogy ide lőjetek. A középosztály sem teszi ezt, az is vár, alkalmazkodik, behódol. Az elit meg természeténél fogva sem forradalmár és nem mobil. Nagy része helyhez kötött, csak kevesen tudnának külföldön érvényesülni. Nagyobb baj, hogy ezzel az elitváltással a teljesítmény csökkenni fog, és ez segít konzerválni az amúgy is leszakadó országot.

– Ezzel végérvényesen vége van-e annak az elitnek, amely büszke volt a hatalomhoz való kritikai viszonyára, a – nyilván sosem teljes – függetlenségére és arra, hogy nemcsak a saját szakmája érdekli, hanem a világ, az ország egésze?

– Kétségkívül van egyfajta professzionalizálódás, ami akkor is lenne, ha ezt a durva elitcserét nem indítják be. Nevek sokasága ugrik be, akik ezt a fajta attitűdöt képviselik, de hát lassan kiöregednek. Akik pedig a helyükre lépnek, inkább megmaradnának a szakmájuk keretei között, és a tágabb értelemben vett közéletiséget, a direkt politizálást elutasítják. Az a fajta határhelyzet, amely a korábbi elit egy jó részét jellemezte, az egyszerre a szakmán belüli és kívüli létezés, lassan megszűnik. Megszűnik a kádári érának ez az öröksége, amely például még kitermelte magából a Fordulat és reform című, nagy értelmiségi összefogásból született dokumentumot, és megerősítette azt az érzést, hogy a szellem, a teljesítmény, a hazáért való aggódás, a társadalom felé fordulás igenis nagy közös élménye a reformelitnek. Ilyen ma nincs és nem is lehet.

– Megsiratni ezt a társaságot azért szabad. De ha ők nem, ki lesz itt kritikus, ellenzéki, ki szállít gondolatokat, vitákat az országnak?

– A pártok. Az értelmiség különféle szerepekben tűnik fel, és ebben az is benne van, hogy a pártok megrendelésére készít szakanyagokat, de ez pusztán beszállítói munka, nem önálló kisvállalkozás, mint a régiek teljesítménye volt, akik teleírták véleményükkel a sajtót. Ez így együtt megy: a régi elitszerep eltűnése és a hatalom által diktált elitcsere. Mindez nem sok jóval biztat a közeljövőben.