A kreatív falu

– Hallottam már öntől: a magyar kistelepülések funkciójukat veszítették a rendszerváltás után. Ez kétségtelen, bár egy-két faluközösség magára talált. Hernádszentandrás is az ön vezetésével, de a legtöbb község elhanyagolt, szinte pusztulásra ítélt.

– Sajnos a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a kistelepülések és az ott élők, noha egyre több a jó példa is. Aki keresztülhalad a mi kis falunk egyetlen főutcáján, az fél perc alatt felméri: takaros a település, virágokkal, zöldterületekkel, amelyektől igazán falu a falu.

– És amióta ön a polgármester. Előbb alpolgármester volt; 2006-ban választották a falu vezetőjévé. Valaki úgy fogalmazott önről az interneten: a huszonhat esztendős polgármester „megelégelte a kilátástalanságot, a csodavárást”.

– Anyai ágon őseim évszázadok óta itt éltek. Tízéves voltam, amikor a nagymamám meghalt, szüleim pedig úgy döntöttek: visszatérünk Kazincbarcikáról a faluba, hogy nagyapa ne maradjon egyedül. Éppen kezdett szétesni minden Hernádszentandráson is, amikor 1990-ben visszakerültünk oda.

– Encsen járt gimnáziumba, majd politológusként végzett a Miskolci Egyetemen. Idővel az Európai Unió szakirányt választotta, mellette a pedagógiaszakot is.

– Középiskolásként a pályaválasztáskor annyit tudtam biztosan: a közélet izgat. Az, hogy miként formálhatja az ember saját közösségét.

– Bele akart szólni a közösség életébe?

– Nem a beleszólás érdekelt. Egyik díszpolgárunk mondta: az ember nem azért jött a világra, hogy úgy adja vissza, ahogy kapta, hanem hogy tegyen hozzá. Másodévesként jöttem rá, hogy a diploma nem cél, csupán eszköz, és én nem akarok középszerű diplomás ember lenni. Mi értelme olyan életpályán elindulni, ahol nem hagyhatok nyomot? A közélet valósága foglalkoztatott, nem az elméleti magyarázata.

– Akkor még egyetemista volt. Hernádszentandrás közben csendben zakatolt?

– Csendben süllyedt. Harmadév elején, 2001-ben két út látszott előttem: a helyi közösség ügyeiben részt venni, ami kicsit sem hálás, nem is hoz rögtön eredményeket.

– A másik út?

– Amit tanáraink sugalltak: álljunk be bizonyos politikai pártokhoz, legyeskedjünk nagy emberek körül, majd csak észrevesznek minket, és kapunk esetleg állást, helyet valahol. Hát ez nem én vagyok.

– De szívéhez közelálló politikai csoport – gondolom – már akkoriban is volt.

– Az én világlátásomat egyetlen mostani parlamenti politikai párt programja sem fedi le. A magát baloldalinak nevező tömb már nem klasszikusan baloldali, a magát jobboldalinak valló tábor kicsit sem konzervatív. Lejárt az ideológiai politizálás korszaka.

– És minek jött el az ideje?

– A valósággal való szembenézésnek.

– Visszatérve: hogyan lett önből polgármester?

– Amikor 2002-ben bekerültem a testületbe, és alpolgármester lettem, örültek, hogy egy egyetemista srác is megjelent köztük. Jól tudtunk együttműködni a polgármester asszonnyal is. Akkor tettük le az alapjait annak, miként válhat újra közösség a faluból. Meghatároztuk a saját jelképeinkhez való viszonyunkat, összerendeztük a történeteinket, díszpolgári címet alapítottuk, sorra pályáztunk közösségformáló rendezvényekre. A ciklus második felére egyértelművé vált: ez az, amit én huszonnégy órában szeretnék csinálni.

– Mit szólt ehhez a polgármester asszony?

– Ő is indult újra 2006-ban. Én nyertem. Kisebb mosolyszünet volt köztünk, szerencsére nem tartott sokáig. Sőt! Ő maradt a képviselő-testületben, és továbbra is együttműködtünk. Egy kistelepülés életébe nem fér bele a frakciózás. Kutyakötelességünk konszenzusra vergődni vitás kérdésekben is.

– Így lett biokertészet, biokonyha és más csodák...

– Nincs semmi csoda. Mindez a közösségi alkotás és a kellő kitartás természetes következménye. Egyszerűen az adottságokra építettünk. Nyilván a kor piaci lüktetéséhez igazítottuk a termékeket. Tényleg abból dolgozunk, amink van.

– Hernádszentandrást kihúzta a kátyúból a biogazdálkodás?

– Húzza... Azt gondolom, egy-két év kell még ahhoz, hogy piaci szempontból is érezhető hatása legyen.

– Térségükre is jellemző, hogy a fiatalok rögtön Budapestet veszik célba, vagy külföldön próbálkoznak. Kezdenek visszatérni Hernádszentandrásra, amióta ön a vezetője?

– Ez hosszabb folyamat lesz, de tény, hogy amióta a község eróziója megállt, az érdeklődés egyre nagyobb.

– Az ott élőknek hány százaléka cigány származású?

– Negyven-negyvenöt százalék lehet, de nálunk nem cigány és nem cigány között húzódik a törésvonal. Az első perctől próbáljuk a közösséget úgy megfogni, kik a partnereink és kik azok, akik csak rombolni tudnak. Az etnikai hovatartozáshoz ennek semmi köze.

– A többség is így gondolkodik a faluban? Vagy éppen ön próbálja őket ebbe az irányba terelni?

– Az utóbbi az igaz, de fogékonyak rá. 2010 decemberében, amikor a BioSzentandrás program startolt, azt mondtam: öt évet kérek erre. Most ott tartunk, hogy a semmiből olyan rendszert teremtettünk, amely kezd térségi méreteket ölteni.

– Európai Innovációs Díjat kaptak két éve a franciáktól. Hernádszentandrás mellett a másik európai kitüntetett Bécs volt.

– Komoly visszaigazolás az elismerés, de a dicsőség nem az enyém. Csapatmunka nélkül nem ment volna. Sőt, a mi példánk arra is jelzés, hogy Magyarországnak a vidék a tartaléka. A "vidék” pedig számomra elsősorban a falvakat jelenti.

– Viszont a kormány ma azt sulykolja: a magyar vidék felemelkedésének a kulcsa a vidéki városok kezében van.

– Tévedés. A vidéki városok felemelése ugyanis nincs hatással az aprófalvakra. Ha viszont a kistelepüléseket fejlesztenék, az ottani munkahelyteremtés visszaadná a falu közösségi funkcióját, ezzel pedig egyensúly alakulna falu és város között. Azt szoktam mondani: én inkább településmenedzser vagyok, nem polgármester. Nálunk egy polgármester sokszor földesúrként viselkedik, pedig az volna a feladata, hogy a föld alól is előteremtse azokat a forrásokat, amelyek révén a község élethez jut.

– Még a múlt év végén írt nyílt levelet Orbán Viktornak. Egyebek mellett úgy fogalmazott: „Miniszterelnök úr, önt a vidék emelte hatalomba. Ön elfelejtette, ráadásul már nem is képes érteni a vidéket. Szeretném emlékeztetni arra, hogy ön van a vidékért és nem a vidék önért.” Kapott tőle választ?

– Tőle nem. Lázár János konkrétumok azt nélkül írta: majd foglalkoznak a kistelepülésekkel. Ennyi. Pont. Persze a miniszterelnök könnyen leradírozhatja a kistelepüléseket Magyarország térképéről, hiszen a községek itt nem lobbiképesek. Nem tekintik őket gazdasági potenciálnak. Pedig Magyarország 3200 településéből több mint ezer 500 lakosúnál kisebb község. Igaz, ez lélekszámban nem sok, csakhogy az 500 fő alatti települések összterülete hazánk területének majdnem a fele. Ha ez nem gazdasági potenciál, akkor semmi! Leginkább a mezőgazdasági múltú kistelepülések a kárvallottjai a rendszerváltásnak, amelyek pedig képesek lennének önfenntartásra. Ám a túlélés, prosperálásának kulcstényezője, az agrárium romokban. Most mintha még a felelősséget is visszapasszolná a politikai elit a kistelepüléseknek és vezetőiknek, hogy gyerekek, nem vagytok jó gazdái a településeknek.

– Elvették a fizetésük jó részét is, formális a juttatásuk.

– Ez is arról szól: kézi vezérelni akarnak minket. Miért is kell a kistelepülésre olyan vezető, aki kreatív, kicsit önállóbb, és aki adott esetben kritikát fogalmaz meg? A vidék igazi lelke a falu. A falusi ember messze nem volt pejoratív kifejezés régen. A nyílt levelem is arról szólt: a mellérendelt viszonyt kérjük újradeklarálni a falu, a város, a kormányzat és a politikai elit között.

– Mert kölcsönösen egymásra utaltak.

– Pontosan. Én sem tudom nélkülük megoldani a közigazgatás problémáit. Azt látom: a politikusokat párthovatartozástól függetlenül elképesztően frusztrálja, hogy a valósággal nem tudnak mit kezdeni. Erővel akarnak tekintélyt kivívni maguknak. Szerepzavarban van a politikai elit, soha ennyire nem hiányoztak az államférfiak a magyar politikából, mint most. „Kicsit több szerénységet, elvtársak!” – üzenem nekik a Tanú című filmből idézve. Ha fogalmuk sincs arról, mitől lesz működőképes a magyar vidék, akkor bízzák rá azokra, akik ott élnek.