A csodadobos Tommy Vig

– Ha egyszer kinyitjuk, nem csukódik be többet – poenizál Tommy, amint a fotós kolléga a fény miatt kitárná az ablakot. – Vicc jut eszembe erről. A feleség másik férfival van, amikor megérkezik a férj. A szerető esdekelve kérdezi: van másik kijárat? A feleség ennyit mond: nincs! Erre a férfi: hová akarsz egyet?

Tommy Vig belvárosi lakásában nevetgélünk.

– A humorom sokszor amerikai, amit itt nem mindenki ért. Mondom a múltkor, hogy Cseke Gabi barátom rengeteg zenekarban játszik, de nem azért, mert kiváló zongorista. Ezen Amerikában azonnal röhögnek, hisz arról szól a poén, milyen remek zenész. Itt akár meg is sértődnek érte.

Tommy gyerekként szívta magába a zenét. Apja remek dzsesszklarinétos volt, és első szaxofonos a rádió tánczenekarában.

– Az ötvenes években ontotta a slágereket, mint a „Veled vagyok még gondolatban”, „Tudom, hogy visszajössz egy őszi délután”, „Pitypalatty”.
Sok akkori nagyágyú – Radics Gábor, Bacsik Elek, Tabányi Mihály – megfordult náluk.

– Anyámról viszont Rejtő afrikai törzse jut eszembe, amelyik leginkább alkoholizmussal és hazudozással foglalkozott. Az volt ugyanis a fő tevékenysége, hogy elégedetlenkedett az öcsémmel és velem. Másba volt szerelmes, amikor az apám elvette, nem is tagadta. Persze mi sínylettük meg. Kívülről tökéletes családnak tűntünk, anyám másoknak mindig hangoztatta, imád minket.

Akadt ok a büszkeségre, Tomit csodagyereknek kiáltották ki.

– Négyéves koromban vettem két fakanalat, és a földön ülve doboltam apám zenésztársaival. Radics Gabi dzsesszhegedűs javasolta, léptessenek fel.
A nagy pillanat 1946-ban, a Zeneakadémián, apja dzsesszestjén jött el.

– Pergődobon szólóztam a színpad közepén.
„A hatéves csodadobos”, „Víg Tommy, aki lázba hozta Pestet” – szóltak a szalagcímek az újságok belső oldalain. Tomi felkapott gyereksztár lett, versenyeket nyert, koncertezett, még a Fővárosi Nagycirkuszban is fellépett.

– Emlékszem az emberek tombolására. A Városi Színházban a Tarzan-filmek előtt Radnóti Tomival és Beamter Bubival dobpárbajoztunk.

Az aranyélet 1949-ig tartott, amikor a Rákosi-rendszer a dzsesszt imperialista csökevénynek titulálta.

– Épp a rádióba indultunk apámmal élő felvételre, a gangon ért minket a postás egy sürgönnyel, amelyben lemondták a fellépést. Minden dzsesszt letiltottak. Mintha többé nem mondhattam volna igazat.

Tommy azért elvégezte a zenei gimnáziumot és a konzervatóriumot.

Ötvenhatban viszont nem volt kérdés.

– Végig kint voltam az utcán, mindenhol, ahol harcok folytak. November negyedikén a lakásunkba is belőttek. Tudtam, hogy lelépek. Irány Amerika, a dzsessz fellegvára.

Irány New York

Nyolc Teleki téri haverral gyalog indult Bécsbe. A határon már nyolcvanan gyűltek össze, komoly summát dobtak össze egy férfinak, hogy átcsempéssze őket a túloldalra.

– Tizennyolc évesen az ember kalandra vágyik. Nem féltem, pedig éjszaka volt, és aknamezőn meneteltünk. Amikor német szövegű újságfecnit találtam a földön, tudtam, hogy megérkeztünk. Felemelő érzés volt.

Odakint megszökött a menekülttáborból, és a bécsi zeneakadémián bekopogtatott a producerhez, aki kilenc évvel azelőtt lemezt készített vele.

– Mendelssohnnak hívták. De ez egy másik Mendelssohn. Szobát vett ki nekem, pénzt adott, és lekötött két fellépést.

Bécsből a nagybátyja vitte tovább Németországba, az ottani szimfonikus zenekar Mozart-darabjában üstdobolt. Az amerikai vízumot 1957 februárjában kapta meg. New Jersey-ben landolt. Ott is táborba került, de hamar állás várta egy másik szimfonikus zenekarban.

– Azt hajtogattam, New Yorkba akarok menni. Tele voltam önbizalommal, azt hittem, mindent tudok.

Egy karitatív szervezet segítségével került álmainak városába, a tandíját is fizették.

– Bár hangoztattam, kész zenész vagyok, mégis elküldtek Sam Ulanóhoz, a legnagyobb dzsesszdobtanárhoz. Budapesten rengeteg kiváló és technikás zenész él, de ők magyarul dobolnak dzsesszt. A hozzáállást, a lezserséget, a szvinget, a tempót, a lüktetést tízezer kilométerről lehetetlen megtanulni. Amikor egyszer nemrég Pestre látogatott egy amerikai szaxofonos, elvitték a legjobb magyar dzsessztrió koncertjére. A végén azt kérdezte: ez valami magyar népi zenekar volt?

Tommy hónapokig járt Ulanóhoz, volt mit tanulnia.

A mester kiváló nagyzenekari dobost faragott belőle.

– Az ötvenes évek végi New York hangulatát nem lehet leírni. Minden utcasarkon dzsesszklub állt. Emlékszem, a vibrafonomat toltam az utcán egy fekete bőgős barátommal, egyik helyről a másikra mentünk jam sessionözni. A gond az volt, hogy dzsesszből akkor is csak a legnagyobbak tudtak megélni. New Yorkban pedig ezrével akadtak kiváló bandák.

Így kommersz állásokat vállalt, Amerika-szerte népszerű könnyűzenét játszott, azaz vendéglátózott. Egy washingtoni útján 7500 dollárért Deagan vibrafont vett.

– A gyárban megismerkedtem a főnökkel, aki beajánlott a Martin Denny nevű sztárzenekarba. 1960-ban heti 300 dollárt fizettek. Beindult a karrierem, televíziós show-kba hívtak, befutottam.

A zenekar kilenc hónapra Hawaiiba tette át székhelyét. Tommy ott ismerkedett meg a japán származású Ethel Azama énekesnővel, járni kezdtek, zenekart alapítottak. Amerika szinte összes nagyvárosában megfordultak, de főleg Las Vegasban muzsikáltak. Hamarosan világsztárok hívták zenélni. A fellépésekre a dobfelszerelésén kívül kétszázféle ütőhangszerével érkezett.

A gengszterverő

– Rod Stewarttal jóban voltunk, majd minden lemezén én muzsikálok. Játszottam a Beach Boysszal, Tony Bennett-tel, Quincy Jonesszal, Frank Sinatrával, Judy Garlanddal, Chick Coreával. Tony Curtisszel sokat beszélgettem. Ja, és Woody Allennel is, közvetlen pali, hetekig együtt dolgoztunk, a végére az öszszes poénját kívülről tudtam. Nem mindenki ilyen, Tom Jonesszal minden héten együtt játszottunk a televíziós show-jában, ő rá se nézett a zenekar tagjaira.

Az asztalon fotók, plakátok, szórólapok.

– Lent Michael Jackson, itt fent én – mutatja az egyik képen. – A Motown lemezkiadó ünnepi koncertje volt, nagy társasággal szerepeltünk.

De nemcsak zenészként lett ismert. Gengszterverőként is emlegették őt.

A nyolcvanas években az akkor már barna öves, másfél évtizede karatézó Tommy egy Los Angeles-i klubban lépett fel. Az épp ott szórakozó magyar alvilági társaság vezetője belekötött a dobosba.

– Már megittam két konyakot, a bártól jöttem vissza, amikor elkapta a fehér szmokingomat, és rám kiabált, hogy a Gyöngyhalászt játsszuk. Visszamentem a vibrafonhoz, kihúztam a négy alumíniumláb egyikét, és fejbe vágtam. Az egyik haverja pofon vágott, mire én a szájába ütöttem a rúddal, az összes fogát kivertem.

Másnap a fiúk megüzenték Tommynak, hogy levágják a fél fülét.

– A Stardustba járt a detroiti olasz maffia több tagja, jóban voltunk. Egyszer hívták fel a magyarokat, hogy ne ugráljanak.

Tommy amúgy sem az a beijedős fajta, ma is mindennap karatézik.

– Ez olyan, mint egy kalapács – mutat a bütykeire a kézfején. – Olyan nincs, amit ezekkel ne tudnék bármilyen erősen megütni.

A szeretet művészete

Azért romantikusabb húrokat is pengetett. Las Vegas egyik mulatójában, a forgószínpad túloldalán a koreai származású „lánytestvércsapat”, a Kim Sisters lépett fel. Egyiküket, Miát egy óvatlan pillanatban áthúzta a saját térfelére.

– Így indítottam az udvarlást. De nehézkesen haladtam, Mia zárkózott volt. Ráadásul amikor Puerto Ricóban dolgozott, én Hawaiion, amikor ő Chicagóban, én Las Vegasban.

Közben, huszonnégy évesen kezébe került Erich Fromm a Szeretet művészete című könyve.

– Megváltoztatta az életemet. Elkapott az érzés, hogy mindenkit szeretni kell, nem szabad feladni az ideálokat, és igaz életet kell élni. Elhatároztam, semmi kommerszet nem játszom többé. Las Vegasban mindenemet eladtam, New Yorkba költöztem.

Aztán hat hónap múlva rájött, így nem tud megélni.

– Visszamentem hát, hogy építsem a karrieremet.

Három évig udvarolt Miának, mire összeházasodtak.

– Eleinte sokat vitatkoztunk, de idővel rendbe jöttek a dolgaink.

Egy gyerekük született, Roger.

– Kilenc hónapos volt, amikor Mia koreai rokonai énekeltek neki egy dalt. Ütötte a ritmust. Háromévesen a húsztagú nagyzenekarommal dobolt.

Az egész család zenélt.

– A Stardustban éjjel egy óra húszkor kezdődött a show, és reggel öt harmincig tartott. Akkor átmentem a Sahara Hotelbe meghallgatni a kedvenc komikusomat, utána pedig egy kis jam session jött. Délelőtt tíz körül lefeküdtem, kettőkor felkeltem, este tízkor megint ledőltem. És kezdődött minden elölről.

A vendéglátózás mellett Tommy majd harminc film zenéjét komponálta.

– A Starsky és Hutch több epizódját én írtam, a The Kid with the Broken Halo és a They Call Me Bruce című film zenéjét is.
1984-ben ő rendezte a hivatalos Olimpiai Jazz Fesztivált, 1991-ben ő írta Göncz Árpád Rács című darabjának zenéjét. Emellett fest is.

2006-ban, majd ötven év után úgy döntött, hazatelepül.

– Az élet, ami Amerikában annyira tetszett, megszűnt. Elvis Presley és a Beatles átvették a nép szeretetét.
A komoly dzsesszt nem könnyű megérteni, az egyszerűbb muzsikát hamarabb elfogadják az emberek. Mégis időbe telt, mire rájöttem, hogy a zene, amit szeretek, kiment a divatból.

Búcsú, vibrafon

Itthon viszont, ahol csak lehet, zenél. És gyakorol, dobon és vibrafonon.

– Egyetlen napot sem szeretek kihagyni.

A karatéra is marad idő.

– Találtam egy helyet a lakásban, ahol bármilyen erősen ütöm a falat, senki se hallja – és már kapjuk is a bemutatót.

Búcsúzásként vibrafonozik pár taktust.

– Csak ne a Gyöngyhalászt – vetjük közbe.