A hatalom paráznái

– Be kell vallanom, iskoláskoromban nem olvastam el az Isteni színjátékot, most viszont alig tudtam letenni. Lehet, hogy addig az életkorig kell várni ezzel a művel, amíg az ember már elkezd gondolni a halálra?

– Ez így van. Dante tulajdonképpen azt akarja nekünk elmondani, hogyan lehet jól meghalni. Még akkor is, ha ma már kevesen hisznek a pokolban, vagy nem úgy gondolnak rá, ahogy Dante, a lényeg marad: számoljunk el az életünkkel, mérlegeljük, mivel okozunk másnak kisebb bajt, próbáljuk megóvni magunkat a bűnöktől. A bűn pedig felismerhető, marja ugyanis az embert, és a bűnösök még a pokolban is szenvednek attól, hogy ostobán éltek.

– Nehéz megmondani, mikor szenvednek a bűntől, és mikor Isten – pontosabban az akkori keresztény világkép – szadizmusától. Miért kell kitekerni egy ember fejét, hogy a könnyei a fenekét áztassák? Miért jobb még a szurokban is főni, mint a bőrnyúzó ördögök kezébe kerülni?

– Na de ezek korrupt tisztviselők voltak! Önkormányzati vezetők, sikkasztók. Én nem bánom olyan nagyon, ami velük történik.

– És a kereszténység előtt születettek vagy más vallások hívei miért bűnhődnek?

– Bűnhődnek, de nem szenvednek. A dolgot egyébként csak ma véljük igazságtalannak, a szerző még úgy gondolta, hogy a megkereszteletlen ember, aki tehát nem ismeri fel Istent, a jó halálhoz sem juthat el. A korban tűnődtek ezen a kérdésen, és az Indus-parti ember problémájának nevezték. Az Indus-parti ember tisztán él, betartja hite parancsait, halála után mégis a pokolba kerül. Danténak erről azt mondják a paradicsomban, hogy Isten akaratát nem láthatjuk át. Ebből kétségtelenül az következik: az emberiség jó része nem üdvözülhet, de hát a kereszténység is, mint minden más vallás, arról szól, hogy ő az igazi út, nem kíván kedvezni másnak. Ha ez nem így volna, csak általános humanizmus lenne belőle. A fordítást előolvasó katolikus barátaim egyébként azt mondták, írjam bele a lábjegyzetbe, hogy Isten ma már az Indus-parti embernek is garantálja az üdvösséget, ha az illető nem utasítja el a felkínált keresztséget.

– De ha nem kínálják fel, jó hinduként a keresztény mennybe juthat. Érdekes. Az is, hogy Dante tulajdonképpen mérlegre teszi a korát és a kortársait, akikkel – a tolvajokkal, a hatalmukkal visszaélőkkel, paráznákkal – tele van a purgatórium és a pokol. Pápákat is odaképzel a szerző.

– Hadd szúrjam közbe, hogy a parázna szó félrevezető. Dante önmagában nem kifogásolja még a házasságon kívüli szexuális életet sem, csak azokat ítéli el, akiknek a szerelme katasztrófát okozott. Itt van Francesca és Paolo. A nő férjezett volt, a férfi nős, ráadásul az asszony sógora, és viszonyra léptek. Ezt ma sem nagyon szeretjük, de nem ezért vannak a pokolban, hanem a férj rajtakapta és megölte őket, ilyen módon tehát a szeretők hibájából bűnt vett magára. Ha Dante olvasta volna a Rómeó és Júliát, amely majd háromszáz év múlva jelenik meg, Júliát habozás nélkül a pokolra küldi, hiszen a makacssága öt fiatalember halálához vezetett. De a szerző aszkézist nem prédikál.

– Bár azt sem mondanám, hogy amit igen, abban viszont nagyon egyet lehetne érteni vele. A homoszexualitást például elítéli. Nem az a vérbő reneszánsz ember Dante, aki majd később divatba jön, már ahol divatba jött.

– Dante nagyon konzervatív. Ellenszenvvel nézi az újdonságokat, azt, hogy Firenzét hirtelen ellepik az idegenek, akik igazi polgári háttér nélkül meggazdagodnak és pöffeszkedő házakat építenek maguknak. Ezt a típust mi is ismerjük.

– Az Isteni színjáték három nagy bűnt különböztet meg: a bestiális erőszakot, a mértéktelenséget és a rosszindulatot, azaz a tudatos ártó szándékot. Fordítás közben nyilván elgondolkodott azon, hogy ön milyen bűnökben szenvedőket küldene pokolra. Mik lehetnek ma a főbűnök?

– Én egyetértek Dante beosztásával, főként azzal, hogy ő az árulást tartja a legsúlyosabb bűnnek. Azt, ami a bizalmat öli meg. Árulás, amikor valaki támogatást ígér, majd átáll az ellenfelekhez. Árulás, ha az embert csávában hagyják vagy elszeretik a szerelmét. Nekem ezek a dolgok fájnak a legjobban.

– Egy közösséget is el lehet árulni?

– Hogyne. Ha egy politikus rossz irányba viszi az országát, bár tudja, hogy ebből baj lesz. Amikor Horthy Miklós nem ugrott ki időben a háborúból, akkor véleményem szerint elárulta Magyarországot.

– Esetleg hazaárulónak is nevezné?

– Na jó, hát erre a kérdésre csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok. De tréfán kívül: az, hogy Dante a poklot telezsúfolta a kortársaival vagy azokkal, akik a korára hatást gyakoroltak, ma azzal a vitával érne fel, hogy Kádár és Horthy közül melyik érdemli meg a pokol nyolcadik és melyik csak az ötödik körét. Egy ország visszhangozna e dühödt polémiától, mint ahogy annak idején fél Itália azon veszekedett, Dante kivel volt igazságos vagy igazságtalan.

– Az ember szinte irigyli Dantét, hiszen ellenségei mindenkinek vannak, ő azonban megengedhette magának, hogy úgy sújtsa porba őket, hogy közben nem kellett kétes kimenetelű erőszakra fanyalodnia: beleírta őket a Pokolba.

– Pontosan. Itt van például VIII. Bonifác pápa, aki, míg Dante Firenze megbízásából Rómában volt követségben, elintézte, hogy halálos ítélet terhe alatt tiltsák ki a saját városából. Ez után az árulás után Dante soha többé nem mehetett haza. Emigrációban élt, és közben szorgalmasan dolgozott a művön. Az ember szinte sajnálja, hogy Dante nem 2000-ben írta ezt a könyvet, mert akkor a 20. század bizonyos szereplőivel is tele lenne a pokol.

– Van tehát egy roppant konzervatív szerzőnk, akivel egy csomó dologban kifejezetten nem értünk egyet, akinek a pokla és paradicsoma ma már kevés embernek riasztó vagy vigasztaló. Miért jó olvasni mégis?

– Van egy igazi pikareszk tartalma, a rengeteg kis epizód. Szó esik egy firenzei dámáról például, aki nyolcvannégy évet élt meg – akkoriban kivételesen hosszú kort –, fiatalon fűvel-fával összefeküdt, a férjétől is megszökött valami trubadúrral, szóval nagy élete volt. Dante őt mégis a paradicsomba teszi, mert idősebb korában ismerte, jó léleknek tartotta ezt a megbölcsült, szegényeknek adakozó, szeretetre méltó asszonyt. Ezek nagyon érdekes dolgok. És ne feledje, ehhez a műhöz évszázadok óta csodálattal járulnak az emberek, és mindig találnak benne valamit, egy mondatot, egy képet, egy hangulatot, ami megragadja őket.

– Magyarul most eggyel több ok van az olvasására: az a modern nyelv, amit ön használ. Nem bánta meg, hogy ezzel a mű sokkal érhetőbb lett, de talán kevésbé patinás?

– Kicsit a saját dugámba dőltem ezzel a nyelvvel. A modern szövegeimmel adtam például tápot önnek, hogy egy hétszáz éves szerzőről beszélve mai társadalmi, politikai vagy erkölcsi kérdéseket tegyen fel nekem.

– Nádasdy a hibás.

– Én vagyok, mert én teszek úgy, mintha ez nem egy középkori, hanem valamilyen általános munka volna az emberi természetről. Pedig tényleg az. Egyébként Dante maga tette kortalanná magát azzal, hogy az anyanyelvén, toszkán dialektusban írta meg a művét, ami mögött nincs nyelvi hagyomány, hiszen előtte komoly munkákat csak latinul írtak. Tehát nem szabad őt patinásnak fordítani. Attól, hogy régen élt, még egyáltalán nem régies.