A hídember

- Ön szerint mennyi idő kell ahhoz, hogy a Költségvetési Tanács felelős módon véleményezhesse a zárószavazás előtti javaslatokat?

– Ha a szükséges adatokat megkapjuk, és párhuzamosan dolgozhatunk a büdzsé készítésének folyamatával, akkor rövid idő is elég.

- Akár huszonnégy óra?

– Nyilvánvaló, hogy értelmesebb lenne hosszabb terminusban gondolkodni, de egy-két napon belül valóban elkészülhetünk az állásfoglalással. Ennek feltétele, hogy együtt tudjunk dolgozni a Nemzetgazdasági Minisztérium munkatársaival és a parlamenti apparátussal. Természetesen nagyon rossz lenne, ha akkor dördülne el a startpisztoly, amikor a miniszter beterjeszti a zárószavazás előtti javaslatokat. Akkor természetesen nem lenne elég háromszor huszonnégy óra sem.

- Értem. Egy nap is elég, ha a kormányzat és a kormánypárt is úgy akarja. Ha nem – hát nem.

– Az igazság az, hogy a költségvetés valójában nem a zárószavazás előtti javaslatokon múlik. A tervezése igen aprólékos munka, és a sikere attól függ, hogy az őszi makrogazdasági prognózis megalapozott-e.

- Lehet, de a mai törvényhozási gyakorlat szerint a zárószavazás előtt pár órával újra lehet írni bármilyen törvényt. Bele lehet szuszakolni bármilyen, akár oda nem illő előírást.

– Miért feltételeznénk, hogy – akár az oda nem illő előírások esetében – nem tartják be az összeadás és kivonás elemi szabályait?

- Boldogan feltételezek minden jót a gazdasági minisztériumról, a parlamentről, de a Költségvetési Tanács mégiscsak a fékek és ellensúlyok rendszerének része, tehát esetében is garanciákra van szükség. Kevés, ha abban bízunk, hogy a minisztérium lesz olyan kedves, és időben elküld minden adatot. Egyébként: ha teljes a kölcsönös bizalom, akkor nem is értem a huszonnégy órás szabályt. Szerintem ez a fék fékje. Lehetőség arra, hogy a Költségvetési Tanács munkáját – ha valakinek úgy tetszik – el lehessen lehetetleníteni.

– Nem hiszem, hogy volna ilyen szándék. Abban a gyanakvó világban, amely Magyarországon kialakult, én a bizalom oldalán állok. Abból indulok ki: a Költségvetési Tanács munkafeltételeit rontó határidő-rövidítés mögött az áll, hogy a költségvetési folyamat ne nyúljon a végtelenségig, sikerüljön lerövidíteni.

- Nagyon tisztelem önt, és nagy rokonszenvvel tekintek arra a bizalomra, amely önben él a kormányzat iránt...

– Meg az ellenzék iránt is...

- De akadhatnak, akiknek az Országgyűlés döntése azt üzenheti: Kovács Árpádot egyszerűen átverték. Valójában csak a neve, a szakmai elismertsége, vélelmezett pártatlansága kellett, mint valami áruvédjegy, ám a véleményére nem kíváncsiak.

– Ez magánvélekedés. Én ellenzéki és kormányoldalról is leültem beszélni mindenkivel, akivel csak tehettem. Mert valójában mindenkinek az az érdeke, hogy Magyarországnak hiteles, elfogadható költségvetése legyen. Kinek lenne jó, ha a Költségvetési Tanács elnöke kiállna, és azt mondaná: sajnálom, nem adtak a testületnek elég időt arra, hogy a törvényjavaslatról felelős álláspontot alakítson ki. Lehet, hogy technikai értelemben ez elfogadásnak minősülne, de meglátszana a bizalmi indexeken, megnehezítené a gazdaság finanszírozását. Ha egy ország vissza akarja szerezni a hitelességét, akkor önkorlátozásra is szükség van: például nem lehet díszpintynek vagy áruvédjegynek alkalmazni szakembereket. Én ezt a magatartást nem is feltételezem senkiről. Természetesen látom, hogy elképesztően felgyorsult, hiperaktív tevékenység jellemzi a gazdasági kormányzást, rendkívül sok hiba csúszik be, de meggyőződésem, senki sem cinizmusból, képmutatásból követ el hibákat, hogy rosszabb legyen az országnak.

- Milyen hibákról beszél?

– Vannak hibák a kommunikációban, az adatgyűjtésben, számos döntés szakmai megalapozottsága is megkérdőjelezhető. Itt az ideje annak, hogy ésszerű konszolidációs szakasz kezdődjön. Ha hiba csúszik például a költségvetésbe, az nem a Költségvetési Tanácsnak, hanem az országnak okoz kárt. De semmi okom sincs annak a cinizmusnak a feltételezésére, hogy ezen valaki könnyedén túltenné magát. Előbb-utóbb úgyis visszaütne.

- Vannak politológusok, akik szerint a kormány döntéseiben a hatalmi szempont a legfontosabb. Kézből kontrázza?

– A kontra nem az én dolgom. Én ezt nem tudom sem vitatni, sem visszautasítani. Nem is akarom. De nem akarok olyan színben sem feltűnni, mint egy szemellenzős szódásló, aki csak húz, és nem néz sem erre, sem arra. Vitathatatlan, hogy a gazdaságpolitikai lépések egy részét rendkívül rosszul kommunikálták. Sok olyan konfliktust keltettek, amely elkerülhető lett volna. A sietség miatt számos döntés visszafelé sülhet el, és szerintem ezek egyike a Költségvetési Tanács döntési határidejének lerövidítése. Én megpróbálom meggyőzni mindazokat, akiken múlik, hogy változtassanak ezen. Sőt, változtassanak más ügyekben is.

- Mint például?

– Végig kell gondolnunk például a viszonyunkat a nálunk működő nemzetközi nagyvállalatokhoz. Nagy beszállítói körük van, és a beszállítóknak is vannak beszállítóik. Az ő érdekükben is csökkenteni kell a feszültségeket, a gyanakvást. Ne erővel, hanem érdekharmonizációval oldjuk meg a konfliktusokat! Sajnos a kölcsönös bizalmatlanság légkörében élünk: démonizáljuk az Európai Unió döntési mechanizmusait és a Világbankot, miközben rászorulunk a segítségükre. Ám az ő részükről is látom az indokolatlan gyanakvást. Én pedig a hídépítés embere voltam világ életemben. Persze: bedőlhet a híd. Ám én rendületlenül hiszek a párbeszédben.

- Tisztelem érte. De menjünk vissza az alfához a gazdasági döntések sorában. A magyar közgazdászok többsége kezdettől bírálta az egykulcsos adót. Ön a kevesek közé tartozott, akinek tetszett. Bevált? Nem nyilvánvaló, hogy a gazdagoknak pénzt ad, a szegényektől elvesz, miközben a gazdaságot nem élénkíti?

– Én annak idején csak annyit mondtam az egykulcsos adóról, hogy a bevezetés pillanatában jó volt. Akkor még általános volt a vélekedés, hogy az európai válság hamar elvonul, és egy élénkülő gazdaságban az embereknél hagyott pénzzel a fogyasztást lehet élénkíteni. A világ azóta nagyot változott. Ám én a tizenhat százalékos mértéket sohasem dicsértem, magasabb kulcs alkalmazását tartottam volna helyesnek. De akkor sem zártam ki, és ma még kevésbé zárom ki, hogy eljöhet az idő, amikor szükség lehet a magasabb jövedelműek szolidaritására.

- Még mindig nincs ilyen helyzet?

– Megítélés kérdése. Tény, hogy a gazdaságnak szüksége van bevételekre, a költségvetés egyensúlyát nem lehet csak a kiadások lefaragásával megteremteni.

- Itt van a Széll Kálmán terv 2.0. Közgazdászok már kiszámolták: az átlagos jövedelmű kétgyermekes családnak évi hatvanezer forintjába kerül majd. Ez rendben van?

– Természetesen az adóemelések ügyében az én lelkesedésem is zéró, mint a többi magyar állampolgáré. Ám az Európai Bizottság és a Világbank követelményeit és mindenekelőtt az államháztartás egyensúlyi követelményeit – mint a magunk érdekét – teljesítenünk kell. Lehet vitatkozni azon, hogy milyen területeken lenne célszerű finomítani. Tény azonban, hogy a különadók rendszerét meg kell szüntetni. Hatszázmilliárdos bevétel forrásait kellett megkeresni, így a gazdaság szereplői mellett a lakosságot is terhelő adóemelés vált szükségessé.

- Ez sem megszorítás?

– De. Ez nagyon kemény megszorítás.

- Jó helyen szorongat-e minket a Széll Kálmán terv, amikor megint elvesz azoktól is, akik már a legolcsóbb párizsit is meggondolják, csak azért, hogy annak a gazdagnak teljen évi több külföldi utazásra, aki nem is itthon költi el a pluszbevételét?

– Ki a gazdag? Az az ember, aki háromszázezer forintot keres bruttóban? Vagy az egyetemi tanár, akinek a bruttó bére négyszázharmincezer forint?

- A lecsúszó alsó középosztály tagjai úgy láthatják – nem is alaptalanul –, hogy ezeknek az embereknek most nem volt akkora szükségük ajándékra, mint amennyire a náluk kisebb pénzűeknek fáj minden elveszített ezres.

– Középosztály nélkül egy ország nem létezhet.

- Pontosan erről van szó. Most a középosztály nagyobbik része csúszik a szegénységbe.

– Én viszont azt gondolom, hogy ezek az adószabályok éppen a középréteg egy részének talajvesztését akadályozták meg: nem az igazán gazdagoknak kedveztek. Magyarországon a kétszázezret sem éri el azoknak a száma, akik évi hétmillió forintnál többet keresnek.

- Nálunk a kétmilliós keresetűek is ugyanolyan adókulcs szerint adóznak, mint a kétszázezres jövedelműek.

– Nézze, az én meglehetősen szilárd véleményem, hogy ezeken az adókulcsokon – ha a tapasztalat, a körülmények valóban ezt kívánják – változtatni kell. Alapvető kérdés például, hogy a minimálbér adózzon-e, vagy sem. Ebben az én álláspontom eltér a mai gyakorlattól. Látható: a válság elhúzódik, tehát át kell értékelnem saját korábbi véleményemet is. Finombeállításra van szükség.

- Hogyan kell az adózást átalakítani?

– Úgy, hogy a teherviselés arányosabb legyen.

- Hol legyen a határ, amelytől több adót kelljen fizetni? Háromszázezer forintnál, négyszázharmincezernél?

– Én nem mondok ilyen határokat, ostobaság is lenne a részemről.

- Nem én hoztam szóba ezeket a jövedelemhatárokat.

– Én hoztam szóba, hiszen háromszázezer forint környékén van a fordulópont. Ismétlem: szerintem az adórendszer felülvizsgálatára van szükség.

- Mondja, látja-e magát kormánybuktató szerepben? A Költségvetési Tanács legfontosabb jogosítványa az, hogy ha a parlament olyan büdzsét fogad el, amely az adósságszintet növeli, akkor visszautasíthatja a költségvetést egészen addig, amíg Áder elnök akár fel is oszlathatja a parlamentet. Ám a törvényeket úgy módosították, hogy erre csak 2015-től legyen mód. Tehát ez csak egy másik kormányra vonatkozik.

– Ez a kérdés azt a nagyon szomorú gondolkodásmódot tükrözi, amely szerint ha Magyarországon bárki bármilyen posztra kerül, nem a hazáját akarja szolgálni, hanem valamilyen speciális érdeket. Valakinek az orra alá borsot akar törni, valaki másnak pedig stabilizálni akarja a helyzetét. Ez tőlem mélységesen idegen.

- Egy korábbi interjúban ön azt mondta a 168 Órának: baloldali ember volt, az is maradt. Ám sok baloldali most úgy láthatja, hogy ön azoknak a főhivatalnokoknak az egyike lett, akiktől a miniszterelnök azt várja: politikáját akkor is erőltessék rá az országra, ha ő esetleg elveszítené a következő választásokat.

– A kérdés denunciáló jellegére inkább nem is reagálok. A baloldaliság nem egyik vagy másik, magát baloldaliként meghatározó csoportosulás privilégiuma. Számomra a baloldaliság szociális érzékenységet jelent, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése iránti elkötelezettséget, de azt is, hogy az ember eleve ragaszkodjon a demokrácia bizonyos játékszabályaihoz. Nehéz értelmeznem az utóbbi kérdéseit. A szavak értelmét persze felfogom, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legjobb tudásom szerint szolgáljam az embereket, ne a közjó érvényesítését segítsem elő, hanem pártérdekeket soroljak az ország érdekei elé.

(A teljes írást elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)