A bevándorló érték – írja a budavári evangélikus presbiter

A gondolatok, felvetések és mendemondák egy része olyan, sokszor minden racionalitást és jóindulatot nélkülöző felvetés, amely olyan alantas és gondolatoknak sem igazán nevezhető indulatoknak a halmaza, amelyeket nem lehet szalonképessé tenni azzal, hogy reagálunk rájuk.

Létezhet viszont egy többé-kevésbé jogos félelem sokakban azzal kapcsolatban, hogy ez a folyamat – ha tartósnak bizonyul – hova fog vezetni. Ez a félelem azonban – akár tényleges, akár képzelt alapokon nyugszik – olyan ördögi kör kialakulásához vezethet, melyben az eleinte képzelt veszélyek valós és végül minden határon túlnövekvő tényleges fenyegetéssé válhatnak mindkét fél számára.

A hányattatott sorsú kelet-európai országokban különösen is könnyen indulhatnak be ezek a szörnyű folyamatok, ennek kívánjuk elejét venni az alábbiakban leírtakkal.

Aligha lehetne ezeket a jelzőket összegyűjteni, de mégis, ha a leggyakoribbakat összegyűjtenénk és megpróbálnánk egy személybe belegyömöszölni, akkor valami cigány-hajléktalan-zsidó-román-homokos-drogos-muszlim-szlovák-alkoholista-nyomorék-szájszagú-munkanélküli-prostituált bevándorlót kapnánk.

Nem tudjuk, hogy létezik-e olyan szuper antihős, aki ennek a sok szigorú, egymásnak is ellentmondó feltételnek egyszerre megfelel, de jól kikuncogtunk magunkat azon, hogy hogyan is nézne ki egy ilyen figura.

Hadd fordítsuk komolyra a szót azzal, hogy a krisztusi elfogultság válasza az ő esetében is az, hogy az élete és ő maga is érték, pláne akkor, ha ő maga is élni akar, márpedig mi mást mutatnának a kerítésen véres arccal és végtagokkal átmászó emberek, mint élni akarást. Ezért nem tágíthatunk attól a meggyőződésünktől, hogy a határt a jelenlegi jogszabályok alapján illegálisan átlépők értéket és lehetőséget rejtenek magukban.

Természetesen azt sem gondoljuk, hogy ez az érték oktatás-nevelés és sok egyéb erőfeszítés nélkül az ölünkbe hullhat, de a munka nélkül értékhez jutás a rablógazdálkodók és a tolvajok tiszte, pontosabban tisztességtelensége. Nem várjuk el az olvasótól, hogy maradéktalanul egyetértsen velünk, azonban az alábbi néhány gondolat a lakhatás példájából kiindulva talán hozzájárulhat a bevándorlókkal kapcsolatos félelem csökkentéséhez.

Magyarországon ma közel hárommillió lakás található. Ha figyelembe vesszük, hogy egy lakás közel százévente használódik el annyira, hogy újjá kell építeni, akkor ebből az jön ki, hogy évente harminczezer új lakást kellene építeni. Akkor, ha nem csökkenne a népesség, pontosan ennyivel évente. Ha figyelembe vesszük, hogy egy lakásban (tízmillió ember/hárommillió lakás=) 3,3 ember él, akkor látható, hogy a harmincezer ember halálával közel tízezer lakást nem kell újjáépíteni, tehát elég csak húszezret építeni, ami 33 százalékos keresletcsökkenést jelent. Tízezerrel több lakást kellene tehát építenünk évente, ha szinten tartanánk népességünket.

És mennyivel növekedne a kínálat a kipótlással, tehát mennyi lakást építenének fel a bevándorlók? Ha azt vesszük, hogy átlagosan ugyanannyi házat építenének fel, mint az „őslakosok”, akkor a lakossághoz viszonyított számarányukat (ami nem más, mint harmincezer/tízmillió=0,3 százalék) kellene megszorozni a harmincezer felépítendő lakással, ez kilencven lakást jelent évente. Tehát tízezer lakásra lenne szükség és kilencvenet építenének fel. A példa tehát egyértelműen mutatja, hogy a bevándorlók nagyobb keresletet generálnak, mint amekkora kínálatot hoznak létre.

Talán valakinek furcsának tűnhet a fenti példákban, hogy azt feltételeztük a bevándorlókról, hogy ugyanúgy dolgoznak, mint mi, ugyanúgy fogyasztanak, mint mi, és végül mégis az jött ki, hogy több keresletet generálnak, mint amennyi kínálatot létrehoznak, azaz több munkalehetőséget adnak nekünk, mint amennyit elvesznek tőlünk.

Nem ellentmondás ez? Azért nem ellentmondás, ami a fenti számításokból kijött, mert, bár nem szóltunk róla, de kulcsmomentumként ott volt a számításban, hogy nincstelenül érkeznek, azaz nem hozzák a hátukon a lakásukat, autójukat és semmit sem azon az egy vagy néhány darab ruhán kívül, ami rajtuk van. Sok fotót lehet látni az újságokban és az interneten, de nem láttunk még olyat, hogy valaki az egyik kezében cipelte volna a lakását és autóját, a másikban pedig ott lett volna az a több tíz tonna élelmiszer, amit élete hátralévő részében elfogyaszt majd.

Az a tény tehát, hogy nincstelenül érkeznek hozzánk, közgazdasági értelemben egyenértékűvé teszi őket saját gyermekeinkkel, akik ugyanúgy nincstelenül érkeznek a világba, és pontosan ezáltal valóságos kereslettel és feladattal látnak el minket. Hangsúlyozni kell, hogy a fenti két példában bemutatott gondolatmenet egyrészt szinte minden fogyasztási cikkre kiterjeszthető, másrészt olyan javakra is, amik nem terméket gyártanak, mint pl. az oktatás, gyógyítás stb., így a kedvező hatás alól szinte semelyik honfitársunk nem marad ki.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy a növekedő munkalehetőségek kedvező hatása már az első pillanatban (gyerekeknél a születéskor, migránsok esetében az országba érkezésükkor) jelentkezik, pontosan ez történik a napokban: több rendőrre van szükség a határon, több busz- vonat- és egyéb vezetőre, akik elviszik őket a táborokba, több szakácsra és pékre, aki süt-főz rájuk, több óvónőre, aki a gyerekeiket és több tanárra, aki őket magukat oktatja. Nem véletlen tehát, hogy Németország komoly erőfeszítésekkel próbálja a háborús övezetből érkező (azaz garantáltan nincstelen) migránsokat befogadni.

Megint lehet az olvasónak egy olyan érzése, hogy ez már túl szép, hogy igaz legyen, kell itt lennie valami nehézségnek. Van is. A klasszikus gyerekek esetében a társadalom hasznos tagjává pallérozást a család és az állam együtt végzi, a migránsok esetében nem ez a helyzet, a nehézségek, főleg kezdetben, szinte kizárólag az államéi. Itt azonban kell tenni egy kis kitérőt. Az előző mondatban azt írtam, hogy a gyermekek pallérozását az állam és családok együtt végzik, egy csökkenő társadalomban azonban néhány szó még közbekívánkozik: a meg nem született gyermekek pallérozását (...) együtt nem végzik.

A népességfogyásban az állam és a polgárai egymás cinkosai, mert a fogyás bizony mindkét fél számára sok előnnyel jár: a családoknak nem kell a gyermeknevelés idő- és energiaigényes nehézségeivel bíbelődni, az állam pedig szépen lassan sorvaszthatja a szolgáltatásait. Különösen kirívó példa a sorvasztásra az oktatás, ahol az iskolák bezárásával megnyílik az épületek eladásának lehetősége, a folyamatosan apadó gyermeklétszám pedig a pedagógusokat is zsarolható helyzetbe hozza.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a népességfogyás „elkényelmesítő” hatásai az állam és az állampolgárok között egyenletesen oszlanak el.

A helyzet tehát ahhoz hasonló, mintha egy süllyedő csónakban ülne egy bodnár és egy erős ember, és a bodnár megszólalna:
– Nekem nincs kedvem vödröt készíteni, nem is csinálok.
– Jó ötlet! Akkor nekem sem kell kimernem a vizet! – a hajó pedig csendben süllyed tovább.

Bár az utóbbi időben a magyar kormány tett azért, hogy a születések száma ne csökkenjen, ezt pusztán önerőből (azaz magyarokból) megfordítani szinte reménytelen vállalkozás: ha idén ugyanis száz házaspár vállal öt gyereket, ha azonnal növekedni akarunk, akkor jövőre a fogyásunk miatt kevesebb (mondjuk kilencvenkilenc) házaspár kell hogy vállaljon hat gyereket. Tehát egyre kevesebb házaspár egyre több gyereket kell hogy vállaljon addig, amíg fel nem nő a nagyobb számú (példánkban hat) gyerek.

Persze meg lehet fordítani a folyamatot lassabban is, ekkor viszont fel kell készülni arra, hogy még több évtizedig nem fogunk növekedni, és ki tudja azt most garantálni, hogy a kedvező folyamat ilyen hosszú ideig fennáll?

Visszatérve a csónakos hasonlatra: lehet, hogy egyszer csak a bodnár úgy dönt, hogy mégis megcsinálja vödröt, de nagyon nem mindegy, hogy mikorra készül el vele. Lehet, hogy addigra már elsüllyed a hajó.

Most a migránsokkal kezünkbe kaptunk egy vödröt. Lehet, hogy nem pont olyan, amilyet elképzeltünk, az is lehet, hogy egy kicsit lyukas is, de amíg nem készült el a vödrünk, nem tehetjük meg, hogy visszautasítjuk.

Ki kell mondanunk: meg nem született gyermekeinknél szinte bárki többet ér. Élni kéne a lehetőséggel.

Végezetül gondoljunk végig még egy lehetőséget. A minap egyik kormánypárti politikusunk azt mondta, hogy nem szeretné, ha az unokái egy muszlim kalifátusban élnének. A kijelentés abból a szempontból örvendetes, hogy ez egy, a négyéves választási ciklusokon messze átívelő cél, amit csak támogatni lehet. A baj csak az, hogy ő ebből azt a következtetést vonta le, hogy haza kellene küldeni a bevándorlókat.

Afganisztánban és sok más muszlim országban a népességnek több mint az 50 százaléka 15 (!) év alatti. Olyan népességrobbanás van tehát ott, amilyet elképzelni is alig lehet. Tételezzük fel, hogy sikerül őket maradéktalanul visszatoloncolni országukba. Ha minden úgy megy tovább, mint a migrációs válság előtt, akkor unokáink idejében hetvenmillióra dagadnak az afgánok, mi pedig hétmillióra zsugorodunk, és ezeket az arányokat Európára és a muszlim világra is ki lehet vetíteni.

Persze lehet abban reménykedni, hogy majd mindenféle embargóval és korlátok közé szorítással az idők végezetéig vissza tudjuk őket préselni az országukba, de ez nem biztos, hogy működni fog. Veszedelmes játékot űz tehát az, aki egy dinamikusan növekvő társadalmat nyomás alá helyez, főleg, ha a saját országa csökkenőben van.

Be kell tehát látnunk, hogy Szent István intelme nem valami mézes-mázos kegyeskedés hirdetése, hanem megkerülhetetlen felszólítás a saját érdekünk felismerésére: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.” (István király intelmei fiához, Imre herceghez.)

István király ki tudott tűzni a saját életén és személyén túlmutató célokat, és fel is ismerte az azokhoz vezető utat, ezért is áll országa még ma is. Politikusaink most az unokáinkért aggódnak. Jól teszik. Most már csak fel kéne ismerni az ebből fakadó teendőket.

A migránsok és gyermekeik oktatása, munkához juttatása és a társadalomba való beilleszkedésük nem könnyű folyamat és feladat (bár ez saját gyermekeinkről ugyanúgy elmondható). Keresztényként mégsem tudunk másra, csak arra a hatalmas, rabbiműveltségű Jézus Krisztusra nézni, aki egyházát arra az írni-olvasni nem tudó Péterre építette, aki nemcsak a saját halászszakmájában tudott csődöt mondani, hanem a kritikus pillanatban mesterét háromszor is elárulta.

Nem tudunk tehát máshova kilyukadni, mint ahova kétezer évvel ezelőtt János apostol, korunkban pedig Böjte Csaba: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” (János első levele 4,18.)

Az elmúlt kétezer évben ez az analfabétákra, nyerészkedő vámszedőkre és prostituáltakra alapozott szervezet minden más országnál, birodalomnál és intézménynél tartósabbnak bizonyult. Nem lehet célunk ilyen nagyívű tervek megvalósítása a hozzánk érkezőkkel, mégis minden embernek okot és lehetőséget ad a bizakodásra, nekünk keresztényeknek pedig talán kötelezettséget is.

Ha tehát a kedves olvasó egyszer abban a helyzetben találja magát, hogy egy társaságban a nehéz migrációs helyzeten sóhajtoznak, szívből kívánjuk neki, hogy a hit hanyag eleganciájával szólhasson közbe, irtva ezzel magában és maga körül a félelem légkörét: Migránsok beillesztése a magyar társadalomba? Bagatell.