A Fidesz-kígyó

Írásához mit szóltak baloldali értelmiségiek?

– Semmit. Csönd volt. Persze ki olvas elemzéseket nyáron?

Pedig a „háttérben” többen úgy vélekednek: ami 1998 és 2002 között történt, 2010-től megismétlődhet, sőt, a Fidesz esetleges túlnyerése esetében még agresszívabb lehet a legyőzöttek kiszorítása.

– Errefelé manapság senki nem bízik a közös mentőcsónakokban. Ami nemcsak baloldali „anomália”. De nem is igazán a „Fidesz-kígyó” az igazi probléma.

Hanem?

– A mértékadó baloldali értelmiség jó része – idesorolnék sok liberálist is –, a mostani ötvenes-hatvanas korosztály egészen más életszakaszában van, mint tíz éve. Akkor ráadásul nem számítottak a Fidesz győzelmére, nem hitték, hogy bárki megrengetheti pozícióikat. A közvélemény szemében ők voltak a szakértők, meghatározó részesei az ország konszolidálásának a kilencvenes évek közepén. Ma más a helyzet. Most van egy évük a „mérlegelésre”, s nyilván pszichésen sem szerencsés, ha sokáig készülünk arra, hogy „orrba fognak rúgni” minket. És hát az elmúlt nyolc év kormányzati munkájával – bár hasznos intézkedések is történtek – nem szokás büszkélkedni a baloldalon. Maradnak az „egyéni útvonalak”.

Menekülési, túlélési stratégiák?

– Részben igen. De többen az „exitet”, a kijáratot keresik.

Hogy érti: a jobboldal elől, vagy a jobboldal felé?

– Itt az ijesztgetés elfed mélyebb kérdéseket. Nem kevesen lassan életpályájuk összegzéséhez, egyesek a lezárásához közeledhetnek. Nekik talán nincsenek közvetlen egzisztenciális problémáik. Mások bezárkóznak szakmájukba – legyen az közgazdaságtan, társadalomtudomány, bármi más –, hátha nem veszik észre a „fehérek”, vagy elnézik nekik, hogy a „vörösök” mellett vállaltak közéleti szerepet. Kérdés persze: ahol a szakmai nyilvánosság is politikafüggő, mit tesz majd az új hatalom?

Miért hagyja figyelmen kívül azokat a harmincas-negyvenes baloldali értelmiségieket, akik nem akarnak, nem is tudnának „kijáratot” keresni?

– Jó kérdés, hiszen nincsenek kevesen. Nemcsak őket sújtja, de őket elsősorban, hogy nincs olyan rövidebb távú baloldali politikai program, amelyet a baloldali értelmiség cserbenhagyhatna. Vannak ugyan „jövőképcserepek”, ám nincs mitől elfordulni, és nincs hova odaállni. Tisztelem Lendvai Ildikót, de ő önmagában nem elég „országos programnak”. Most a szocialisták a törzsválasztók mozgósítására készülnek, amihez nem új baloldali víziók kellenek, hanem a kilencvenes évek paktumának legalább részleges rekonstrukciója. Miért érezné a baloldali elitértelmiség, hogy szükség van rá úgy általában, amikor jelen pillanatban a taktikai építkezés szükségszerűen nélküle zajlik, a stratégia pedig senkit nem érdekel? Hozzá kell tennem: a Gyurcsány-kormány az utolsó egy-másfél évben jelentősen „pusztította” értelmiségi táborát.

Amennyiben?

– Nemcsak arra gondolok, hogy – például – a lerohanásos reformkísérlet után ma az orvostársadalomban nagyon csöndben kell lennie annak, aki baloldali. De a magyar baloldali értelmiség nem volt blairista. Amikor Gyurcsány Ferenc elindult valamiféle „harmadikutas” pályán, a baloldalon úgy vélték: túlságosan a liberális koalíciós partnere vonzásába került. E partner pedig – finoman szólva – nem volt igazán népszerű ebben a körben. Ugyanakkor fogyatkoztak az érintkezési felületek a baloldali kormányzás és a „saját” értelmisége között. Ahogy a reformok kivitelezésével szemben erősödött a kritika, úgy csökkentek azok az alkalmak, ahol ezt személyesen is el lehetett volna mondani. Holott – mindegyik oldalon – a magyar értelmiségi elitstátushoz tartozik, hogy beszélhessenek a politikai első vonallal. Lehet, hogy ez az esetek többségében üres rítus, kevés napi hasznosat hoz a politikusoknak. Ám ha a politika nem celebrál ilyen találkozókat, fontos véleményformáló csoportokat sért meg.

Ebből nem következik, hogy a sérelmek miatt ők „kijáratot” keresnének, esetleg átállnának a jobboldalhoz.

– Átállásról szó sincs. De lesznek majd olyanok, akik megint felfedezik magukban a „keresztény gyermekkort”, a „nemzeti érzékenységet”. Amelyekkel egyébként minden rendben lenne, ha nem politikai ciklusonként jelentkeznének.

Orbán Viktor nemrég kijelentette: „a lelki harmónia állapotába” jutott jobboldali értelmiségnek van saját értékrendszere, nem akar megfelelni a baloldal által támasztott igényeknek. Nem gondolja, hogy ez – kevésbé magasztosan – azt jelenti: „lesajnálja” a baloldali értelmiséget? És inkább a „tiltott” kategóriába sorolná őket, mint a „tűrtek” közé?

– A progresszív értelmiség – miként a magyar történelemben néhányszor már megtörtént – „megvásárolandó tárggyá” vagy „megsemmisítendő célponttá” válik a jobboldali hatalom számára. Attól függően, hogy az mennyire ideologikus vagy pragmatista. De a lényeg az: most nincsenek létszámgondok a jobboldalon, jól megvannak „megtértek” nélkül is. Orbánnak a szélesebb csapata sem engedné meg, hogy magukhoz öleljék az esetleg mégis átigazolásra jelentkezőket.

Miért nem?

– Túl sok ideje várnak, most ők akarnak „focizni”. És ott a kisvárosi értelmiség, a Fidesz egyik legfontosabb bázisa. Amit ők szeretnének, az nem egyszerűen leszámolás a baloldallal, hanem leszámolás sokakkal, akikből a rendszerváltás éveiben valaki lett. Hiszen ők – akik nagyon sokan vannak – nem kapták meg az elmúlt húsz évben, amire számítottak. Mindeközben a baloldali kormányzástól a baloldali értelmiség elsöprő többsége sem kapott különösebb „ajándékokat”. Végtére ők úgyis a „jó oldalon” álltak, miért kellett volna kedveskedni nekik. Persze a „progresszív oldal” így is felkészült a minimumveszteségekre: majd kevesebb megszólalási lehetőség a közmédiában, elmaradó állami elismerések, díjak, automatikus hátrasorolás állami pályázatokon.

Nem mellesleg: ön szerint hol húzódik a baloldali értelmiség árulásának a határa?

– Az árulás súlyos kifejezés. Ilyesmiről inkább akkor beszélhetnénk, ha – mondjuk – egy állami szervezetben egy régi vezetővel hajtatnák végre az új politikai rendcsinálást. Vagy ha valaki, aki eddig részt vett a Charta rendezvényein, hirtelen „felfedezné” magában: voltaképpen mi baja is lenne az árpádsávos zászlóval? Akik lengetik, csak rendet szeretnének, s ő is rendre vágyik.

Vajda Mihály filozófus azt mondta a 168 Órának: az ellenzéki szerep segíthet a baloldal megújulásában. Ebben mi lehet a feladata a most éppen „üres mezős” baloldali értelmiségnek?

– Fontos korszakhatárhoz érünk: a világ úgy látja, elkopott, megszűnt Magyarországnak az 1989-ből megörökölt „mintadiák státusa”. Nem számítanak a történelmi piros és fekete pontok, ott vagyunk, ahol az EU-statisztikák épp mutatnak bennünket. Kipukkantak utópiáink, hogy „majd az EU”, vagy hogy „a nemzetet lélekben egyesíteni fogjuk”. Most újra ki kellene találnunk magunkat. Közép- és Kelet-Európában az elmúlt húsz évben két szembenállás váltakozott, országonként más-más ciklusokban. Volt, ahol a bal- és a jobboldal ellentéte volt meghatározó. Volt, ahol a tekintélyelvű állam és a társadalmi autonómiák szembenállása lett fontosabb. Ha Magyarország irányítása 2010-től inkább tekintélyelvű lenne, vele szemben is új pólus fog kialakulni. Az órákat újraindítják. Minden újradefiniálódik bal- és jobboldalon. Talán ezért is lenne fontos, ha e kezdődő bajnokságban sok-sok új értelmiségi csapat állhatna rajthoz. Nem attól félek tehát, hogy a kígyó sok nyulat lenyel. De rengeteget megbéníthat. És a béna nyulak vajon hogy indulhatnának futóversenyeken?