A kerekes székes világutazó

Ezüstös autó fékez a Kosztolányi téri Tranzit Art Café előtt. A kocsi vezetője kinyitja a hordozható kerekes székét, könnyedén átemeli magát a szerkezetbe. Aztán a barátnője kerekes székét veszi elő. Segít neki is. Nagy Bendegúz maga alakította át az autóját: kézzel is lehet fékezni, gázt adni.

A pár Miskolcon él, azért jöttek a fővárosba, hogy megnézzenek egy eladó lakókocsit. Kényelmesebb lesz azzal utazni. Nyáron Skandináviában voltak, Dániában még az erdők is akadálymentesek. A befüvesített tetejű erdei illemhelyekre kerekes székkel is be lehet hajtani. Efféle „apróságok” sok mindent elárulnak egy országról, mennyire fontosak ott az emberi jogok.

Bendegúzékat régi ismerősként üdvözlik a budai kávézóban. Ide mozgássérültek is be tudnak jönni. Nagy Bendegúz építész, rehabilitációs mérnök, a sérült emberek jogaiért küzdő De Jure Alapítvány elnöke is. Azt mondja, nálunk már 1998-ban törvény született arról, hogy az új középületet akadálymentesíteni kell. Ám a határidőket egyetlen kormány sem tartotta be. Aztán 2012-ben a Fidesz-kormány egyszerűen eltörölte a határidőket a jogszabályból. Azóta az országos akadálymentesítési programok leálltak.

– Mi másodrendű állampolgárok vagyunk itt. Az élethez való jogaink sérülnek. Sok mozgássérült például olyan emeletes házban él, ahol a kerekes szék nem fér be a liftbe. Lakásukból sem tudnak kijönni... – beszél Bendegúz.
Az állam viszont úgy spórol a sérülteken, ahogy csak tud. A „leszázalékolási bizottság” előtt rendszeresen meg kell jelenniük. A férfi huszonhárom éve van kerekes székhez kötve.

– Amikor először voltam a bizottságnál, százszázalékos munkaképtelenséget állapítottak meg. Legutóbb már csak hatvanat. Ha így nézzük, mindjárt meggyógyulok. A kartonomra viszont ráírták: „Nem rehabilitálható.” Ha többé nem kelnék fel, senki sem kérdezné meg, akarok-e még dolgozni, mit szeretnék kezdeni az életemmel.

Pedig Bendegúznak két élete is van. Úgy érzi, kétszer született meg. Először 1973-ban, aztán 1992-ben is, amikor túlélte a súlyos balesetét.

De kezdjük az elején.

Nagy Bendegúz Erdélyben, Déván nőtt fel, szülei egyszerű munkások voltak, három fiút neveltek fel. A legkisebb, Bendegúz jól tanult, versenyszerűen bokszolt és futott. Imádott hegyet mászni. A család 1990-ben áttelepült Magyarországra, Bajára költöztek. Bendegúz folytatta a hegymászást. Amikor nem a hegyekben volt, a házuk melletti erdőkben edzett. A fákra kifeszített köteleken függeszkedett. Egyedül ment mindig az erdőbe, de azon a bizonyos hideg novemberi napon a szomszéd kisfia is vele tartott. Bendegúz biztosítás nélkül mászott, és rosszul számolt az erejével. Elfáradt, nem bírta megtartani magát a kötélen, és több mint tíz méter magasról lezuhant.

– Ha valaki a fejére esik, rögtön meghal. Ha a talpára: akkor is. Ha a hasára vagy a hátára: a belső sérüléseibe hal bele. Én összegömbölyödve zuhantam a füves árokpartra. A lapockámra estem – emlékezik a férfi.

Nem ájult el, de rögtön érezte: a lábai lebénultak. Az volt a szerencséje, hogy a szomszéd kisgyerek a baleset után segítségért szaladt. Ha nincs ott, Bendegúz egy-két óra alatt megfagy. A mentő a szegedi kórházba szállította, megoperálták, de a gerinclézión nem lehet segíteni. Gyógyíthatatlan. A fiú még nem volt húszéves, amikor tudomásul kellett vennie: többé nem fog járni. Úgy fogalmaz: számára a kerekes szék „mechanikus testrész”.

Balesete idején elsőéves volt a pesti Műegyetem építészmérnöki szakán. Úgy tervezte, építész lesz, megnősül, családjával valahol a hegyekben lakik majd. Távol a világ zajától. Ám a baleset mindent megváltoztatott. A legtöbb ember ilyenkor összeomlik, bezárkózik. Bendegúz életerejét a tragédia sem törte meg.

A Budakeszi úti rehabilitációs intézetbe vitték, és leginkább csak fektették. Akkor még felöltözni sem tudott egyedül.

– Volt ott egy pszichológus, aki szajkózta: fogadjam el, hogy az eddigi életemből mindennek vége. Nem leszek többé önálló ember. Egyetemre ne is gondoljak, és sosem lesz normális párkapcsolatom. Nem bírtam tovább hallgatni, megszöktem az intézetből. Legurultam a Moszkva térig kerekes székkel, ott kaptak el.
Bendegúznak azelőtt sok barátja volt, a balesete után szinte mind eltűnt. De a családja állt mellette.

A fiú újratanult élni kerekes székkel. Két év múlva visszairatkozott a Műegyetemre. Évfolyamtársai nap mint nap cipelték föl és le a lépcsőkön. Mivel évekig nem volt akadálymentesített WC és mosdó, ha ki kellett mennie, kérnie kellett a többieket, vigyék ki. Inkább nem evett, nem ivott. Egyszer, amikor szigorlata lett volna, az egyetemen elromlott a lift. A felső emeletre már nem akarta felvonszoltatni magát. Tanáraitól nem kapott halasztást. Mivel a vizsgán nem jelent meg, indexébe beírták az elégtelent.

Az emberek közönyösségét a bénulásnál is nehezebb megszokni.

Persze akadtak empatikusabb tanárok, a dékán is egyengette az útját, így Bendegúz mégis lediplomázott, építész lett, és 1997-ben ösztöndíjjal kijutott Svédországba. Rehabilitációs mérnökként tanult tovább. Külön oktatták neki, miként kell akadálymentesíteni az épületeket. Svédországban a sérülteket is abszolút egyenjogúan kezelik. A magyar mérnöknek lehetett volna állása kint, de ő hazajött. Később emberjogi szervezeteknél volt tanulmányúton Kaliforniában, San Francisco-ban a városházán dolgozott. Marasztalták ott is, de ismét hazatért. Remélte, külföldön szerzett tudását itthon hasznosíthatja.

Egy ideig akadt is munkája itthon. Ő akadálymentesítette például a Terror Házát, a Budapest Sportarénát. Amikor nem kapott több megbízást, Miskolcra költözött, ott dolgozott tovább. De amióta leálltak idehaza az akadálymentesítési programok, már egyáltalán nincs munkája. Megtakarításaiból él.

Nagy Bendegúz hét nyelven beszél.

– Amikor Erdélyből átjöttünk, románul, magyarul, németül és oroszul beszéltem. Ezekhez jött azóta az angol, spanyol, francia. De olaszul, svédül, hollandul sem tudnának eladni.

A sportot sem hagyta abba. Még Svédországban elindult a kerekes székesek maratoni versenyén, a Stockholm Maratonon, amelyen szintén 42 kilométer a táv. Egy speciális „maratoni szék” átszámolva még használtan is egymillió forintba kerül. Svéd egyházi és civilszervezetek, magánszponzorok adták össze az árát. „Aztán megnyerd ám a versenyt!” – biztatták Bendegúzt. Ő pedig simán győzött. Svédországban ünnepelték, itthon nem volt hírértéke az eredményének.

Gyerekkorában nagyon szerette Jules Verne és Rejtő Jenő könyveit, rajongott az indiános történetekért. Arról ábrándozott, egyszer majd bejárja a regénybeli helyszíneket: Afrika, Amerika, Ázsia egzotikus tájait. Álmainak valóra váltásában sem akadályozta meg, hogy lebénult.

A kétezres évek elején európai utakra indult, majd nagyobb távra Iránba, Afganisztánba. Több hónapos latin-amerikai kalandozás következett. Sosem tervezte meg előre a pontos úti célt, s szinte mindig egyedül ment. Autóval, buszon, vonaton, hajón, öszvéren, lóháton is. Stoppolt az országutakon, de legtöbbször a kerekes székével gyűrte a kilométereket. Pénze alig volt: bízott abban, mindig lesz, aki ételt, italt ad neki. Eljutott olyan távoli afrikai falvakba, ahol még fehér embert sem nagyon láttak, nemhogy kerekes székest. Maliban a helyiek megtapogatták Bendegúzt, igazi emberi lény-e. A nyomorgók befogadták, sőt felajánlották különleges vendégüknek a faluban található egyetlen ócska vaságyat is, hogy kényelmesen aludjon. Bendegúz arra ébredt, mintha mozogna a föld. A feketék cipelték ágyastul árnyékosabb részre: a perzselő napon nem bírta volna sokáig. Ám aztán Kongóban, Szudánban, Etiópiában Afrika „kegyetlen arcát” is meglátta. Találkozott olyan ottani mozgássérültekkel, akik kerekes szék híján a földön csúsztak-másztak. Azokon a vidékeken nincs állami segély.

A magyar vándort azért mégsem fogadták mindenütt szívesen. Bolíviában a babonás aymara indiánok leköpték őt, azt hitték, ragályos a sérültsége. Venezuelában gyermekek rabolták ki, Afganisztánban tálibokkal találkozott, Etiópiában a vad szurma harcosok földjére tévedt. Többször letartóztatták. Kandahárban fölkelés tört ki, amikor odaért. A katonai parancsnok megsajnálta és a legbiztonságosabb helyre vitte: a fogdába. De legtöbbször a fotózás miatt került bajba Bendegúz. Szudánban kémnek nézték, a hatóságok feltételezték: a kerekes szék csak álca. Ott is letartóztatták, vallatták. Végül elengedték, talán belátták, a fehér férfi nem csak játssza, hogy járásképtelen.

Bendegúz mindig egy szál hátizsákkal megy az útjaira. Laptopon és fényképezőgépen kívül alig visz magával pár holmit. Az utazások arra is rádöbbentették: igazán nincs szükségünk semmire, csak emberi kapcsolatokra.

Új barátokra talált a világban, szerelmei is akadtak, ép nők is. De az igazit itthon találta meg másfél éve.

Bendegúz Budapesten mozgássérülteknek rendezett rögbimeccsen vett részt. A pálya mellett fiatal lány ült kerekes székben. Összenéztek. A meccs után levelezni kezdtek. A lány, Sorbán Gizella Debrecenben tanult népegészségügyi szakon. Ő is balesetben sérült meg. Találkoztak párszor, majd Bendegúz nyaki porckorongsérv miatt újra kórházba került. Állapota romlott, attól féltek, nyaktól lefelé teljesen megbénulhat. Az sem volt biztos, túléli-e a súlyos nyaki műtéteket. A lány ott volt vele a kórházban, kitartott mellette, nem hagyta magára. És az operációk jól sikerültek.

– Amikor kijöttem a kórházból, beszálltam az autómba és meg sem álltam a horvát tengerpartig. Kifeküdtem a napra, hogy érezzem: élek. Majd elindultam haza, a barátnőmért.

Azóta együtt élnek Miskolcon, a közös jövőjüket tervezik. Ha nem kapnak itthon munkát, külföldre mennek. Talán Skandináviába, ott mindenük meglenne. Vagy vehetik az irányt Afrikába is, ahol a sérülteknek a legtöbb segítség kell. A férfi szíve odahúz, párja meg azt mondja, bárhová elmegy Bendegúzzal, csak vele lehessen.

Legszívesebben itthon maradnának, ha azt éreznék: szükség van rájuk. Nagy Bendegúznak több fotókiállítása is volt már, utazásairól könyveket írt. Kiadót keres. Aki elmélyül az írásaiban, azt is megérti: akadálymentesíteni először a fejekben és a szívekben kell. A többi már sokkal könnyebb.