A bárányszagú – Unortodoxnak tűnik, pedig ő a legkonzervatívabb magyar püspök
Amikor 2003-ban püspökké szentelték, Beer Miklós bemutatkozó találkozóra hívta a váci egyházmegye papjait. A beszélgetés elején odafordult hozzájuk:
– Jobb, ha tőlem tudjátok meg, és nem mástól, én bizony hosszú időn át nem éltem cölibátusban.
Megállt a levegő, a papok rémülten pislogtak. A püspök folytatta:
– Tudnotok kell, hogy édesanyám évtizedeken át főzött és mosott rám, ha pedig este tíz után mentem haza, rám ripakodott: hol voltál, te büdös kölyök? Úgyhogy én megtapasztaltam, milyen együtt élni egy nővel.
Nagy kő esett le a papok szívéről. Egyúttal azzal is szembesültek, hogy a hírek, amelyek megelőzték a frissen érkező, akkor hatvanéves Beer Miklóst, igazak: a váci püspök valóban vidám, nyitott személyiség, aki nemcsak a hívekkel közvetlen, hanem a kollégáival is. Az elmúlt 14 évben bebizonyította azt is, hogy lelkipásztori munkájával, gondolkodásmódjával, kommunikációjával – lényegében minden megmozdulásával – kilóg az ultrakonzervatív magyar püspöki karból.
Máshonnan is indult, mint püspöktársai. Édesapját, aki erdélyi szász családból származott, és a második világháború alatt mérnökként dolgozott a Ganz műveknél, mély szerelem fűzte rajz–természetrajz szakos tanár édesanyjához. Beerék sok gyermeket szerettek volna felnevelni, de a történelem közbeszólt, csak egy fiuk születhetett meg. Miklós másfél éves volt, amikor Budapest ostromakor az oroszok kihajtották az utcára a Ganz gyárban talált embereket, és épp a Villányi úton dolgoztatták őket, amikor a Várból a németek belelőttek a tömegbe. Kéttucatnyian haltak meg, köztük Beer Miklós édesapja. A félárva fiút édesanyja, az egyik nagynénje és anyai nagymamája nevelte föl.
A háború után anyjával együtt előbb a nagymama zebegényi házában laktak, majd ’49-ben visszaköltöztek Pestre a nagynénihez. Hiba volt. A polgári nagyasszonyt (akinek korábban bérháza volt a fővárosban) 1951-ben kitelepítették az egész családjával együtt. A szabolcsi kitérő után nem térhettek vissza Budapestre, a fiú Zebegényben végezte el az általános iskolát.
– Minden adott volt, hogy szenvedésként éljem meg ezt az időszakot – meséli Beer Miklós. – De anyám olyan életvidám ember volt, annyira nem törődött a nehézségekkel, hogy azzal az egész gyermekkoromat bearanyozta. A kitelepítést úgy éltem meg, mint egy fantasztikus vidéki nyaralást. Pesti gyerekként ott ugrálhattam a szénakazlak tetején, szőrén ülhettem meg a lovat. Amikor visszatértünk Zebegénybe, az egyik szomszédunk megjegyezte az anyámnak: nem érti, miért hallatszik folyton nevetés a házunkból, amikor egy szoba-konyhás, döngölt padlójú viskóban lakunk, szegények vagyunk, és még férfi sincs a háznál. Én viszont soha nem éreztem a bőrömön a szegénységet. Anyám és a nagyanyám megfogott mindent. Állatokat tartottunk, kijártunk az erdőre fát gyűjteni. Anyám nagyon figyelt arra, hogy mindent megadjon nekem. Amikor még a nagynénémnél laktunk, eladta a sokáig féltve őrzött fülbevalóját, hogy az árából el tudjon vinni az Operába. Hatéves voltam, életre szóló élményt jelentett. Arra is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat végigolvastam.
Fotó: Bazánth Ivola
A Beer családban szélsőségek nélkül, de következetesen gyakorolták a katolikus vallást. Naponta imádkoztak, hétvégenként eljártak a misékre, a kiskamasz fiú pedig nemcsak indiános regényeket meg Jókait olvasott, hanem vallásos témájú könyveket is, különösen a próféták és a szentek életéről szóló történetek érdekelték. Tizennégy évesen még nem akart pap lenni, a váci világi gimnáziumba íratták be. Mozdonyvezető vagy pilóta lesz – erről álmodott sokáig, aztán 16 évesen kezdte úgy érezni, hogy talán az egyházi szolgálat lenne az ő igazi útja. A gimnázium utolsó két évében már a papi hivatásra készült, de így is hátrányban volt a későbbi szeminaristatársaival szemben, akik zömmel egyházi iskolából érkeztek a papneveldébe.
Beer Miklós
1943. június 1-jén született Budapesten. 1961-ben érettségizett a váci Sztáron Sándor Gimnáziumban. Egyházi tanulmányait a budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. Esztergomban szentelték pappá 1966-ban. Az ottani hittudományi akadémián szerzett teológiai doktori címet.
Kőbányán káplánként kezdte a lelkipásztori tevékenységét 1967-ben, 1969–1970-ben Szobon szolgált. Előbb öt évig Márianosztrán, majd 21 éven át (1976-tól 1997-ig) Pilismaróton volt plébános, közben 1988 és 1997 között a dömösi plébánia vezetését is ellátta. 1997-ben Esztergom-Belvárosban lett plébános. 1979-től oktatóként dolgozott az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, 1999 és 2003 között rektorként irányította. 2000-ben lett az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, majd II. János Pál pápa 2003. május 27-én püspökké nevezte ki a Váci Egyházmegye élére, amelyet 14 éve irányít.
Jelmondata: Permanentes in fide, azaz Rendületlenül a hitben. Tevékenységét számos világi díjjal is elismerték, 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét, idén Radnóti Miklós antirasszista díjban részesült.
Mindig is megmaradt ez a kívülállása. Faluról jött, és később, papként is falusi plébánosnak tartotta magát. Kistelepüléseken (Szob, Márianosztra, Pilismarót, Dömös) szolgált harminc éven át, onnan csak kevesen jutnak el a püspöki székig. Lékai László esztergomi érsek látta meg benne a fantáziát, ő hívta el a pilismaróti plébánost filozófiát tanítani az Esztergomi Hittudományi Főiskolára. Huszonnégy évig oktatott ott, az utolsó években már az intézmény rektoraként.
– Megszerettem a filozófiát, pedig az elején úgy tanítottam, mint a háború után az orosztanárok: alig négy öt-leckével jártam a diákok előtt – meséli.
Bírálói ma is főképp azt vetik a szemére, hogy nem vált igazi tudós emberré. Úgy lett püspök, hogy nem rendelkezik igazán mély teológiai tudással, miséi is gyakran felületesek, a mondanivalónál fontosabbnak tartja a hívekkel folytatott közvetlen kommunikációt, a filozófiai problémák kibontása helyett a népszerűségre figyel.
Beer Miklóst sokan igyekeznek besorolni valamelyik politikai táborba. Ha nemcsak az elmúlt néhány évet, hanem hosszabb időszakot szemlélünk, feltűnik, hogy a váci püspök elvei sziklaszilárdak, azokat soha nem igazította a mindenkori politikai kurzushoz, nem kötődik egyetlen párthoz sem. Ez amiatt vált izgalmas kérdéssé, mert a katolikus püspöki kar tagjai, illetve nyomukban számos városi és falusi plébános nyíltan vállalja politikai szimpátiáját, választási időszakban, olykor azon kívül is teret ad a jobboldali kormányok propagandájának. Ilyen megnyilatkozásokat Beer Miklós sosem tett, mint ahogy soha nem határolódott el baloldali politikusoktól sem: jó viszonyt ápolt például a korábbi váci polgármesterrel, az MSZP-s Bóth Jánossal, tavasszal pedig Szentesen tartott előadást a szocialista városvezető, Szirbik Imre meghívására.
– Borzasztóan zavar, hogy manapság, ha két ember találkozik, az az első kérdésük egymáshoz: baloldali vagy jobboldali vagy? Hát micsoda butaság ez! – háborog Beer Miklós, aki természetesen nem vallja magát baloldali gondolkodású embernek. – A szociális érzékenység, az empátia, a szolidaritás egyfelől persze baloldali értékek, de hát ugyanezek az alapelvei a jóval ősibb kereszténységnek is. És ugyanezt kéri egyházának tagjaitól Ferenc pápa is. Amikor szót emelek az elesettekért, a cigányokért, a menekültekért, a kiszolgáltatottakért, nem pártpolitikát folytatok, nem a kormányzati kampányokat bírálom, hanem Jézus és az evangélium tanításait követem. Sokszor egyedül érzem magam.
A klérus, valamint a hívek és a kormánypárti sajtó egy része valóban képtelen követni ezen az úton a váci püspököt. Nyíltan egyetlen püspöktársa sem bírálta még Beer Miklóst (bár támogatásuk hiánya, a hallgatásuk is beszédes), néhányan csupán annyit mondtak neki, aggódnak érte, hiszen elveinek hangoztatásával folyamatos támadásoknak teszi ki magát.
– Eltérő személyiségek vagyunk, ahogy II. János Pál is egészen más típusú pápa volt, mint XVI. Benedek, vagy hozzájuk képest Ferenc. Máshonnan érkeztünk, más élményekből táplálkozunk, más utat jártunk be, egyikük sem annyira falusi pap, mint én – mondja püspöktársairól. – Amikor Ferenc elfoglalta a pápai széket, azt éreztem, hogy az egész addigi életem megerősítést kapott. Ő az én pápám! Frappáns, képszerű megfogalmazásaiban ráismertem a saját stílusomra. Például amikor azt mondta: „Nyissátok ki az ajtót, hát nem halljátok, hogy Jézus dörömböl rajta! De belülről!” Vagy amikor azt üzente a papoknak, hogy „legyetek bárányszagú pásztorok, úgy beszéljetek a nyájhoz, hogy megértsenek titeket!” Én mindig is igyekeztem bárányszagú pásztor lenni. És nem azzal, hogy a püspöki palota kertjében állatokat, köztük bárányokat is tartok.
A megyés püspök már megszokta a támadásokat, de nem tagadja, fájnak neki az igaztalan kommentárok. A menekültek világnapja alkalmából a YouTube-ra felkerült videóüzenethez – amelyben Fabiny Tamás evangélikus püspökkel közösen a kiszolgáltatott migránsok támogatására buzdítanak – több száz hozzászólás érkezett, ezek többsége szalonképtelen formában küldi el melegebb éghajlatra a püspököket. Beer Miklós korábban aktív Facebook-használó volt, egy ideje leállt a posztolással, és letiltotta oldalán a hozzászólásokat is. A kormányzati propagandától felheccelt kommentelők újabban közvetlenül e-mailben ostorozzák a váci püspököt, de azt mondja, összességében azért jóval több bátorító, támogató üzenetet kap, mint ellenséges reakciót.
Amúgy is azt állítja, nem az fáj neki igazán, ha nekitámadnak, hanem a hétköznapi, tragikus élethelyzetek átélése. Szenved, amikor a hívek köréből valakit baj ér, ha megbetegszik, ha elbocsátják az állásából, ha meghal egy rokona. Bosszantja a képmutatás, irtózik az általa „adminisztratív keresztényeknek” nevezett emberek üres vallásosságától, attól, ha valaki a hitet nem belülről, csupán a külsőségek szintjén éli meg.
Nem ismer tabutémákat.
– El kell jutnunk oda, hogy nyíltan merjünk beszélni az összes olyan kényes ügyről, amelyről az egyház hallgat. Vitatkoznunk kell az abortuszról, a fogamzásgátlásról, az eutanáziáról vagy éppen a cölibátusról. Valószínűleg nem fogom megérni, pedig korábban sokszor mondogattam, hogy váci püspökként még én szeretném felszentelni az első családos papot. Leginkább a papi nőtlenséget okolom azért, hogy a fiatalok nem akarnak szemináriumba menni, hogy egyre nagyobb a paphiány – mondja a püspök. Ennek ellenére Beer Miklós nem bánta meg, hogy annak idején vállalta a cölibátust. Azt mondja, akkor is így tett volna, ha ez nem lenne kötelező. Szerinte a papi feladatok teljes embert kívánnak, lelkipásztorként nem jutna elég ideje egy saját családra.
Akármilyen közvetlen személyiség is, Beer Miklós a hétköznapokat szigorú rend szerint éli. Fél hatkor kel, hatkor már a szomszédos uszodában van jelenése. Nincsenek babonái, de itt megszokásból mindig a 77-es szekrény kulcsát kéri el. Napjában csak egyszer eszik meleg ételt, ebédre. Általában együtt étkezik a munkatársaival, hétfőnként pedig a hivatali szobájában az alkalmazottakkal közös imával indítják el a hetet. Az egyházmegye ügyeinek intézése általában kitölti az egész napot. A püspökségen hatvanan dolgoznak, az egyházmegyében (amelyben egymillióan élnek) 350 templomért és 150 plébánosért felel. A városon belül biciklivel közlekedik, Vác határain kívül a szolgálati Skoda Octaviával, amibe eddig már 410 ezer kilométert tett. Az autóban ritkán hallgat rádiót, útközben inkább elmélkedni szeret. Esténként misét celebrál egy kisebb váci kápolnában, hétvégenként vidékre megy, szombat-vasárnap két-három misét is tart szerte az egyházmegyében. Újságot ritkán olvas, esténként viszont két híradót is megnéz: egyet a közszolgálati csatornán, egyet a Hír TV-n. Azt mondja, ez elég a kiegyensúlyozott tájékozódáshoz, interneten csak a Magyar Kurírt követi, hogy naprakész legyen az egyházi élet történéseivel, Ferenc pápa aktuális üzeneteivel kapcsolatban. Ritkán hallgat célzottan zenét, ha mégis, akkor főleg Beethovent, Chopint, Verdit. A klasszikusokon túl egykor az Illésért lelkesedett, és a mai napig szívesen hallgatja meg az István, a királyt. Nem olvas annyit, amennyit szeretne, hatalmas stószban állnak a szobájában a könyvek, azzal nyugtatja magát, hogy majd nyugdíjasként ledolgozza a restanciát. Öt-hat közeli barátja van, akad köztük egyházbéli, egykori iskolatárs és egy ateista zsidó orvos is.
– Valamelyik nap felhív az egyik pap barátom, és azt kérdezi, melyik piacon lehet Kalasnyikovot kapni. Minek az neked, kérdezem tőle, mire azt mondja, mert aki téged bánt, azt én le fogom lőni. Viccelt persze, de az nem tréfa, hogy valóban félt engem – meséli a püspök.
A püspöki palotában a falakon lógnak az egyházmegye korábbi vezetőinek portréi. Jellemző a szervezet előrelátására, hogy a hivatalba lépő püspököknek azonnal megfestetik az arcmását, nehogy később elfelejtődjön. Beer Miklósé is készen van, a szobájában letakarva várja a sorsát 14 éve. Ha a püspök jövőre nyugdíjba megy, kikerül a falra, de azt már az utódja fogja eldönteni, honnan, ki mellől szemléli majd a portréja a palota életének következő évtizedeit.
Azt nem tudni, mi lesz a püspöki irodában lévő páncélszekrény sorsa. Amikor 2003-ban beiktatták tisztségébe, megkapta a hatalmas széfhez járó számkódot. El is tekergette a gombot a megadott irányokba, ám a végén ez az üzenet állt: És most tegye be a kulcsot a zárba!
– Csakhogy a kulcs nem volt meg, kézen-közön eltűnt. Először nem is akartam bajlódni a dologgal, de a munkatársaim szóltak, hogy fontos iratok vannak a széfben, muszáj lesz kinyitni. De hogyan? Eszembe jutott, hogy Vác börtönváros, csak akad olyan mackós a fegyházban, aki segíteni tud. Felhívtam a börtönparancsnokot, és ajánlott is egy „szakembert”. Kihozták a püspöki palotába, de ő sem tudott mit kezdeni a zárral. Az lett a vége, hogy egy flexszel kivágta a páncélszekrény ajtaját. Azóta is úgy áll, most már csak sima szekrényként funkcionál, a lyukat pedig egy terítővel takartuk el.
Beer Miklós jövőre nyugdíjba megy, pontosabban a 75 éves korhatár miatt püspökként nem szolgálhat tovább. De nem akar bevonulni a nyugdíjasotthonba.
– Visszamegyek falura plébánosnak. Nem tudnék magányosan élni, szükségem van a hívek közelségére.
Az abortuszról
Nem tudom azt mondani, hogy van egy biztos recept. Az irányokat azonban tudjuk. Az egyik ilyen irány, igazság, hogy a megfogant élet már emberi élet. A magzat az emberi létezést hordozza. Abból a magzatból nem lesz sem elefánt, sem bármi más, csakis ember. És teljesen önkényes és hibás gondolat arról beszélni, hogy hány hetes korától tekinthetjük embernek a magzatot. Micsoda ellentmondása a mai világnak, hogy másról se hallani szünet nélkül, mint a jogokról, például a gyerekek jogairól, közben pedig éppen a legvédtelenebbnek, a magzatnak veszik el a jogát az élettől.
Részletek a Szeressetek ott, ahol gyűlölnek című interjúkötetből (2015)Az eutanáziáról
Van egy kedves aneszteziológus barátom. Sokszor fordult elő, hogy éjszaka felhívott, és megkérdezte, nem tudnék-e bemenni hozzá a kórházba. Olyan egyedül vagyok. Nekem kell eldöntenem, hogy leveszem-e a gépről a beteget, vagy sem – mondta. Bementem, beszélgettünk, imádkoztunk. Ilyenkor mindig felmerült: van-e még akárcsak egy hajszálnyi esély is az életre? Borzasztó nehéz a döntés. Előfordult, hogy én is csak azt tudtam mondtam neki: a családtagok már elbúcsúztak tőle, vállalni kell, hogy most már nincs tovább. Kulcskérdés, honnan közelítünk. Csodálatos dolog a hospice-szolgálat. Amikor nem hagyják magára a beteget, mellette vannak, fogják a kezét, imádkoznak vele, ott lehet a család. Azt gondolom, hogy ha ott vagyunk egy betegágy mellett a szeretetünkkel, az imáinkkal, ha az Úristennek megköszönjük annak a betegnek az életét, akkor megadatik, hogy tudjuk, mikor kell elengedni őt.A fogamzásgátlásról
A fogamzásgátlás kérdése egyházunkban ingoványos terület. Azt mondom, amit egykori drága tanárom, Gál Feri bácsi is mondott: mi, papok, ebbe ne szóljunk bele. Bízzuk ezt a házaspárra. Azt hiszem, a felelős családtervezés ott van az Úristen tervében. Okoskodónak tűnik a számomra, hogy mi mindent előírunk. Óvatosan hozom ide Jézus szavait, aki a vallási előírásokkal kapcsolatban mondta ezt: megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Az emberi szabályokhoz ragaszkodtok, de az Isten törvényét elhanyagoljátok. Mindannyiunk életében jelen vannak azok a helyzetek, amikor meg kell kínlódnunk egy döntést. Amikor nem spórolhatjuk meg a kínlódást. Nincs egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes recept a fogamzásgátlás, pontosabban a családtervezés esetében.
