A kétharmados cövek

Amióta nemrég visszatért szabadságáról, Orbán Viktor már két alkalommal is fellépett a nyilvánosság előtt – noha persze mind a nagyköveti értekezlet, mind a kőszegi Tranzit Fesztivál korlátozott közönséget kínált számára. A miniszterelnök azonban pontosan tudja, hogy mindarról, amit akár zártabb társaságban elmond, azonmód beszámol a sajtó. „...lesz majd épp elég bajom, miután itt van a média, és majd mindenfajta kritikákat kapok azért, amit elmondtam” – jegyezte meg a külföldi misszióvezetők éves értekezletén. Kőszegen, a jobboldal „kritikus” fiataljai előtt folytatott beszélgetés ürügyén is jól érzékelhetően egy sokkal tágabb körnek beszélt; vagyis Orbán, bárhol és bármekkora publikumot mondhat magáénak, mindig az egész országhoz szól. A megnyilatkozásait szükségképpen tömörítő-kivonatoló tudósítások azonban – még ha a lényeges elemeket tartalmazzák is – a dolog természeténél fogva általában kevéssé képesek érzékeltetni okfejtéseinek sajátos technikáját és felépítését. Egy-egy orbáni megfogalmazás ijesztő irrealitása vagy szemérmetlen valótlansága ugyan mellbe vágja a közvéleményt, de a szövegből kiragadott részletek megközelítően sem adják vissza az egész összefüggésrendszer igazán kétségbeejtő voluntarizmusát.

A Tranzit Fesztivál hallgatósága töredékesebb gondolatokat ismerhetett meg, mint a nagykövetek: a kormányfő némely ponton utalt a diplomatáknak már vázolt gazdasági stratégiára, majd büszkén felsorolta, a Moltól a Rábáig már eddig is mi mindent vásárolt vissza az állam a magánszférától. Kifejezte azt a reményét, hogy a felsőoktatás költségeit a hallgatók nemsokára maguk fogják fedezni, végül újabb adócsökkentést ígért. Az enyhén szólva kétes értékű gazdasági lépések propagálásán kívül futotta még a többrendbeli kommunistázásra, illetve arra a meghökkentő kijelentésre, miszerint a baloldal rendszerint „nem tud mit kezdeni az egyénnél nagyobb egységekkel”, bezzeg a jobboldal a kollektivizmus bajnoka. Ám Orbán Viktor legelszántabb kőszegi állítása kétségtelenül az volt, hogy a belpolitikai stabilitás záloga a kétharmad, ami „áll, mint a cövek”.

Mindezzel együtt a Tranzit résztvevői csupán elegyes témajegyzéket kaptak ahhoz a nagy ívű vízióhoz képest, amelyet a miniszterelnök a külügy embereivel osztott meg. Ebben az előadásban tökéletesen tükröződött Orbán mindinkább erőltetett, az utóbbi időben túlságosan felpörgő kommunikációjának egyre ámulatba ejtőbb módszere: a való világ felváltása egy virtuálissal; az objektív létező behelyettesítése a saját használatra átfestettel. Ez a kontextus – ahogy a szónok maga nevezi – nem a valóságos Magyarországgal és nem is a valóságos Európával, hanem egy olyan kreált társadalmi, politikai környezettel számol, amely kizárólag az ő képzetei szerint működik. Miközben vissza-visszatérő, kedvelt formulája az „intellektuális kihívás”, az elvégzendő „intellektuális munka”, aközben egész gondolati konstrukciója épp az intellektualitást nélkülözi; már ha azt nem függetlenítjük mindenekelőtt a tények tiszteletétől. Mi tagadás, ez az aggálytalan parttalanság szokta zavarba hozni Orbán publikumát, hiszen tételei olyannyira elrugaszkodnak a mégoly kérlelhetetlen racionalitástól és a hagyományosan kötelezőnek vélt logikai fegyelemtől, hogy a szüntelen sorjázó képtelenségeket – főként hitbéli hívei – összetévesztik az eredetiséggel.

Holott víziója alapjában egy rém egyszerű, ám annál hamisabb állításra épül. Arra, hogy a magyar gazdaság minden baja annak az európai válságnak a következménye, amelyet egyébként az unió és a fejlett államok rosszul, sőt sokkal rosszabbul kezelnek, mint mi a magunkét. „Magyarország figyelemre méltó sikerrel kezeli a válságot” – mondja Orbán szemrebbenés nélkül, és ugyanilyen megejtő gátlástalansággal közli, hogy ma a nyugati világban három területen szűnt meg a bizalom: a pénzpiacon, a gazdaságban, valamint a választók és a vezetők viszonyában. Tehát mindazokat a jellemzőket, amelyek kifejezetten az ő politikájának „köszönhetően” leginkább a mi viszonyainkra illenek, minden további nélkül áttolja Európára. Majd ebből a torz képből simán levezeti a maga kolosszális eredményeit – mintha eleddig ez a kétharmados dilettantizmus nem fuccsolt volna be minden téren. Orbán ugyanakkor fárasztóan mórikál: egyfelől sikerességben leköröztük a nyugatiakat, másfelől „kicsit csökkentsük az arcunk méretét és a mellkasunk térfogatát”, mert a sikerünk „még nem átütő”. És jön a multikkal való tehermegosztásnak meg a középosztály felerősítésének, az egykulcsos adónak meg az államadósság visszaszorításának, tehát mindannak a szemérmetlen felmagasztosítása, ami mára már bizonyíthatóan kontraproduktív és kártékony a magyar gazdaság számára. Már csak hab a tortán, hogy Orbán végül óva int a magántőke túlzott bevonásától, nagyvonalúan elhallgatva, hogy – éppen az ő politikája miatt vállalhatatlanul magas hozamszintek mellett, vagyis nagyon drágán – mégiscsak ez a piac finanszírozza az országot.

Meg a kétharmados cövek stabilitását.