A 301-es parcella titkai

Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 legelején fiatal újságíróként a régi Magyar Nemzetben – a szerkesztői tiltás ellenére – önfejűen belefogtam egy cikksorozat, A 301-es parcella megírásába, amelynek célja az ’56-os kivégzettek végső nyughelyének megtalálása, újratemetésük kiharcolása volt. Fejjel mentem a falnak.

Az ötletet az adta, hogy 1988 decemberének legvégén a Straub F. Brunó professzor vezette Elnöki Tanács 120 embert mentesített az ’56-os cselekedeteik hátrányai alól. Az foglalkoztatott: miért nem vonatkozik ez a halottakra is? Miért nem nyugodhatnak végre névvel, évszámmal jelölt sírokban? Ennyi méltóság nekik is jár a túlvilágon.

Nagy Imre neve persze nemigen jelenhetett meg nyomtatásban a Kádár-rezsim végóráiban sem a nyilvános sajtóban. Sokáig tartott a szerkesztők hezitálása, hosszúra nyúlt a türelmetlenséggel teli várakozás, a húzás, halogatás. Pedig a szöveg ólombetűkből már ki volt szedve a nyomdában, és félretéve pihent egy tálcán. Minden nyomdász olvasta a kefelevonatot. Aztán elérkezett 1989. február 11. Szombat volt. Előző este, kihasználva az épp aktuális főszerkesztő gyengélkedés miatti távollétét, bekerült az írás a másnapi újságba.

A szabad jelzést a 168 Óra, az akkor legnépszerűbb rádióműsor adta meg, amelynek egyik adásában Pozsgay Imre államminiszter, a regnáló állampárt (MSZMP) legfelsőbb döntéshozó testületének tagja (PB) egyetlen szó kicserélésével utat nyitott a rendszerváltás folyamatának. Ellenforradalomból népfelkelés lett. Bár még egy fél lépés hiányzott a forradalom elismeréséig, az idő azt is elrendezte. Mert előbb-utóbb helyükre kerülnek a dolgok, függetlenül attól, hogy épp ki diktálja a tempót.

Pont arra a hétvégére esett az MSZMP Központi Bizottságának ülése, amelyen hosszú kardoskodás után állást foglaltak a többpártrendszer bevezetése mellett, 1956-ot pedig testületileg is népfelkelésnek értékelték át. Az MSZMP-n belüli irányzatok kiegyezésével sikerült elkerülni a pártszakadást.

Jeltelen sírok

Akkoriban a Kossuth Rádió reggelente még lapszemlével is jelentkezett. De szombaton még említésre sem méltatták cikkemet. Hétfőn viszont már hosszú percekig olvastak fel belőle.

Állt a bál. De megérte.

Először persze a kivégzettek hozzátartozóit, az „özvegyeket” kellett megtalálnom és szóra bírnom. Ezután következett a nehezebb feladat: sejtelmeik, (tév)hiteik alapján egy téli ködös napon, zimankóban kimerészkedni a Rákoskeresztúri új köztemető legtávolabbi sarkába, a több kilométernyi távolságra lévő 301-es parcellába, hepehupás földúton, sártengerben. Ahol korábban rendre lovas rendőrök verték szét az emlékezők és a hozzátartozóik sírját kereső rokonok gyülekezéseit.

Gaz, dudva, gyom és bokros részek fogadtak a betonkerítéssel ölelt, rendezetlen, elvadult sírkertszegletben, amelyet mohával fedett kő jelzett: 301. Jeltelen sírok százai rejtőztek itt. Nem volt hova kitérni, utat vágni: nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy halottak maradványain lépdel az ember.

Életemet és a lap becsületét az mentette meg, hogy egy telefonra rögzíthető amatőr szerkezet (cuppanós mikrofon) segítségével magnóra rögzítettem azt a beszélgetést, amelyben a temetkezési intézet akkori, ebbe később belebukott igazgatója elszólta magát: Tudható, kit hová földeltek el, mert mindent könyveltek. Botrány botrány hátán.

Grósz szerepe

Grósz Károly, az állampárt utolsó első embere 1988 nyarának derekán kormányfői látogatást tett az Egyesült Államokban, kipróbált több járgányt, meglátogatta távolba szakadt rokonait, és persze nemzetközi sajtókonferenciákat is tartott. Az egyikre belopakodott a Nagy Imre-per egyik kivégzett vádlottjának hozzátartozója: Szilágyi József épp Kanadában tartózkodó, Kopácsi Sándor vendégszeretetét élvező s magát újságírónak kiadó leánya. Váratlanul felpattant, s azzal a kérdéssel döbbentette meg az erre cseppet sem felkészült pártvezetőt: Mikor engedik végre emberhez méltón eltemetni felakasztott édesapja titokban elhantolt földi maradványait?

Hebegés és habogás volt a válasz. Grósz kijelentette: Nagy Imrét és társait nem rehabilitálja a kormány, de „ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezheti őket”. (Egy hónappal rá már arra hajlott: „humanitárius szempontokból” megtörténhet az 1956-os szerepük miatt kivégzett magyar állampolgárok rendes eltemetése.)

Azt mindenképpen sikerült elérni, hogy Grószt nem hagyta nyugodni a dolog. Hazatérvén elrendelte, derítsék ki, hol vannak eltemetve a kivégzettek. Így hát nyomozás indult a BM vizsgálati osztálya egyik magas rangú főtisztjének az irányításával.

Összedrótozva

A Németh-kormány – a hozzátartozók és az akkoriban alakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) nyomásának engedve – végül engedélyezte a kijelölt helyen az exhumálások megkezdését. Épp 25 esztendeje: 1989. március 29-én.

Már nem titokban, csupán titkos körülmények között. Rendőrökkel szigorúan őrzött, lezárt területen.

Mindenki rettegett. A hatalom attól, hogy kudarcot vallanak, ha nem találják meg a keresettek földi maradványait, a családtagok pedig a bizonyosságtól, vagy attól, hogy megtévesztik őket. Mert a csontok végül is csontok, akárkihez tartozhatnak abban a föld alatti rengetegben.

Nagy Imre leánya, Nagy Erzsébet volt az, akit hosszú huzavona után sikerült rávennem egy kétrészes interjúra. A bizalmába fogadott. Felismerte, hogy a nyilvánosság az egyetlen védelme. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyek, amikor a kihantolást követő igazságügyi orvostani vizsgálatok eredményét ismertetik – hol máshol, mint a Fő utcai törvényszék hátsó fertályában, a Gyorskocsi utcai épületrész alagsorában, ahol egyszerűen kitették Nagy Imre koponyáját az íróasztal sarkára: íme!

Hátborzongató volt.

A feladattal Pajcsics József alezredest bízták meg, aki maga sem gondolta volna, hogy ilyen bonyodalommal találja magát szemben. Már a fellelhető hivatalos iratok kisilabizálása is sok-sok fejtörést okozott, még inkább a többi szereplő kilétének a kiderítése és a kikérdezésük: sírásók, börtönőrök, temetőigazgatók stb. Ezután következett a parcella feltérképezése és kimérése. Mert – mint kiderült – ott a káosz idején is rend volt. Betartották a mérnöki előírásokat. Csak azt nem lehetett tudni, hogy ha egy hajnalon 7-8 embert is akasztottak, milyen sorrendben temették el őket sietve.

Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Gimes Miklós újságíró feltételezett maradványaira viszonylag hamar rábukkantak, Szilágyi Józsefére és Losonczy Gézáéra már nehezebben.

A vizsgálati főtiszt, ahol tudott, segített. Vizsga volt ez az ő számára is. Mert ő csak papírok, hallomások, vallomások alapján dolgozott, és nem látott a föld alá. De ekkor még nem árulta el a legborzalmasabb titkot. Aztán engem keresett meg váratlanul a nemzeti újratemetés előtt, hogy leveszi a lakatot a szájáról.

Rosszul lettem, amikor megtudtam a sokáig leplezett igazságot. Kiderült ugyanis: kivégzésük után Nagy Imrééket – hogy soha ne találják meg őket – először a Gyűjtőben, a Kisfogház udvarán, összedrótozva ásta el az őrszemélyzet, és kiselejtezett bútorokat, limlomot halmoztak „sírjuk” fölé. Maléter lábát eltörték, mert rendkívül magas termete miatt nem fért bele a szokványos, lécekből tákolt koporsóba.

Arccal lefelé

De ezzel még nem ért véget a körmönfont történet. Évekkel később, 1961-ben érkezett el az áttemetés ideje: a koporsókat akkor kátránypapírba bugyolálták, és az éj leple alatt a 301-esben rafinált módon különböző helyekre hantolták el a tisztekből és tiszthelyettesekből álló kommandó tagjai. A csalafintaságból még arra is futotta, hogy Maléternek és Gimesnek egyazon gödrön kellett osztoznia. A konspirációra végül is az tette fel a koronát, hogy a temetői főkönyvben Nagy Imrét Borbíró Piroskaként, társait Naszladi Péter néven jegyezték be.

Máig megfejthetetlen: miért arccal lefelé temették el őket? Ez lett volna a hatalom végső politikai bosszúja?