A csapból is a koalíció folyt – Kulcsfontosságú volt az 1994-es év a magyar közélet kettéhasadásában
„Ezek szerint szobatiszták lettünk” – nyugtázta némi éllel Szekeres Imre, az MSZP ügyvezető alelnöke, amikor a Pető Ivánnal, az SZDSZ elnökével folytatott tárgyaláson rögzítették: a koalíciós szerződés a miniszterek közös jelölésére vonatkozó szakasszal kezdődik. Tehát nem a miniszterelnökével. A liberálisok elfogadták, a szocialisták azt jelölnek kormányfőnek, akit akarnak, s hogy ez a valaki bizonyosan a pártelnök, Horn Gyula lesz.
Szekeres az Azok a koalíciós évek című könyvében idézi fel ezt az epizódot, ami kicsit másképp szerepelt Frei Tamás oknyomozó riportjában, amit a koalíciós szerződés aláírása után közölt a 168 Óra. E verzió szerint a titkosszolgálatok felügyelete kapcsán alakult ki vita az állampárt utódpártja és az állampárt által egykor megfigyelés alatt tartott demokratikus ellenzékből sarjadt SZDSZ között. Frei Szekeresnek tulajdonította a felcsattanást, hogy ha nem kaphatják meg a titkosszolgálati területet, az azt jelenti, nem tartják őket szobatisztának leendő partnereik. Magyar Bálint megjegyezte, a fejlődésnek van olyan stádiuma, amikor a gyerek már szobatiszta, de a szülők még aggódnak. A választáson az MSZP nyerte el a listás voksok 33 százalékát, az SZDSZ kevéssel 20 százalék alatt végzett, az egyéni választókerületeket illetően pedig a 176-ból 149 helyen győzött szocialista jelölt. A választók döntő része láthatóan elintézettnek tekintette nemcsak a szobatisztaság, de egy füst alatt a beszoktatás és a felnőtté válás problémáját is.
Magyar Bálintnak, az SZDSZ kampányfőnökének hozzáállása azért is lényeges lehetett, mivel korábban ő zárta ki, hogy az SZDSZ részt vegyen egy szocialista túlerőn alapuló koalícióban, majd Horn Gyula miniszterelnökségét utasította el. Ehhez képest az SZDSZ már annak tudatában vágott bele a tárgyalásokba, hogy Hornnal mennek kormányra. 1994. június 4-én ugyanis az MSZP kongresszusa két döntést hozott: meghívják az SZDSZ-t a kormányalakítási tárgyalásokra, s Horn Gyula a kormányfőjelölt. Egy nappal később az SZDSZ küldöttgyűlése szintén a koalíciós tárgyalások megkezdéséről döntött. A felek húsz nap alatt tető alá hozták a koalíciót. Mire június végén az új Országgyűlés összeült, elkészült a kormánylista. Július 15-én Horn Gyula miniszterelnöki esküt tett.
A választás második fordulóját abban az évben szokatlanul későn, május 29-én tartották. Egészen addig ellenfelekként néztek szembe egymással az MSZP-s és SZDSZ-es jelöltek. A liberálisok sokáig komolyan hitték, hogy szoros eredmény esetén elérhetik Kuncze Gábor miniszterelnökségét. Ehhez képest volt jelentős fordulat, hogy a választás utáni hétvégén már a tárgyalások megkezdéséről döntöttek. Az együtt csaknem hárommillió szavazót képviselő MSZP és SZDSZ viszonyában beállt fordulat egyik magyarázata föllelhető a korabeli sajtóban. Nemcsak a közvélemény volt erősen koalíciópárti a Medián felmérése szerint, de – példaként soroljuk – Bacsó Péter filmrendező vagy a baloldalisággal és liberalizmussal aligha vádolható Gyulay Endre megyés püspök ugyancsak koalíciópárti nyilatkozatot tett. A csapból is a koalíció folyt. A koalíciókötést támogatta Kis János, az SZDSZ első elnöke, akinek a véleménye sokat nyomot a latban. Az MSZP szempontjából a koalíció mellett az szólt, hogy a párt ne szigetelődjön el a kormányzati felelősséggel megterhelve, azonkívül a mesteri taktikus Horn kezelhetőbbnek tartotta a házon belülre hozott SZDSZ-t, mint hogyha a liberálisok ellenzékben maradnának.
Az SZDSZ történetéről szóló cikksorozatukban, amelyet 2012-ben a Népszabadság közölt, Magyar Bálint és Pető Iván azt írták, tisztában voltak vele, sokaknak milyen nehéz vagy egyenesen lehetetlen feldolgozni, hogy szövetséget kötöttek az utódpárttal. Ám, ahogy írták, „míg a szocialistákkal kötött koalíció az SZDSZ érzelmi identitását roppantotta meg, addig egy jobboldali együttműködés az értékrendi identitást számolta volna fel”. Csakhogy az MSZP abszolút többsége miatt az SZDSZ számára a kérdés nem az volt, az MSZP-vel kössön-e koalíciót, vagy valaki mással, hanem az, hogy kormányra menjen-e a robusztus erejű utódpárti konglomerátummal, vagy ellenzékben maradjon. Pető Iván döntő érve az volt, hogy a liberális program legalább részbeni megvalósítására csak kormányon nyílik esély. Az SZDSZ kialakította tárgyalási pozícióját, amit a koalíciót ellenző Tölgyessy Péter úgy foglalt össze, hogy a liberálisok „nem egyes ágazatok vezetését akarták, hanem magából a főhatalomból akartak részesedni”. Ezt a célt szolgálta a bonyolult garanciarendszer, amelynek központi eleme volt a koalíciós miniszterelnök-helyettesi poszt és a koalíciós egyeztető tanács létrehozása az egyetértési jog gyakorlására. A koalíció története elbeszélhető akként, hogyan próbálta Horn „visszafoglalni” a miniszterelnöki jogköröket, amelyeket a megállapodásban korlátoztak.
Volt azonban e koalíciónak egy jóval hosszabb előtörténete is. A Demokratikus Charta az MDF-kormány vélt vagy valós tekintélyelvű törekvéseivel szemben 1991 végén alakult. Már létezett, amikor a hírhedt Csurka-dolgozat nyílt antiszemitizmusa végképp igazolni látszott a létrejöttét. A liberális közvélemény az utódpártnál immár veszélyesebbnek ítélte az MDF szélsőségeseinek ténykedését. A Chartához csatlakozhatott, demonstrációinak megszervezéséhez pedig tevőleges segítséget nyújtott az MSZP, ami azt jelentette, hogy kiengedték a karanténból.
Az SZDSZ és a Fidesz akkoriban liberális kormány létrehozására törekedett, bár két kisebb párttal (Liberális Polgári Szövetség Vállalkozók Pártja és Agrárszövetség) kiegészülő szövetségük motívumait utólag mindenki másként értékelte.
Magyar Bálint és Pető Iván szerint Orbán Viktor már azt is gyanakodva fogadta, amikor Pető kijelentette: támogatnának egy fideszes miniszterelnököt. Holott, állítja Pető, ő Orbánra gondolt.
Tölgyessy szerint az egymással szövetségre lépő pártok célja az volt, hogy egy mandátummal megelőzzék a másikat. Orbán az 1994-es vereség után azt mondta, a liberális szövetséget félszívvel kötötték. Liberális kormány az 1994-es választás után nem jöhetett létre. A kisebb partnerek be sem jutottak a parlamentbe, a Fidesz csupán hét százalékot szerzett. Az eredeti cél kútba esett. De már a kampány során nyilvánvalóvá vált, hogy a két liberális párt másként látja az MSZP-t, amelynek támogatottsága 1993 végén érte be és hagyta is rögtön maga mögött a Fideszét. Nem annyira a karanténból való kiszabadulás miatt, hanem mert a szocialisták érezték meg a legpontosabban a rendszerváltás utáni társadalmi elégedetlenség természetét. Míg az SZDSZ vezetői különféle feltételeket szabtak az esetleges szocialista koalícióra vonatkozóan, addig a Fidesz elnökének legemlékezetesebb megnyilvánulása e tárgykörben egy 1994. januári „gondolatkísérlet” volt, amelyben MDF–SZDSZ–Fidesz–KDNP-koalícióra tett javaslatot, amivel világosan jelezte: a legfontosabb az MSZP távol tartása a hatalomtól.
A liberális pártok eltérő generációs és kulturális háttere mindinkább politikai eltérésekhez vezetett. Az MDF-fel szemben (csak) „félfordulatot” hirdető Fidesz körül megfagyott a levegő a kormányváltást megszabadulásként váró ellenzéki oldalon. Ráfordulva a kampányra a Fidesz elnöke olyan helyzetben találta – vagy olyan helyzetbe hozta – magát, amit egy Kéri László által készített interjúkötetben úgy jellemzett, „nekünk állandóan több konfliktust kell vállalni, mint ami kívánatos lenne”.
Míg a napi ügyekben rengetegszer egymásnak feszülő, döntően saját magukkal elfoglalt koalíciós pártok a történelmi megbékélés részének tekintették együttműködésüket, addig Orbán arról beszélt, hogy „október 23. és november 4. szellemi és politikai örökségének nincs közös nevezője”. Ezzel kijelölte a kormánypártok és az ellenzék szembenállásának szimbolikus alaphelyzetét. Egy szeptemberi parlamenti vitában – Horn még a szocialisták szerint is sikerületlen helyzetértékelő beszédére adott válaszában – a Fidesz elnöke következetesen baloldali blokknak nevezte a kormánypártokat, amit az SZDSZ-ben megütközéssel fogadtak, de csupán retorikai fogásnak véltek. Holott Orbán szóhasználata azt igazolta, hogy magáévá tette a koalíciókötésig az SZDSZ-ben politizáló Tellér Gyula értékelését, miszerint „a koalícióba lépéssel maga az SZDSZ járult hozzá leginkább a politikai erőtér kettészakításához, polarizálásához”. A később Orbán mellett főtanácsadóként működő Tellér érvelése szerint történelmi és szociológiai különbözőség áll fenn a feudális, a polgári és az államszocialista „Rész-Magyarországok” közt. A koalíciókötéssel az SZDSZ a polgári világ építése helyett a „megalvadt kádári struktúrák” fenntartására szegődött.
Tellér nézetein túl Orbán politikai átalakulását meghatározta a helyzet is, amelybe került. A Fidesz ellenzékben ragadt a lerobbant MDF, a szerény támogatottságát egy időre még stabilizáló KDNP, valamint a mindenkit túlkiabáló Torgyán József kisgazdapártja társaságában. Orbán ahhoz keresett eszmét, hogyan állhat ennek az ellenzéknek az élére. Megkezdődött a liberalizmustól való elszakadás, és a liberálisok egybemosása a kommunistákkal.
Tellér 1996-ban már arról írt, hogy a kormánykoalíció szellemi körei „a »nyitott társadalom« és a »másság tisztelete« ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzettudat, az önálló magyar történelemkép, az alapvetően keresztény alapú közmorál ellen”. Ez az Orbán-rendszer propagandájának hangja – két évtizeddel korábbról.
Az ellenzéki pártok egymásra találását paradox módon a kormánykoalíció is ösztönözte az új önkormányzati választási törvénnyel. Ezt hosszas pártközi tárgyalásokat követően csak a szocialisták és a szabad demokraták szavazták meg. Ami ellen a Fidesz vehemensen tiltakozott, az egy olyan, részvételi küszöb nélküli, egyfordulós szisztéma volt, amit aztán a párt 2011-ben az országgyűlési választásra alkalmazott. Az ellenzéknek a törvény hatálybalépését követően csak hetei voltak – igen, akkor is így mondták – az összefogásra. Október végére kiderült, hogy az FKGP főként saját jelölteket indít vagy a MIÉP-pel szövetkezik, míg a Fidesz, a KDNP és az MDF az ország számos pontján közös jelölteket állított, így a főpolgármester-választáson is. A december 11-i önkormányzati voksoláson a tisztán első helyezett MSZP mögött az SZDSZ maradt a második legerősebb párt, de az ad hoc módon létrehozott Polgári Szövetség értékes polgármesteri, közgyűlési és képviselő-testületi helyeket szállított a Fidesznek, a KDNP-nek és az MDF-nek. Nem egy helyen többségbe kerültek. A három párt együttes eredménye országosan felülmúlta az SZDSZ-ét. Ez mutatta, hogy a jobboldalnak megmaradt a közönsége, csak éppen új szervezeti formát és vezetőket keres.
A következő években, a Bokros-csomag és a Tocsik-ügy hullámai közepette a Fidesz mindinkább bejátszotta, egyúttal alakította is a kétpólusúvá váló politikai teret, élezve a polarizációt, amelynek létrejöttéért másokat hibáztatott. Kihasználta az MDF és a KDNP szakadását meg azt, hogy Torgyánt a választók nem tartották alkalmasnak a miniszterelnöki posztra. A Fidesz az SZDSZ szavazatvesztéséből is profitált.
Ezeket a változásokat a szocialista és liberális véleményformálók közül sokan nem vették komolyan, talán nem is észlelték. 1998 februárjában, a választás előtt három hónappal Dessewffy Tibor szociológus arról írt cikket, milyen okok vezettek az „új egypártrendszerhez”, az MSZP tartós kormányzásához. Ám a szocialisták hiába kaptak megint 33 százalékot, az SZDSZ kis párttá zsugorodása, a Fidesz megerősödése és a kisgazda jelöltek tömeges visszaléptetése miatt veszítettek. Szekeres Imre is felidézi, hogy a közvéleményt és sok párttársát mennyire meglepte ez a fordulat. Kéri László a Hatalmi kísérletek című könyvében írta, „a kisgazda–Fidesz-összefogás összes létező és szóba hozható lényeges kérdését, buktatóját 1997 kora tavaszától 1997 végéig végtelen aprólékossággal végigtárgyalták” az ellenzéki oldalon. „Számos olyan stratégiai és taktikai munkálatot elvégzett a jobbközép szellemi tábor, amelynek a jelentőségével a másik oldalon láthatóan egyáltalán nem számoltak.”
1998-at és sok tekintetben aztán 2010-et is az döntötte el, miként reagáltak a politikai szereplők az 1994-ben kialakult új helyzetre. Az akkor kiépülni kezdő kétpólusú rendszer a centrális erőtér előszobájává vált, hiszen ha két szembenálló blokkra szűkül a versengés, akkor az egyikük összeomlása a győztes túlhatalmát hozhatja. A politikában azonban nincs végpont, elvégre Dessewffynek abban igaza volt 1998-as cikke végén, hogy „végül is a Kádár-korszaknak is egyszer vége lett, pedig arról is azt hittük, hogy örökké fog tartani”.
