A két szög

Negyvennyolc éves volt azon a nyáron. Felesége és a gyerekük néhány hétre hazarepült Magyarországra. Dégi János „szabadságot” kért családjától, egyedül akart lenni, összerendezni harminc esztendőt. Az amerikai kampusz mélyzöld parkjában ült, a közösségi grillező mellett, törzshelyén, a szürke padon, és előhívta magában felnőttkorának addig nyersen hagyott emlékképeit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tizennyolc évesen felvételizett először. Kirostálták. Gubbasztott az Erzsikében, a főiskola melletti presszóban, ahol egykor megannyi színészbánat oldódott a vodkákban, és arra gondolt, ha nem megy rögtön szemből, a színpadról, kezdi kulisszamunkásként, rejtve a nézők elől.

„Díszítőként indult Zsámbéki Gábor is”, vette lazán fia első fiaskóját az édesanyja, Kóródy Ildikó dramaturg és forgatókönyvíró, másnap pedig már el is intézte Zsámbékinál, hogy János díszletező legyen a Katona József Színházban.

Nem akarta Dégi János, hogy masszív munkáskollégái az „érzékeny színészgyereket”, Dégi Pista fiát lássák benne, és kíméljék kamaszalkatát. Szemüveget viselt már akkor is, vékony volt. De nehéz léptű is, jól bírta a súlyokat, először Az imposztor próbáin bútorozta a színpadot. Olyan sok feladata azért nem akadt benne. Az előadással második évadját nyitotta a Katona. A darabot Major Tamás kérésére írta Spiró György. Majornak ez volt az utolsó színpadi szerepe. Dégi János a bemutatón, 1983 októberében a takarásban együtt mondta a szöveget, ő fejben, Bán Jánossal, aki az ártatlanul elfogott és a városból kitiltott színészt formálta, s aki csak annyit szólt oda a darabbeli súgónőnek és társulatnak: „Örülj, hogy színházban élhetsz... Örüljetek.”

Dégi János napokig érlelte a döntést, sosem kapkodott, hogy vár a színészfelvételivel addig, amíg Zsámbéki Gábor és Székely Gábor indít újabb osztályt, mert ő csakis a Katonában akar színész lenni. Majd amikor senki nem látta, a színpad jobboldalán, a padlózatba két szöget vert keresztalakba, és mint valamiféle imát mormolta közben félhangosan: „Itt kell állnom színészként egyszer.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hároméves volt, amikor a szülei elváltak. Anyjától gyakran megkapta: „Csak nehogy olyan legyél, mint az apád.” Dégi István szikrázó tehetsége indulatait is begyújtotta sokszor. Önégető volt. Nem volt hajlandó tudomásul venni mániás-depresszióját. Nem fogadott el gyógyszeres segítséget. Felpörgette magát alkohollal, majd még ráivott annyit, hogy mélyre vigye az öntudatlan zuhanás.

Dégi János pályája legelején járt, amikor édesapja a sajátjának a végén. Ötvennyolc évesen halt meg, 1992 novemberében. Fiának aznap premierje volt Szegeden: Hosszú út az éjszakába, azt játszották. Akadtak színháziak, akik még évekkel később is kérdezték tőle: „Na, hogy van apád, merre játszik mostanában?” Fel sem tűnt nekik, hogy jó ideje nincs már. Pedig míg élt Pista, rendre csak azt hallotta róla kollégáitól a fia: „Apád zseni, őserő.”

Dégi János sokáig viaskodott magában Dégi Istvánnal.

Nyári magányában, 2013-ban végre megértette apját, aki nem volt képes megbirkózni vidékiségével – az Alföldről nyolc általánossal került a főiskolára, Szinetár Miklós első osztályába –, s bármilyen szerepet kapott, mellőzöttnek érezte magát és rögeszmésen hiányolta a díjait. Dühkitörései, amelyekkel olykor próbákat, előadásokat, forgatásokat veszélyeztetett, mindig maga ellen irányultak.

János az amerikai kampusz néma kertjében negyedszázados távlatból fölfedezte: azért jelentkezett annak idején színésznek a főiskolára, hogy édesapját megvédje, a Dégi nevet megtisztítsa a botrányoktól, a fájdalmaktól.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szinetár Miklós másodévben átkarolta a vállát. De nem fordult felé, az osztályterem üres kisszínpadát nézte, úgy mondta: „Jánoskám, maga olyan színésztípus, akit vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak.”

Dégi János azt tette, amit megígért magának. Akkor jelentkezett újból a főiskolára, 1986-ban, amikor Székely Gábor és Zsámbéki Gábor új osztályt indítottak. Fölvették. De nem hozzájuk került. A párhuzamos osztályt Szinetár vezette, végignézte János felvételijét, és átkérte magához. Dégiekkel keretezte főiskolai képzését. „Apád az első osztályomba járt. Te most az utolsóba” – torokból mondta, és elnyújtotta kissé a szavakat, így hozta János tudomására, nem a „katonás” rendezők gondozzák majd képességeit.

Aztán harmadévre majd minden tanárától megtudta színészhátrányait: „Speciális karakter vagy, egyszer inkább értelmiségi elmélázó, máskor inkább entellektüel lázadó, de semmiképpen nem olyan, aki minden színházban elműködik.” Ezt mondták.

Mit tehetett volna mást? Fellázadt a színművészeti főiskolán végzősként 1990-ben, nem egyedül, diáktársaival. „Reformokat!”, írták táblákra, ahogyan a rendszerváltás tavaszán szinte minden egyetemista követelt valamit valahol, és pár pillanatra úgy is tűnt, a demokrácia megfiatalítja a gondolatokat. Babarczy László lett a főiskolán a rektor, és már ettől keskenyebbnek érezték néhányan a falakat.

Dégi Jánosnak megtetszett a forradalmár szerepe. Azt gondolta, kellene egy társulat csupa végzősből meg pályakezdőből, mert úgy esett, nem először persze, hogy sokukat nem szerződtették színházak. Bereményi Géza íróval megalapították az XL Színházat, úgy tervezték, ezt soha nem fogják kinőni. Próbálkoztak hónapokig. Aztán beleuntak egymásba. Színházuk élt fél évet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hegyi Árpád Jutocsával a miskolci gyors büfékocsijában futottak össze. „Szevasz.” „Szevasz.” Jutocsa kezében kávé volt, János egy utasellátós csokis piramist evett, zötykölődtek, Jutocsa fújta a kávéját, aztán megszólalt: „Nem lesz olyan szerep a következő évadban, amely illene hozzád, Jánosom. Nem tudom meghosszabbítani a szerződésedet Miskolcon.”

János meglepődött. Biztosra vette, hogy az új miskolci vezetés kedveli. „Rendben”, mondta mosollyal és gyorsan Jutocsának. „Ennyi?” – kérdezte zavartan Jutocsa. „Ennyi, persze”, törölte ki a szája szegletéből az utolsó csokidarabkát János. Nem lobogott benne indulat, nézett kifelé a vonatablakon, a néhány hónapos kislányára gondolt, majdnem elbőgte magát.

Miután túllázadták magukat Bereményivel, és az XL Színházból kifogytak, János úgy volt vele: minél messzebbre kell mennie a fővárostól, egy színházilag síri helyre, ahova csak az jut el, akinek az elkeseredés a kalauza. Egy évig maradt a békéscsabai színháznál. Nem bánta, sokat játszott. Aztán Galgóczy Judit főrendező áthívta Miskolcra. Egy év múlva Hegyi Árpád Jutocsa átvette a teátrum vezetését, mert jobban talpalt az új köntösű, de régi szellemű megyei politikánál, mint elődje, Árkosi Árpád. Akkor jött a miskolci gyors.

Árkosit és Galgóczyt utóbb néhány színészükkel befogadta a szegedi nemzeti. Ott játszotta Dégi János a Hosszú út az éjszakába Edmondját. Ott kapta a hírt a bemutató előtt, a színésztársalgóban ivott meggyszörpöt éppen, édesanyja hívta telefonon, hogy apja meghalt. Lement az előadás. Ennél többre később sem emlékezett belőle János. A produkció egyébként számos szakmai díjat elnyert.

Egy év után a szegedi társulat vezetői körbefúrták egymást, János tartott attól, leterítheti a stressz, úgyhogy egyik nap megszabadult a görcsöktől, bedobta színészlakásának kulcsát a kanálisba, és otthagyta Szegedet. Addigra tönkrement az első házassága.

Játszott még Debrecenben, megint eltelt egy év, visszajött a fővárosba, hátha önálló társulata lehet a Tivolinak, hívták ugyanis oda, ám másként történt, a helyet hozzácsapták a Kamaraszínházhoz, János pedig leírta egy cetlire, és kitűzte lakása ajtajára belülről: „Valamiért nem akar működni a színészet. Váltani kell.”

Tíz évig volt szerkesztő az MTV-nél és a TV2-nél.

Azért 2013 nyarán Léner Péter szavai még mindig nagyot csattantak a szíve táján, amikor felidézte őket. Schütz Ila temetésén találkoztak 2003-ban, Léner főiskolai tanára volt Jánosnak, Schütz Ila pedig apjának második felesége. Annyi idősen halt meg, mint Dégi István. Öngyilkos lett.

A tanár megfogta tanítványa kezét, azt mondta: „Jó, hogy megúszta ezt az őrültekházát, Jánoskám.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hideg volt, 2006 eleje. Hosszan csöngött Zsámbéki Gábor mobilja, már majdnem feladta a hívó. De meghallotta az igazgató hangját: „Igen?” „Tanár úr, Dégi János vagyok, ne haragudjon, nincs nekem valamilyen szerep a Katonában?” Zsámbéki kicsit szuszogott: „Játsszuk majd Térey János Kazamaták drámáját. 1956-os. Sokszereplős. Gothár rendezi. Jöjjön be, aztán meglátjuk.”

Értelmiségi forradalmár fickót formált János. Jelenetét Gothár Péter a színpad jobb szélére rendezte, „ásnia kellett”, elföldelnie mindent, magát, a múltat, a költészetet, a színészetet. Próbáltak, még nem állt a díszlet, János letérdelt, mintha az árok már ott lenne, el akarta kezdeni a szövegét, de helyette csak furán felnyögött. Pontosan ott ereszkedett térdre, ahova egykor a két szöget verte keresztalakba. Még ott volt a jele. Huszonhárom év tűnt el, de végre játszott a Katona színpadán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

János 1984 végén mégsem disszidált Amerikába édesanyjával. Pár hónapot New Yorkban töltöttek, maradtak volna mindketten, de nem ment a beilleszkedés, csak egy kirándulásra álltak készen, nem expedícióra. Évekkel később azt mondta Kóródy Ildikó a fiának: „Nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy ott maradjunk.”

Az amerikai kampusz örökzöld kertjében, 2013 augusztusában János átgondolt harminc évet. Igazat adott édesanyjának. Meg Léner Péternek is: „tényleg megúszta”. Ott döntötte el: nem akar már színész lenni.

Azt is pontosan tudta, mit mond majd feleségének, aki néhány hétre Magyarországra utazott, ha beszélnek Skype-on. Kóczé Angéla szociológussal tizenöt éve éltek együtt, Jánosnak ez már a második házassága. Angélát tanítani hívták az észak-karolinai Wake Forest Egyetemre, vitte a férjét és fiukat, Jónást. Ezért ülhetett János a szürke padon, törzshelyén.

„Már elég erős vagyok”, kezdte János, amikor felesége fölhívta Skype-on.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dégi János 2014-ben színdarabot írt a bostoni maratonon elkövetett merénylet kapcsán. Szeptember 25-én a Wake Forest Egyetemen bemutatják – felolvasószínházban.