A futóbolondok esélye

– Nem egykönnyen lett filmrendező. Minden kitérő hasznos volt a szakmai élete, pályafutása során?

– Minden. Nem is kitérők voltak, tulajdonképpen egyenes utat jártam be. Először a filmesztétikának veselkedtem neki az egyetemen, majd az ELTE Esztétika Tanszékén, aztán a Filmgyárba kerültem, ahol egy-két évig – mai szóval élve – PR-munkatársként működtem a Hunnia Stúdióban, és közben filmkritikákat írtam. Dramaturg szerettem volna lenni, és jóval később, egy ideig az is voltam. Meg forgatókönyvíró. Végül is három ember miatt lettem filmrendező. Az egyik Szomjas György volt, aki felkért, hogy írjak vele forgatókönyvet. A második Simó Sándor, aki arra biztatott, hogy csináljak dokumentumfilmet. A harmadik pedig Dárday István, aki, látván, hogy hol tartok, mit művelek, azt ajánlotta, hogy csináljak játékfilmet náluk, az egykori szép emlékű M. I. T. Stúdióban. Így készült el a Bolse Vita. Aztán persze vérszemet kaptam.

– Egy régebbi nyilatkozatában mondta: „Sosem fogok nagykorúvá válni.” Áll még ez a megállapítás?

– Ezt mondtam? Mire gondolhattam? Ami az életkoromat illeti, ez enyhén szólva túlhaladott álláspont lenne, de tény, hogy bizonyos dolgokban ugyanolyan meggondolatlan vagyok, mint kamaszkoromban. Az ember valójában nem tanul és nem változik, már ami az alkatát illeti.

– Nagy sikerű, külföldön is sok babért szerzett filmjei (Bolse Vita, Chico) után egy családregénnyel, egy asszonyregénnyel lép színre. Azt jelenti ez, hogy kissé elkésve, de mégis megcsinálta a saját „így jöttem” filmjét, melyet majdnem minden magyar rendező leforgatott?

– Nem „így jöttem” film ez, nem rólam szól. Csak annyiban személyes, hogy az anyám és a családom története a mese alapja. Sokkal inkább egy huszadik századi krónika, azé a századé, amely jószerivel nyom nélkül tűnt el a mai életünkből. Pedig a múlt század – az összes borzalmával együtt – sűrű, gazdag, változatos világ volt, amiben néha, rövid ideig élhető volt az élet. Erről akartam filmet csinálni, meg olyan emberekről, akik hol rémülten, hol önfeledt életkedvvel és töretlen életerővel végigcsinálták az egészet. Nincsenek már ilyen emberek és ilyen sorsok sem. Úgy gondoltam, el kell mesélni, mi történt velük, mielőtt végképp elfelejtjük. A Nagy Háború, Trianon, 1944, Budapest ostroma, az ötvenes évek, aztán ’56 – volt mit túlélni. Ennek a filmnek a hősei semmit sem úgy csinálnak, mint más normális emberek, úgyhogy az ő történetük elég különös, viharos és mulatságos változat. De a legtöbb magyar család hasonló viszontagságokon küzdötte át magát, nagyjából ugyanazt az élményanyagot cipeli, és úgy látom, sokakban van igény az elmesélésre.

– Úgy gondolja, hogy a filmje címében is idézett futóbolondoknak nagyobb esélyük van a történelem viharaiban eligazodni, egyáltalán túlélni, mint másoknak?

– Néha azt gondolom, hogy csak nekik van esélyük. Kissé holdkóros családom története legalábbis ezt mutatja. Nem igazodtak a körülmények kényszereihez, és ez olykor még csak fel se tűnt nekik. Ők csak éltek a maguk szigorú belső normái szerint, és volt képességük a derűre. Ezt ismertem, ez volt a film kiindulópontja: a család és a baráti kör, akik a jóravaló emberek öntudatlan bátorságával evickélnek át a legnagyobb bajokon is. Anyám egész hosszú életében összevissza költözködött a történelem elől. Neki ez az egy ötlete volt veszély esetére. Sokba került, útközben sok mindent elvesztett, de utolsó percéig megmaradt az integritása.

– Őt játssza a matuzsálemi kort megért lengyel színésznő, Danuta Szaflarska, aki a hatvanas évek lengyel filmjeinek állandó szereplője volt?

– Igen, az öregkorát. A fiatalkort pedig Ónodi Eszter. Danuta nemrég múlt százéves, és ma is színpadon van Varsóban. Ővele előforgattunk, immár négy éve, s nem tudhattam, bírja-e még erővel a munkát, mire végül beindul az új filmfinanszírozási rendszer. Ki gondolta, hogy százévesen is játszani fog? Varázslatos öreg hölgy és fantasztikus színésznő.

– Sok aparegény meg apafilm létezik a magyar irodalomban és filmtörténetben. Ez pedig egy anyafilm, vérbeli női sztori. A nők érzékenyebbek a történelem kihívásaira, mint a férfiak?

– Nyilván másképpen élik meg, jobban bírják a gyűrődést, nehezebb megtörni őket és persze gyakorlatiasabbak. Hízelgünk magunknak azzal, hogy a nők a bajban jobban tudják, mit kell csinálni. Ez valóban női sztori, négy generáció meséje, a dédmamától napjainkig. Ha úgy tetszik, ez a történelem női szemmel: eleven, kicsit szédült, öntörvényű csajok mérkőznek a világgal.

– Könnyű volt tető alá hozni a filmet?

– Hét év van benne az első mondat leírásától az utómunka befejezéséig. Évekre le kellett állni, mert közben bedőlt a közalapítvány, és várni kellett az újabb filmalapos támogatásra. Normális ésszel hagyni kellett volna az egészet, de hát, mint a fentiekből kiderül, családi örökségem a realitásérzék teljes hiánya.

– Ha ez nem lett volna ennyire személyes sztori, feladja?

– Nem hiszem. Megátalkodott természetem van, és elég szívós vagyok. De elég nehéz volt, kevés pénzből, ahhoz képest, hogy ez száz év, hét korszak, helyszínek, ruhák, rengeteg szereplő – végül, azt hiszem, elég látványos kavalkád lett.

– Könnyen megtalálta a színészeket?

– Básti Juliról elejétől tudtam, hogy ő lesz a nagyanya és a saját unokája, a két szerep között hetven év az időbeli távolság. Danuta is nagyon hamar eldőlt. A két főhős, Anya és Apa keményebb dió volt, mese ide vagy oda, azért ebben nyilván volt némi érzelmi érintettség. Ónodi Eszter és Gáspár Tibor nagyszerűen viszi végig ezt a képtelen történetet, csodásak mindketten. És mellettük Kerekes Viktória, Lengyel Ferenc, Csomós Mari, Szervét Tibor, Cserna Antal és még egy sor remek szereplő, akiknek elhisszük, hogy régi korok emberei. Az első nézők áradoztak a színészekről.

– Ilyen hosszú és fáradságos munka után talán nem illendő megkérdezni, mire készül.

– Majd lesz valami, egészen más. De egyelőre a bemutatóra készülök. Számomra akkor lesz kész a film, amikor közönség elé kerül.